Egy év kényszerszünet után újraindult az egyik legizgalmasabb összművészeti fesztivál, az Arcus Temporum. Ami a programokat illeti, a szervezők a korábbinál némileg szerényebb kínálattal várták avendégeket, képzőművészeti installáció, filmprogram, performance, tánc és színház ezúttal nem szerepelt a műsoron.

A koncertmenüt a fesztiváligazgató, Dejcsics Konrád atya és a két művészeti vezető, Keller András és Rácz Zoltán részben az egy évtizedes hagyományt folytatva, részben pedig új irányokat kijelölve állította össze. Idén nem két életmű, hanem a bécsi klasszika (Haydn) és a kanonizált modern (Olivier Messiaen, Morton Feldman, Ligeti György, Kurtág György, Steve Reich) interakciója jelölte ki az időív erővonalait. A különböző korszakok közvetlen konfrontálódása azonban elmaradt, Haydn két kompozíciója (A teremtés, A Megváltó hét szava a keresztfán) ugyanis önmagában állva szólalt meg. Előbbi aBazilikában, utóbbi a Boldogasszony-kápolnában.

Korok, kultúrák kapcsolódó érintkezésére egyetlen eseményen került sor. A fesztivál utolsó „koncertjét" a napközi imaóra (zsolozsma) keretében hallgathattuk meg, pontosabban fogalmazva: az antifonális zsoltárt, az imádságot, azaz a szerzetesi közösség imaóráját egy Messiaen-orgonatétel (A megdicsőült test - A halál és az élet harca) és egy Ligeti-kórus (Lux Aeterna) vezette fel, illetve rekesztette be. Ebben az inspiráló helyzetben nem annyira a részletekre fókuszáló figyelem határozta meg az esztétikai tapasztalatot, hanem az összkép megkapó harmóniája: a bazilika belső tere, a szerzetesek éneke, azsoltárversek, az imaóra koreográfiája, a Szent Efrém Kórus Ligeti-interpretációja és Kiss Zsolt orgonálása a tökéletes illeszkedés illúzióját keltve kapcsolódtak egymáshoz.

De nemcsak erre az egy imaórára kapott meghívást a laikus közönség, esténként Vesperáson, reggelenként Vigílián és Laudesen vehettek részt az érdeklődők. Mindezek mellett a legkülönbözőbb tematikus „túrákhoz" lehetett csatlakozni, a kalauzoló szerzetesek többek között a gyógynövénykert és az arborétum érdekességeire, az apátság épületének szimbolikájára vagy Szent Márton kultuszának részleteire hívták fel a figyelmet. Ezek a megelőző fesztiválokhoz képest új elemek jól érzékeltetik, hogy Pannonhalma jelenlegi kulturális vezetése elsősorban arra törekszik, hogy a történelmi környezet és a modern művészet ne pusztán mellérendelő viszonyban álljon egymással; miként az elmúlt ezer évben mindig, az új törekvések a tradícióba integrálódva is jelenjenek meg. Számomra ezt a szándékot fejezte ki a maga szimbolikus sokértelműségével a fentebb leírt, koncerttel összekapcsolt napközi imaóra.

A Pannonhalmáról régóta tudósító fesztiválozó igencsak meglepődött, amikor belépett az egykori tornateremből átalakított, idén májusban átadott koncertterembe. Meredeken lejtő, tágas, kényelmes, bő háromszáz fős közönséget befogadó nézőtérre, kamaraegyüttesek számára ideális méretű színpadra csodálkozott rá. A hétköznapokon díszteremként funkcionáló helység - a gondos akusztikai tervezésnek hála - tökéletes körülményeket biztosít a zene számára és ugrásszerű fejlődést jelent a fesztivál infrastruktúrája szempontjából. Improvizációs estet, két, Kurtág-művekből összeállított koncertet, valamint egy, az amerikai minimalizmusnak szentelt hangversenyt rendeztek itt.

Szakcsi Lakatos Béla, Presser Gábor, Holló Aurél és Rácz Zoltán működött közre az „Improvizációk négy és több kézre" címmel meghirdetett késő esti eseményen. Az ilyen jellegű zenei improvizációs szeánszok - a dolog természetéből adódódóan - az ihletettség legkülönbözőbb mélységeit és magasságait járhatják be. Ezúttal mintha az előadók sem igyekeztek volna a csúcsokat ostromolni, a kedélyes hangulatú, ám könnyen felejthető momentumokat felvonultató koncert enyhe csalódást okozott.

A két Kurtág György-koncert viszont egészen magas színvonalú volt. Vonós hangszerekre írt kamarakompozíciókból hallhattunk egy bő 70 perces Kurtág-stafétát, a szakaszhatárokat - Csalog Gábor előadásában - egy-egy rövidebb szólózongora-tétel jelölte ki. Az ehhez hasonló sorozatok mindig azzal az ambícióval készülnek és kerülnek előadásra, hogy a kisformák füzéréből valamiféle komplex egység szülessen, nem feltétlenül kompozíció értékű nagyforma, de érzékelhető és átélhető dramaturgiai renddel, koncepcióval rendelkező „koncertegység" (szándékosan kerülöm a komponált koncert fogalmát). E szándék néha csak szándék marad. Ezúttal azonban egy „nagy történet", egy „formátumos tragédia" körvonalai váltak érzékelhetővé, egy olyan elbeszélés, mely annak ellenére (vagy éppen az által) hatott lineárisnak, hogy maguk az „események" (az egyes tételek) nem a valós idő kronológiája (értsd: a komponálás időrendje) szerint követték egymást. Körülbelül negyven, hosszabb-rövidebb tétel szólalt meg. E roppant sorozat három nagyobb ciklus köré csoportosult: Hommage à Mihály András - 12 Mikrolúdium (1977-78); 6 Moments Musicaux (1999-2005); Officium breve in memoriam Andreae Szervánszky (1988-89).

Az imaginárius „történet" első nagyobb egysége zenei emléktöredékek sorozatának tűnt. Bizonyos elemek felnagyítva, mások felismerhetetlenül elhomályosulva, lemeztelenített toposzokká, karcos gesztusokká válva léptek elénk. Aztán váratlanul - nagyjából a 6 Moments Musicaux „vidékén" - az emléktöredékek önálló jelentésű, szuverén zenei entitásokká, árnyalt beszédet lehetővé tévő szavakká változtak. S végül láthatóvá, hallhatóvá kristályosodott ki egy szuverén nyelv a maga totalitásában, kiaknázhatatlannak tűnő gazdagsággal, mellyel immár nem csak a fájdalomról, a lehetetlenségről és akilátástalanságról lehetséges ékesszólón mesélni. Az utolsó hangokban (Ligatura-message to Frances-Marie [The answered unanswered question], op. 31/b) a „történet" - halkan és nagyon távolról - megváltásdrámaként fénylett fel.

Hogy volt-e ennek a sorozatnak szerkesztője, „komponistája", vagy csak a „véletlen" hozta létre, tulajdonképpen mindegy is, mert a hangzás, a tónus, a hangképzés, az előadói attitűd egységessége szinte önmagában is szavatolta a ciklus kompozíciós kohézióját. Keller András, Szabó Judit és Csalog Gábor mellett nagyszerű fiatal muzsikusok működtek közre: Karasszon Eszter, Osztrosits Eszter, Osztrosits Éva, Kruppa Bálint és Kurgyis András.

A másik Kurtág-matiné (Jelek, játékok, üzenetek) előadóművészi színvonala hasonlóan magas volt, ám a megelőző koncerthez hasonló belső kohézió a kamarakombinációk sokfélesége miatt nem jött létre. Nem biztos, hogy minden hangszer-összeállításra emlékszem, volt cimbalom- és fuvolaszóló, cimbalom-hegedű és cimbalom-klarinét duó, zongoradarab, klarinétra, brácsára és zongorára írt trió.

Hangversenyen idén debütáltak Kurtág 1997-ben írt szóló fuvoladarabjai (Jelenetek fuvolára), melyekből magával ragadóan adott elő néhány tételt Kaczander Orsolya. Szalai András a tőle megszokott koncentrációval, képzelőerővel és stílusismerettel cimbalmozott (Szálkák, Tre pezzi, Tre alti pezzi, 8 duó), Keller András (hegedű), Klenyán Csaba (klarinét) és Csalog Gábor (zongora) magától értődő természetességgel muzsikált, és jó volt ismét hallani néhányat a fent említett fiatalok közül.

Steve Reich és David Lang egy-egy műve hangzott el azon a koncerten, mely az Arcus Temporum műsorszerkesztési alapelvét absztrakt-szimbolikus módon képviselte. Reich és Lang darabjaiban (Proverb ésthe little match girl passion - a kis gyufa­árus lány passiója) ugyanis épp a régi és az új interferenciája áll a kompozíciós érdeklődés centrumában. Reich Ludwig Wittgenstein szövegét középkori orgánum-technikával szerkesztett sorokra fűzte fel; David Lang az ismert Andersen-mesét a bachi passiózene dramaturgiájához igazította. Utóbbi kompozíció magyarországi bemutatójáról (2014. október 26.) lelkesen számoltam be a Muzsika korábbi számában (Barista a bőség zavarában, 2014. december), akkori lelkesedésemet a mostani előadás megerősítette. Az Arcus Temporum műsorfüzete nem sorolta fel név szerint az énekeseket, de úgy sejtem, hogy ezúttal is Károlyi Katalin, Szathmáry Judit, Bubnó Márk és Tóth Péter vett részt a darab kiváló interpretációjában.

Valamivel szigorúbb, vagy ha tetszik, következetesebben szerkesztett darabnak tűnik Reich Proverbje: mindaz megtörténik benne, amit az előzetes kalkuláció lehetőségként felkínál. A lehetőségek között nem szerepel az elérzékenyítő hatás. Az énekesek mellett Mali Emese, Holló Aurél, Bojtos Károly és Váczi Zoltán, valamint a karmester, Rácz Zoltán nyújtott kimagasló teljesítményt.

Rácz Zoltán/ HAjdu D. András felvételei

Rácz Zoltán irányításával, a Bazi­li­ká­ban szólalt meg Morton Feldman csodálatos és komoly elérzékenyítő potenciállal rendelkező kompozíciója, a Rothko Chapel. A festőművész Mark Rothko tervei alapján épült kápolna spirituális tere (Houston, Texas) és a bazilika újragondolt belső enteriőrje között bizonyára fel lehet fedezni párhuzamosságokat, „rímeket", ám az előadás nem attól volt nagyszerű, hogy képes volt valamit felmutatni a kompozíció elsődleges kontextusából, hanem önértékénél fogva. Csak találgatni lehet, hogy Feldman „kanonizált" modernitása miért oly kevéssé ismert és elismert a magyar közönség körében.

A Haydn-darabok (A teremtés, A Meg­váltó hét szava a keresztfán - vonósnégyes-változat) előadásait Keller András neve fémjelezte. Előbbit vezényelte, utóbbit kvartettjével szólaltatta meg. A teremtést aConcerto Budapest, a Purcell Kórus adta elő, az áriákat Kolonits Klára, Megyesi Zoltán és Kovács István énekelte. Sok éves tapasztalat, hogy a nagy létszámú együttesekre írt kompozíciók könnyen a bazilika akusztikájának áldozatává válnak. A dinamikát és a gyorsabb tempókat itt óvatosan kell adagolni, a túlzott óvatosság viszont könnyen egyhangúságot eredményez. Keller mindezekre figyelemmel alakította ki a kompozíció profilját. Az adottságokra optimalizált előadás új felfedezésekre ugyan nem adott lehetőséget, de a darab kivételes formátumáról így is hű képet festett.

A felfedezés izgalmáról a vonósnégyes-változatban előadott hangszeres meditáció, A Megváltó hét szava gondoskodott. Az egyes tételek között az evangéliumi szavak mellett rövid elmélkedések is helyet kaptak (a szerzőről nem kaptunk tájékoztatást), jólesően szellősebbé téve így a nyolc hosszabb tételből és földrengés-zenéből álló ciklust. A Keller Quartet (Keller András, Környei Zsófia, Fejérvári János, Szabó Judit) valahogy átmentette az előző napi Teremtés derűs világszemléletét, s ez már önmagában is kellő lökést adott ahhoz, hogy radikálisan átértékeljük mindazt, amit a Hét szóról korábban gondoltunk.

Keller András 

Az újraindított Arcus Temporum tehát igen színvonalas koncertekből állt. A régi közönségből viszont alig egy-két fesztiválozó maradt hírmondónak, s bizony az új koncertterem üresen maradó széksorai is alétszám megcsappanásáról tudósítottak. Úgy látszik, hogy nemcsak a kezdetnek, de az újrakezdésnek is vannak nehézségei. Augusztus 26-28. - Pannonhalma. }