Somos Csaba /Felvégi Andrea felvétele 

– Szeptember 6-án beszélgetünk. Utánanéztem a interneten, holnapután lesz negyvenhat éves. Isten éltesse sokáig. Fiatalon lett a Rádiókórus vezetője, január óta pedig a Nemzeti Énekkart vezeti. Tehát azország három legrangosabb kórusából kettőnek állt az élén. Korábban Pécsett volt főzeneigazgató, és dolgozott itthon és külföldön sokfelé. Poétikusan zsenge korban kezdte a pályáját. A külső szemlélő előtt nagy sikertörténet rajzolódik ki.

– Ez az út azért korántsem volt olyan sima. Tény, hogy nagyon fiatalon örököltem meg Vass Lajostól a Vasas Művészegyüttes kórusát. Mindössze egy évig dolgozhattam vele, majd halála után huszonegy évesen én léptem a helyébe, ami valóban nem mindennapos. Azóta aktívan vezetek énekkarokat - többet is, amelyek igazán kitöltik az életemet -így a kórus a karmesteri pálya mellett is meghatározó maradt. Az énekhang, mint igazi csoda 
– legyen az opera, oratórium, vagy a cappella – áll a legközelebb a szívemhez.

Tizenöt évvel ezelőtt saját együttest is alapítottam, a Vass Lajos Kamarakórust, amelyet mindmáig vezetek. A nagy hivatásos együttesek zeneakadémiai tanulmányaim után következtek. A Rádiókórusnál nagyon szerettem dolgozni, nagyon sok szép produkcióra és felvételre emlékszem vissza. Most pedig nagyon büszke vagyok, hogy Antal Mátyás után én lehetek a Nemzeti Filharmonikus Kórus karigazgatója.

– Az előbb már szó esett róla, hogy huszonegy évesen, 1991-ben már kórust vezetett. Akkor még javában tanulhatott, hiszen két szakot is elvégzett a Zeneakadémián.

– Összesen kilenc évig jártam az akadémiára, karvezetés, majd karmester szakra. A kettő között egy év átfedés volt. Utolsó éves karvezetés-szakosként kerültem Lukács Ervin karmester-osztályába.

– Az embert fiatalon rengeteg hatás éri, kínálkozó lehetőségek, nagy találkozások, személyes példák alakítják a sorsát. Visszatekintve arra a fiatalemberre, aki huszonegy évesen Vass Lajos nyomába lépett, neki milyen jövőképe volt? Az, amit elért, mennyire kvadrál az ő elképzeléseivel?

– Pontosan egybeesik velük. Életem meghatározó élménye volt, amikor debreceni konzisként kisegítettem a Kodály Kórusnál. Engem az a hangzás, az a repertoár, az a munka megigézett. Akkortól fogva tudtam, hogy kórussal szeretnék dolgozni. De a zenekar, a vezénylés is vonzott. Eleve azzal az elképzeléssel felvételiztem a Zeneakadémiára, hogy a karvezetés szak után majd a karmesterképzőt is elvégzem.

– Pályája a rendszerváltás idején kezdődött. Magyarországon a szocializmus éveiben sokszínű kóruskultúra létezett, amely valószínűleg hasonlított is a nyugati országok kóruskultúrájára, és valamelyest különbözött is attól. A hivatásos kórusok a világ minden táján hasonló munkát végeznek, de a szocializmus éveiben a magyar templomi kórusok működése nyilvánvalóan más volt, mint a világ boldogabb országaiban, ahogy a különböző szakszervezeti és munkáskórusok hagyománya más lehetett, mint azoké a kórusoké, amelyekben zeneszerető polgárok egy héten egy-két estét a közös éneklés öröméért jöttek össze. Gondolom, a rendszerváltás a magyar kóruskultúra belső állapotait is átrendezte. Milyen állapotban vannak ma a magyar kórusok?

– Én a rendszerváltás évében lettem nagykorú. A régi rendszer legvégét még láthattam. Még hallottam a patinás, nagy létszámú, heterogén képességű és életkorú emberekből álló, és egészen jól működő kórusokat, amelyek nagy repertoárt énekeltek. A rendszerváltás után nagyon gyorsan elkezdődött a lemorzsolódás. A kórusok létszáma apadásnak indult. De a magyar kórusoknak ezzel együtt még mindig vannak olyan értékeik, amelyekre büszkék lehetnénk, viszont az is világosan látszik, hogy a nemzetközi mezőnytől el vagyunk maradva.

– A kórusba járás sokfelé a polgári társas együttlét része. Ez mennyire van jelen nálunk?

– Jelen van, és jelen is volt. Az emberek „félretették” erre szabadidejük egy részét, a munkahelyek pedig tolerálták alkalmazottjaik ilyen irányú szabadidős tevékenységét. Adott esetben elengedték őket vendégszerepelni. Amikor még nem lehetett utazni, a kórusversenyeken való részvétel nagyon vonzó módja volt a külföldre járásnak. Ma a munkahelyek a legritkább esetben segítenek. Az emberek loholnak a munkájuk után, és nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy hetente két szabad estét feláldozzanak a próbák kedvéért, de azért még mindig akadnak ilyenek.

– Működési feltételeit tekintve a Vass Lajos Kamarakórus is amatőr kórus. Tagjai nem ebből élnek. Mi adja a kohézióját és a vonzerejét?

– A kamaraegyüttest tizenöt éve a nagy kórusból alapítottam. Tagsága homogén, többnyire tehetséges fiatalokból áll. Közülük jó néhányan más együtteseknek is tagjai vagy hivatásszerűen foglalkoznak azenével. Az egymáshoz való kötődésen túl igazi zenei élményekért járnak ide.

– Milyen repertoárt tud nekik kínálni? A magyarországi kórusok aktuális helyzetében mennyire éreznek a zeneszerzők késztetést új művek komponálására?

– Tágítani próbálom a repertoárt, olyan műveket keresve, amelyeket más nem hivatásos kórusok talán el sem tudnak énekelni. Egyre több felkérést kapunk oratóriumokra is, mivel most harmincöt tagunk van, úgyhogy ha tíz emberrel bővítjük a létszámot, bizonyos stílusokban van keresnivalónk. Ami az új műveket illeti, szerencsére születnek ma is darabok, én magam is sok zeneszerzőt felkértem már, hogy írjon nekünk. Az elmúlt években nem is egy új művet írtak tematikus koncertjeinkre. Az aktuális Shakespeare-évfordulóra például egy sor új kórusmű keletkezett, de kérésemre két éve francia szimbolista költők verseire is íródtak új darabok, tavaly a Dante-életműből vett szövegeket zenésítettek meg magyar szerzők, legközelebb pedig Goethe-versekből válogatunk. Izgalmas darabok születtek, nagy öröm volt vezényelni őket, annak pedig külön örülök, hogy ezáltal a kórusirodalom is gazdagodik, és hogy zeneszerző barátaimat, köztük egykori tanáraimat is sikerül a zeneszerzés olyan területére csalnom, amelyen korábban nem, vagy csak ritkán jártak.

– Ezeknek az új műveknek aztán mi a sorsuk? Más kórusok is eléneklik őket?

– Sokat igen, bár többségük rettentően nehéz. A debreceni Bartók-versenyen többet is sikerült felvétetni a kötelező programba. Így kerülnek új magyar darabok a nemzetközi kórusélet vérkeringésébe ésválnak népszerűvé.

– Beszélgetésünk elején már említettük, hogy a három legrangosabb hivatásos kórusból ez most a második, amelynek az élére kinevezték. Pályázni kellett, vagy ismerve munkáját, egyszerűen meghívták aposztra?

– Hivatalosan nem volt pályáztatás. Kocsis Zoltán és Kovács Géza elképzelése az volt, hogy az általuk kiszemelt dirigenseket meghívják a Nemzeti Kórushoz, hogy munka közben több oldalról megismerhessék őket. Így nekem is alkalmam volt egy hosszabb időszakot eltölteni az együttessel, s kiderülhetett, hogyan próbálok, majd a végén koncerthelyzetben is megméretődtem. Ebben a kiválasztási folyamatban rám másfél éve, tavaly márciusban került sor. Maga az alkalom egyébként számomra más miatt is nagyon fontos volt: a zeneakadémiai DLA-hangversenyemet vezényelhettem a Nemzeti Filharmónia Énekkarával. A Zeneakadémia oktatójaként és az Alma Mater kórus vezetőjeként meg kellett szereznem a fokozatot, úgyhogy éltem az alkalommal, és a koncertre a Filharmonikus Énekkart kértem fel. Egy hosszú próbafolyamat után a hangverseny első felében kortárs magyar művek szólaltak meg, a szünet után pedig a Miskolci Szimfonikus Zenekar közreműködésével Puccini Messa di Gloriáját adtuk elő. Ez a program lehetőséget adott rá, hogy kóruskarnagyként és karmesterként is hallhassanak. Utána még hónapokig tartott a kiválasztás, hiszen nem egyedül voltam jelölt a posztra. Mindenesetre sajnálattal kell mondanom, hogy nem sokan jöttünk számításba, mert kevesen vagyunk, akik hivatásos kórusokkal dolgoztunk, hiszen természetesen a kiválasztásnál fontos szempont volt ahivatásos énekkar mellett szerzett kellő tapasztalat.

– A kórusnak nyilván vannak olyan programjai, amelyek az ön kézírásával íródnak. A Nemzeti Énekkar karigazgatójaként azonban olyan produkciókra is fel kell készítenie az együttest, amelyeket nem ön vezényel. Vajon mekkora önállóságot élvez?

– Az énekkar munkájában szabad kezet kaptam. Természetesen a Kocsis Zoltántól kapott feladatokat igyekszünk a tőlünk telhető legmagasabb nívón megvalósítani. Ismerve az ízlését, felfedező- ésvállalkozókedvét, rengeteg izgalmas, új leckére számíthatunk, most például Busoni zongoraversenyének előadására készülünk, amelynek a végén megszólal a férfikar. Ez aztán igazán nem egy agyonjátszott repertoárdarab. Ilyen darabok eljátszásában közreműködni nagyon élvezetes kaland, és egyáltalán, nagy élmény Kocsis Zoltán mellett dolgozni. Ugyanakkor a kórus nagy szabadságot élvez, és én személy szerint is nagy szabadságot kaptam, ami egyaránt vonatkozik a műsorválasztásra, és arra is, hogy az énekkar nagy hagyományaira építve hogyan induljunk tovább, mi az, amit változtatni vagy éppen erősíteni akarunk. Januárban kerültem az együtteshez, és az év végén vezényelem az első zenekaros, oratórikus produkciót, amelynek a műsora az én személyes döntésem alapján áll össze. Megszólal kétszer egymásután a Meeresstille und glückliche Fahrt – a Beethoven- és Mendelssohn-féle változatban –, egy Dvořák-himnusz, Brahms Schicksalsliedje és Schumann Vier doppelchörige Gesängéje. Ezt a műsort aZeneakadémián adjuk elő, majd másutt is megismételjük. Ezenkívül decemberben előadjuk Rossini Hamupipőkéjét is a Müpa Fesztiválszínházában. Ez egy ifjúsági előadás lesz, amely a Scalában játszott gyermekváltozat alapján készült, de mi visszateszünk olyan számokat is, amelyeket Milánóban kihagytak. A szezon elején több a cappella programot is éneklünk, ami nagyon jó, mert ezek a művek elmélyült műhelymunkát tesznek lehetővé, foglalkozhatunk a hangzással, intonációval, tarthatunk szólampróbákat, vagyis csupa olyan dolgot művelhetünk, ami egy oratórium tanulása esetén már jóval problémásabb.

– Egy hivatásos énekkar élén álló karigazgatónak szükségképpen olyan szempontokat is figyelembe kell vennie, például adminisztratívakat, amelyek művészként valószínűleg csak korlátozott mértékben vonzzák. A kórus egyszersmind munkahely is, ahol ügyelni kell a munkaerő egyenletes kihasználására, tehát a foglalkoztatás kérdéseire, aztán arra is, hogy az énekkari művészek kellőképpen motiváltak legyenek, és fejlődjenek, állandóan karban kell tartani az együttes tehetségét. A művészegyütteseknek megvan a maguk személyisége. Ezt a vezetőnek nyilván ismernie kell, ki kell használnia, együtt kell vele élnie. Gondolom, ez nem az a fórum, ahol kőkemény kritikát mondhatna együtteséről, de talán már túl a kórussal töltött mézesheteken, biztosan megismerték egymást. Milyen ez a kórus?

– Ez az ország egyetlen nagy létszámú oratóriumkórusa, a legtöbbet foglalkoztatott kórus, amely az ország, sőt, a Kárpát-medence valamennyi szimfonikus zenekarával dolgozik. Van úgy, hogy egyszerre több produkcióban is részt veszünk. Járjuk az országot, sok felkérésnek teszünk eleget. Ez egy rendkívül nyitott és rugalmas társaság, minden stílusban otthonosan mozog, és könnyen vált egyikből a másikba, amire egyébként a feladatok sokfélesége miatt szükség is van. Most éppen egy a cappella műsorra készülünk, amelynél nagyon kell ügyelni a puhaságra, az intonációs problémákra, az osztott szólamokra éshasonlókra, majd rögtön utána egy Penderecki-mű következik, amely teljességgel más erényeket követel meg. Mindent elkövetek, hogy a kórus ne a munkahelyen eltöltendő időnek érezze, amit csinál, hanem élvezze a közös muzsikálást.

– A karigazgatók helye a tapsrendben másutt van, mint a karmestereké. Egy karigazgató nem tesz szert olyan ismertségre, mint egy nagy karmester, de azért tudjuk kicsoda Erwin Ortner, ki volt Eric Ericson, és lemezekről, rádióból, innen-onnan ismerjük még néhány kórusvezető nevét. Ők többek között attól jók, hogy alkalmazkodnak, és a legkülönbözőbb feladatokra készítik fel együtteseiket. Önnek vannak köztük példaképei?

– Nincsenek. Az én fülem inkább olyan előadások emlékét őrzi, amelyek valamiért katartikus élményt szereztek. Egy kóruskarnagynak sok mindenben kell jónak lennie, de legfőképpen alkalmazkodnia kell amegkívánt hangzáshoz. Vashegyi György produkciójára készülve például a kórusnak ahhoz a kristályos, transzparens hangzáshoz kell közelítenie, ami az ő előadásait jellemzi. Rachmanyinov Aljeko című operájának Kocsis Zoltán vezényelte előadásánál egy nagy, sűrű erdőt képzel maga elé az ember. Tehát hiába tetszik nekem például a bécsi Arnold Schönberg Kórus tiszta, szép, kiegyenlített hangzása, a nagy romantikus repertoár megszólaltatásához nem igazán ideális. }