Negyvenéves fennállását ünnepli a tiroli főváros barokk fesztiválja, melynek intendánsa, az Academia Montis Regalis régizenei együttest vezető Alessandro de Marchi idén is meglepetéssel szolgált. Tudniillik most éppen azzal hökkentette meg az innsbruckiakat, hogy az ő jubileumi rendezvénysorozatuk reprezentatív operaprodukciójához csöppet sem újra-fölfedezendő művet választott. Mert hát lássuk be: Domenico Cimarosa (1749-1801) egyetlen közismert opusza, A titkos házasság (Il matrimonio segreto, 1792) a klasszikus törzsrepertoárba tartozik, még ha annak „futottak még" kategóriájába is. Ha nem akarunk Mozartot játszani, mert amúgy is folyton Mozartot játszunk (vagy, mert Mozart túl kényes), és ha nem akarunk Haydnt sem játszani, mert Haydnt amúgy sem játszunk soha (merthogy Haydn még kényesebb), akkor kerülhet elő a molyládából Cimarosa! Hisz „mégiscsak valami más!" Nem túl divatos gönc, de „egyszer ezt is föl lehet venni!" Olyan kedves zene, olyan ártalmatlan, olyan... copfos. Nem hiába ismételtette meg - a nem éppen liberalizmusáról híres - II. Lipót császár a mű második előadása után, immáron saját magánlakosztályában, fényűző lakomával is kielégülve, a teljes operát, elejétől végéig. Ami egyedülálló eset a zenetörténetben. Az ekkorra már halott Mozartnak ily megtiszteltetés soha nem jutott osztályrészül. Sőt, mint tudjuk: ugyanezen uralkodó cseh királlyá történő koronázására írott operáját, a Titusz kegyelmét a császárné állítólag „una porcheria tedesca"-nak azaz német disznóságnak méltóztatott nevezni... Ám meg is tettek Cimarosa és szövegírója, Giovanni Bertati mindent, hogy a művük alapjául szolgáló angol vígjátékból (The Clandestine Marriage 1766), amelyet William Hogarth metszetsorozata (Marriage à la Mode, 1743-45) inspirált, kiirtsanak minden felforgató mozzanatot. Robinson gróf (Renato Girolami) itt nem elszegényedett nemes, aki gazdag polgárlánnyal kötendő házassággal kényszerül anyagi helyzetét konszolidálni; buffo-basszus ellentettjét, a módos kereskedő Geronimót (Donato di Stefano) pedig nem annyira a nemesi vő iránti úrhatnám vágyakozása teszi komikussá, mint sokkal inkább nagyothallása, melyet a drámai csúcspontokon még dadogása (vagy kotkodácsolása?) is tetéz...

Hogy a mű ebben az előadásban mégsem tűnt bárgyúnak, hanem elragadóan mulattató volt, az mindenekelőtt a rendező Renaud Doucet érdeme, aki a történetet tyúkólban játszatta, nyilván ama hasonlattól indíttatván, amellyel Geronimo húga, Fidalma (Loriana Castellano) inti csöndre egymással veszekedő két unokahúgát: Non fate un tal schiamazzo! (kb.: „Ne kotkodácsoljatok már annyit!"). Doucet kongeniális partnere pedig most is a díszlet- és jelmeztervező André Barbe volt, aki a tyúkólat a korabeli metszetek fekete-fehérjében álmodta meg, míg a „baromfiudvar" népét vagyis a szereplőket a tyúk- éskakastollak s a késő 18. századi öltözékek színpompás, fantáziadús keverékébe bújtatta (mellesleg: a szenzációs ruhák a Jelmezart, Szolnoknál készültek!). Túl azon, hogy a tyúkól-ötlet ellenállhatatlanul vicces, lehetőséget adott arra, hogy az operába az eredeti színmű szatirikus éle is visszacsempésződjék: Robinson gróf így végül nemcsak jobb híján, a fiatalok titkos házassága okozta, vert helyzetében hajlandó feleségül venni Geronimo idősebbik lányát, Elisettát (Klara Ek), hanem azért is, mert a tyúknővér - csúnyácska ugyan, de olykor - aranytojást tojik...

Mindez azonban feleannyira sem volna érdekes, ha Alessando de Marchi nem rehabilitálta volna Cimarosát, a zeneszerzőt. Méghozzá azzal, hogy főművének partitúráját teljes terjedelmében - közel négy órán át, korabeli hangszereken, az énekesekkel az áriák da capóit kidíszíttetve - szólaltatta meg. Világos, hogy amennyiben A titkos házasság az ancien régime operája (márpedig az), akkor mozarti vonatkoztatási pontját sem a rebellis Figaro házassága (1786), hanem az „immorális" Così fan tutte (1790) képezi. Nemcsak abban az értelemben, hogy a Così is az élveteg régi rend műve (a jakobinus erkölcs nem tűrheti a partnercserét!), hanem konkrét zenei vonatkozásokban is. A Matrimonio remekbe szabott nyitánya minden további nélkül fölveszi a versenyt a Cosìéval. Amikor pedig a fiatalabbik lányt, Carolinát (Giulia Semenzato) környezete már komolyan szorongatja, kolostorba akarja zárni, akkor - a második felvonás kvintettjétől kezdve - a zene is megnemesedik. Nem lehet dicsérőbbet mondanunk szegény (lelke mélyén republikánus) Cimarosára, mint azt, hogy legjobb művének vége megközelíti a mozarti színvonalat. }

Jelenet A titkos házasságból/Ruppert Larl felvétele