BEETHOVEN ÖSSZES

ZONGORAVERSENYE

Várjon Dénes- zongora

Concerto Budapest

Vezényel Keller András

Hungaroton 2015

Várjon Dénes idén januárban megjelent lemeze fontos és értékes darabja a hazai Beethoven interpretáció-történetnek: Schiff András mellett Várjon az egyedüli magyar előadó, aki lemezre vette Beethoven összes zongoraversenyét. Egy ilyen összegző jellegű kiadvány mindig jelentős állomást képvisel egy előadó életében: arra utal, hogy a művész a szerzői életműben való elmélyülése során eljut egy olyan pontra, mikor késznek érzi magát, sőt, egyenesen belső késztetést érez saját olvasatának tolmácsolására. Várjon a kísérő füzetben úgy fogalmaz, hogy különböző stációkon kellett keresztülmennie ahhoz, hogy elég éretté váljon Beethoven műveinek hiteles megformálására. Bár tanulmányai és pályája során mindvégig a repertoárjának részét képezték a bécsi klasszikusok művei, Beethoven - akihez „a romantika felől" érkezett - csak az elmúlt években került érdeklődésének középpontjába.

Ez a friss lelkesedés, az izgalmas kompozíciós megoldásokra való rácsodálkozás öröme és a zongoraművész Beethoven-hangjának élettel teli természetessége, üdesége mélyen áthatja a felvételt. Az ehhez hasonló átfogó, összkiadásszerű lemezek mindig tartogatnak a hallgató számára olyan meglepő - akár a darabok közti párhuzamokat és ellentéteket, akár a kompozíciós stílus alakulását illető - felismeréseket, melyek csak így, az egy műfajhoz tartozó művek teljes sorát meghallgatva válnak nyilvánvalóvá. Várjon interpretációjában a két korábbi, kevesebbet játszott versenymű (B-dúr, C-dúr) semmivel nem tűnik kevésbé értékes alkotásnak a három érettebb kori kompozíciónál. Olyan varázslatos részleteket fedezhetünk fel ezekben a darabokban is, amelyekre csak a valódi remekművekben bukkanhatunk. Rácsodálkozhatunk például arra, hogy a B-dúr zongoraverseny első tételében a szólista a nagyszabású kadenza végén egy egészen különleges hangulatú, a vízen megcsillanó fényeket felidéző figurációval búcsúzik, vagy hogy az Adagio záró szakaszában a zongora és a zenekar álomszerű párbeszéde az időt valósággal megállítva összegzi és zárja a tételt. A C-dúr concerto rondójában is öröm hallgatni, hogy Várjon mekkora élvezettel játszik a súlytalan helyekre eső hangsúlyokkal, és milyen remekül elkapja a tétel karakterét. A c-moll versenymű elő­adása arra világít rá, hogy az azonos hangnemű mozarti mintákhoz képest mennyire más hangulatot eredményez Beethovennél a moll-hanggal sűrűn váltakozó dúr-hang. Az egymással számos ponton rokonságot mutató „nagy" zongoraversenyek - a G-dúr és az Esz-dúr - egyéni hangja Várjon interpretációjában inkább különbözőségeik mentén ragadható meg. A nyitó tételekben a szólista bemutatkozásának kontrasztja - a G-dúrban a zongora tartózkodó, már-már elfogódott monológjával szemben az Esz-dúr büszke és magabiztos, „uralkodói" belépője - ötlik fel elsőként. A lassú tételek nemcsak karakterüket tekintve képviselnek két külön világot, hanem a szólista ésa zenekar viszonyában is határozottan eltérnek: a G-dúr Andante tétele - mely a Hádész szívét zenéjével meglágyító Orpheusz képét idézi fel - egy megrázó dialógus, míg az Esz-dúr Adagiójának notturno-jelenetében a két fél tökéletes harmóniát alkot. Még a látszólag hasonló hangvételű rondók is igen különböző színezetet kapnak Várjon előadásában: a G-dúré fürgén szökellő, játékos, az Esz-dúrét inkább elegáns pompa jellemzi.

„Nemcsak zongoristaként, hanem elsősorban kamaramuzsikusként játszom ezeket a darabokat" - olvashatjuk a kísérő füzetben. És valóban, mint ahogy minden kamarazenei produkciójában, Várjon Dénes azongoraversenyekben is arra törekszik, hogy ne az együttes fölött álló szólistaként, hanem a zenekari szólamokkal összefonódva, azokra figyelve és játékukra reflektálva vegyen részt a zenei folyamatban. Ennek számtalan példája közül a különböző hangszercsoportokkal folytatott párbeszédszerű jelenetek mellett különösen emlékezetesek azok a helyek, mikor a fúvósok (B-dúr, Esz-dúr lassú tételei), vagy avonósok (G-dúr záró tétele) által exponált témát úgy szövik át a zongora figurációi, mintha gyöngyökkel díszítenék azt. A zongoraművész rendkívüli szellemi és technikai felkészültsége, valamint a közös zenélés iránti odaadása azonban nem elég egy igazán jó lemezhez. A Keller András vezette Concerto Budapest együttesében Várjon sajnos nem talált méltó partnerre. Időnként olyan érzése van az embernek, mintha a felvételtechnikával lenne baj (például a G-dúr zongoraverseny utolsó tételének elején, mikor a zongora ellenszólamát játszó első cselló hangja elvész a háttérben), a tónus teltségének ésintenzitásának - vagy épp ellenkezőleg, az érzékeny, puha kifejezésnek - a hiánya miatt azonban legtöbbször nem a technika okolandó. Csakhogy a szólista és a zenekar diszharmóniájának jó pár különösen fájó példája közül néhányat említsek: a c-moll concerto nyitó tételében a cadenza utáni eksztatikus crescendóban a zongorista hiába fokoz, az együttest nem ragadja magával a hév, és csak a végén erősít, aLargo tétel áhítatos zongora monológja utáni zenekari belépés pedig - figyelmen kívül hagyva a szólista által teremtett atmoszférát - érzéketlennek hat. Az Esz-dúr versenymű lassú tételében épp azellenkezőjét halljuk: a dús felrakású, korálszerű témát kifejezetten testetlenül, vérszegényen mutatja be a zenekar. Az apróbb tempóbeli egyenetlenségek - a kisebb belesietések (B-dúr, 1. tétel, kidolgozás), vagy leheletnyit késő belépések (B-dúr, 3. tétel) - kevésbé zavaróak. A remek pianista játékának köszönhetően a felvétel mindezek ellenére értékes és szerethető, kétségtelen azonban, hogy Várjon Dénes egy erősebb partnerrel valósággal szárnyalhatott volna. }

BACH

BRANDENBURGI VERSENYEK

Capella Savari, koncertmester

Kalló Zsolt

Hungaroton 2016

Az idén 35 éves, Szombathelyen alapított Capella Savaria Magyarország legrégebb óta működő, korhű hangszereken játszó együttese. Nyolcvan felvétellel a hátuk mögött igen termékeny kamarazenekarnak számítanak, repertoárjuk a közismert és a ritka különleges elegye: a barokk alapműveket kismesterek alkotásaival, illetve nagy zeneszerzők kevésbé ismert darabjaival ötvözi. Legutolsó lemezükön egy igazi slágert, a concerto műfajának egyik legnépszerűbb 18. századi képviselőjeként ismertté vált Brandenburgi versenyeket rögzítették. Bach hat versenyművet magában foglaló sorozatából közel 80 éve készülnek felvételek a legkülönbözőbb felfogásban és apparátussal - a ciklus az 50-es évektől ráadásul a historikus mozgalom képviselői számára is izgalmas, felfedezésre váró területté vált. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen komoly előadói tradícióval rendelkező kompozíció esetében valóban lehet-e még mást, újat mondani, és vajon nem hat-e nyomasztóan az előadók számára a temérdek korábbi, nagyobbnál nagyobb nevekhez kötődő felvétel. Valószínűleg máshogy nem is lehet nekivágni egy ilyen vállalkozásnak, csak úgy, ahogy a Kalló Zsolt vezette Capella Savaria tette: az elődök által rájuk rótt teherrel mit sem törődve, magabiztosan és üdítő frissességgel. Saját olvasatuk rögzítésének azért is volt létjogosultsága, mert a hazai lemezpiacon tudomásom szerint mostanáig csupán egyetlen verzió létezett a Brandenburgi versenyekből: Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar legendás, 1987-es felvétele. A szombathelyi együttes lemeze itthon tehát hiánypótló, de nemzetközi szinten is kiválóan megállja a helyét.

Legelőször az élénk, de sosem öncélúan hajszolt tempók ragadják magával a hallgatót - a gyors tételek élettel teli, friss lendülettel szólalnak meg, a lassúak líraisága pedig a vontatott, szertartásos kifejezésmód helyett a dallamvezetés hajlékonyságában és a szólamok érzékeny, meghitt konverzációjában rejlik. Rögtön ezután a minden póz nélküli, természetes, beszédszerű artikuláció és a telt, mégis áttetszően tiszta hangzás tűnik fel - ez utóbbira egyúttal rendkívüli differenciáltság is jellemző: a korhű hangszerek egyedi tónusa ugyanis minden concertóban más és más módon ötvöződik, ezek a hangszín-kombinációk pedig minden kompozíciónak izgalmas, egyéni árnyalatot kölcsönöznek. A kamarazenei szellem mindvégig erősen áthatja a felvételt, az együttesnek érezhetően anyanyelve a kommunikatív, egymásra figyelő játékmód. A lemezt hallgatva talán a leginkább mégis a közös játékból áradó hihetetlen energia, az egymást ösztönző, lelkes muzsikálás fogott meg. Tolmácsolásuk nem a zenetörténeti múlt egy jelentős darabjának tudományos műgonddal, szigorú szakmai elvek alapján elkészített rekonstrukciója, hanem egy olyan természetes, közvetlen és őszinte interpretáció, melyben Bach zenéje nem hódolattól övezett mértéktartással, hanem a hallgatót is magával ragadó hévvel szólal meg. A zenei anyagtól való távolságtartás hiánya és a befogadó bevonása teszi az együttes olvasatát igazán hitelessé. Amindvégig magas színvonalon teljesítő zenekar produkciójából igen nehéz lenne bármit is kiemelni, mégis álljon itt néhány különösen emlékezetes részlet. Az 1. concerto első tételében a többi szólammal zenei anyagában és hangzásában kontrasztáló, azokat mégis tökéletesen kiegészítő kürtök érdes hangzása, a 4. tétel triójának visszafogott bája, a 2. versenyműben az érzékeny, a többi szólistát is érvényesülni hagyó, hajlékony trombitahang, a 3. kompozíció záró tételének viharos lendülete, a 4. és 5. darab szólistáinak káprázatosan könnyed virtuozitása, vagy a 6. concerto nyitó tételének árnyalt, élő organizmusként lüktető témaszövevénye mindenképp említést érdemel. }