Most persze hosszan lehetne értekezni arról, van-e egyáltalán értelme a hangzó összkiadásoknak (van) és létezhet-e ideális megoldás, olyan összkiadás, amely legalább megközelíti a tökéletest (nem létezhet). A két dolog természetesen éles ellentétben áll egymással, s ez az ellentét feloldhatatlan.

Kell az összkiadás, mert igény van rá (majd' azt írtam: óriási igény, de hát a „komolyzene" területén ez eleve eufemisztikus túlzás, most meg, a youtube és hasonlók idején már maga a CD is elavult neandervölgyi szakócának tűnik). De azért ami igaz, az igaz: akadnak még olyan elszánt zenebarátok, akik szívesen tudják magukénak egy-egy zeneszerző „összes" művének felvételét, könyvtáraknak, iskoláknak pedig hasznos lehet az ilyesmi. Mégsem kell a neten matatni, ha valamire kíváncsi vagyok: kiemelem a dobozból és kész.

Ami az érem másik oldalát illeti: a tökéletesség akárcsak távoli meg­közelítése is hiú remény. Kotta­összkiadásoknál legalább ott az elv: Fassung letzter Hand, a legkésőbbi jóváhagyott szerzői változat. Fátylat rá, hogy ez sem egyszerű (például mert lehetnek korábbi, de érvényes, számunkra érdekes változatok egy műből). De mi az érvényes az előadások közül? A szerzői, ha van, persze. De ha nincs? És ha aszerzői elavult technikával készült? A létező legjobbra kell törekedni, úttörő (bocs: cserkész) becsszóra. És ha öt (tíz, harminc, etc.) év múlva teljesen megváltozik az ízlés, a divat, az elvárás? Aztán újabb húsz év után megint a valaha elavult lesz a jó?

Főállású munkám (patetikusabban: hivatásom), a zeneakadémiai tanítás miatt gyakran használok lemez- (CD-) összkiadásokat - például azért, mert akadnak fontos, érdekes darabok, amelyek csak ilyeneken hozzáférhetők. A legjobbnak mindmáig a Stravinsky-sorozatot tartom. 22 CD, többnyire a szerző vezényletével, vagy legalább ellenőrzésével. Igaz, a komponista igen idős (80 körül volt, amikor a felvételek készültek), de szellemileg friss: fantasztikus, ahogy a Tűzmadarat, a Petruskát, a Sacre-t irányítja, fantasztikus a Zsoltárszimfónia. (NB. a Tűzmadár előadásának részlete filmen is látható). De például aRake's Progress árverés-jelenetének bevezetőjében már érzékelhetően nem ura a helyzetnek (a Nagano-féle felvétel e tekintetben biztosan jobb). Sajnálatos, hogy a Menyegző, meg a Róka angolul szól, nem oroszul. És az „össz"-­ből valahogyan mégis kimaradt a Három darab vonósnégyesre (csak a későbbi zenekari változat hallható), nincs teljes Katona története, szöveggel... Szóval még ennek a kiadványnak isbőven van, hogy úgy mondjam, „árnyékos oldala".

Máris előrebocsátom: az új „Béla Bartók Complete Works"-nek (ez áll a címlapon) nagyobbak az ebben a hőségben enyhet adó területei (hogy diplomatikusan fogalmazzak). És azt is előrebocsátom: nem hallgattam meg a 32 CD teljes anyagát. Aki ezt egyvégtében megteszi, azelőtt megemelem (nem létező) kalapom. Mentségemre szolgáljon, hogy a felvételek meglehetősen nagy részét, többségét korábbról ismertem-ismerhettem már. A régebbi Hungaroton-összkiadásról, vagy (például zongoraművek esetében) Kocsis Zoltán számos CD-jéről és így tovább. Ez persze máris sokat mond az egész vállalkozásról. ADecca angol szerkesztői nem törekedtek arra, hogy újat hozzanak létre - a meglévőből válogattak, néha szerencsés kézzel, néha nem. (Ez éles ellentétben áll a fent említett Stravinsky-sorozattal: ott teljes alkalmi zenekart is létrehoztak - Columbia Együttes néven - kizárólag a felvételek kedvéért).

Először alaposabban tanulmányoztam a kísérőfüzetet, pontosabban szólva az egyiket a kettő közül, azt, amely felsorolja, melyik mű milyen elő­adásban hallható, és ennek alapjában döntöttem el, melyik CD-t hallgatom meg végig, melyiket részleteiben. Természetesen kihagytam a Kocsis-féle zongoramű-produkciókat (21-28. CD), ezekről újat nem lehet írni. Egyik jobb, mint a másik, nehéz elképzelni, hogy valaha is születik olyan, amely felülmúlná őket. Az ideális összkiadáshoz magam sem választottam volna mást. Csak szomorú szívvel jegyzem meg: ebben a Decca-sorozatban egyetlen egy műnél (dalnál, kamaradarabnál etc.) sem szerepel Ránki Dezső neve. Nem vagyok naiv. Tudom: Ránki nem a Deccáé (és szövetségeseié), hanem az egyik konkurens vállalaté. És az üzleti szempont mindig az első (már csak ezért sem jöhet létre tökéleteshez közelítő CD-összkiadás). Nem hallgattam meg a vonósnégyeseket sem: mindegyik a Takács Kvartett jól ismert, kiváló felvétele (11-12. CD).

Azonnal kivettem viszont a dobozból a 9-es CD-t, a Kékszakállút. Sok jó Kékszakállú van, ugyan miért éppen Walter Berry és Christa Ludwig produkciójára esett a választás? Csak nem azért, mert annak idején, ötven éve (!) a Deccánál jelent meg? Nos, bizonyára ez is szerepet játszott a döntésnél, ám ez esetben az üzleti szempont igen szerencsésen egybeesett a művészivel. A két énekes sztár magyar kiejtése ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (mint minden nem magyar születésű énekesé), de csodálatosan azonosulnak a szerepükkel, hangjuk fantasztikus (hisz művészpályájuk csúcsán vannak). Ám ezúttal nem ez a legfontosabb, hanem a zenekar. A London Symphony Orchestra csodát művel Kertész István irányításával. Kertész is egyike azoknak a kirobbanó tehetségeknek, akiket 1956 után vesztett el amagyar zenekultúra. Külföldön karriert csinált - méltán. Kékszakállúja különlegesen drámai, éles kontrasztokban gazdag, erőteljes. Látták már vihar utáni napsütésben a déli partról Badacsonyt? Mintha sokkal közelebb lenne, mint máskor. Még épületek is kivehetők az oldalán. Nincs semmi pára, elfújta a szél. A túlparti vonat zakatolását is hallani. Nos, ilyen érzést-asszociációt kelt ez a felvétel. Ezernyi ismeretlen részletet fedezünk fel, minden tökéletesen tiszta. És mindemellett Kertész hallatlan biztonsággal építkezik. Röviden szólva: elsőrangú ez a Kékszakállú, annak, aki nem ismerte Kertész felvételét korábban, váratlan ajándék.

Másodikként a 29-esre voltam kíváncsi: tudniillik itt sok fiatalkori, még a Bartók-kutatók számára sem feltétlenül jól ismert kompozíció szerepel. Sajnos, erősen hiányos a lista: van Változó darab, Gabi polka,Lajos valczer és a többi (bevallom, csak a Dille-jegyzék alapján volt tudomásom arról, hogy ilyenek egyáltalán léteznek), de hiányzik A Duna folyása, a gyermek Bartók 20-as opusza, amellyel annak idején Nagyszőlősön sikert aratott. A Magyar Rádióban egyszer találtam erről is felvételt, s be kell vallanom, elég ügyetlen kompozíciónak tűnt - de egy össz­kiadáson mégis szerepeltetni kellett volna, hiszen fontos életrajzi adalék fűződik hozzá (az említett nagyszőlősi siker). Hogy miért éppen Daniel Lebhardt a gyermek-zsengék megszólaltatója, azt csak találgatom. De igaz, ami igaz, nem teszi rosszul a dolgát. Örülök, hogy a szerkesztők átvették Kassai István előadását a Scherzo oder Fantasie című pozsonyi darabról (hallatlanul tehetséges Schumann-imitáció!). Kevésbé lelkesít a Reschofsky-zongoraiskola rengeteg apró darabja: kásahegyen kell átrágnunk magunkat, hogy némi eredeti Bartókhoz jussunk. Ráadásul senki sem mondja meg, melyek a Bartóktól való tételek (amit azért persze lehet sejteni), és akásahegy sem teljes: hiányoznak apró darabok. Így aztán kétséges a felvétel értelme. Ha már „össz", akkor legyen „össz" - az atléta jut eszembe a Luluból, aki arról panaszkodik, hogy a publikumnak nincs érzéke a „szolid" erőművész-gyakorlatok iránt. Nos, ez egy ilyen „szolid" összkiadás, amely nem akar teljes lenni...

Még ugyanezen a 29-es CD-n hallhatók a Mikrokozmosz kétzongorás átiratai (a hét darabból hat, ezt sem nagyon értem). Az ember nagy kíváncsisággal kapcsol az 56-os trackre (igen, ennyi, a Reschofsky-ciklus rengeteg aprósága miatt), hiszen Chick Corea az egyik zongorista (a másik Nicolas Economou). Keserű a csalódás. A zongorahang olykor kirívóan durva (amire alighanem rásegít a szerencsétlen felvételtechnika). Csörömpölés, zakatolás - és aztán elakadás, a friss, tasakból először előhúzott lemezen.

A 30-as CD Bartók három Zongora­versenyét tartalmazza, Anda Gézával és Fricsay Ferenc vezényletével. Históriai értékű felvétel, amely annak idején egyfajta ideális mintának, etalonnak számított - ésnagyon is érthető, miért. Ugyanakkor igen tanulságos összevetni azzal az interpretáció-változattal, amelyen Kocsis a szólista és Fischer Iván vezényel (8-as CD, NB. azért ez sem nevezhető éppenséggel vadonatújnak). Két, sok apróságban nagyon különböző, de egyaránt érvényes olvasat.

A 31-es CD ugyancsak a szerkesztők által különösen fontosnak ítélt régebbi felvételeket tartalmaz. Földes Andorral egyebek mellett az op. 14-es Szvitet, a Szonátát (mindkettőt érdemes megismerni, ha valaki korábban még nem tette volna). Meglepően jók a Mikrokozmosz hatodik kötetéből vett részletek Julius Katchennel: egyáltalán nem bartókosan zongorázik ugyan a derék amerikai, de hallatlan érzéke van anagyobb egységek formálásához, ahhoz, hogy a zenedarabnak hol vannak fontos, formarészt indító pillanatai és hol lehet mintegy „szabadjára engedni" a folyamatot. Tessék meghallgatni a Szabad változatokat! És persze Richterrel a Három burleszk koncertfelvételét. A 32-es CD-n a „nagy" Hegedűversenyt hallhatjuk (a művet megrendelő és bemutató) Székely Zoltánnal, Willem Mengelbergvezényletével - kívánhat-e ennél hitelesebbet egy Bartók-rajongó? Aztán Fricsayval a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára következik (a mű mindmáig egyik legjobb előadása), illetve Doráti Antallal a Mandarin-szvit. És itt érdemes egy pillanatra megállni.

Doráti persze jó, nincs vele semmi baj. Ott a bökkenő, hogy bőven szerepelnek Doráti dirigálta felvételek az új „összkiadás" egyéb CD-jein is (pl. rögtön az 1-esen). Ahol azok, ugyebár, nem minősülnek „históriailag" különlegesen érdekes előadásnak. Eszembe jut egy régebbi karikatúra, a feledhetetlen Brenner Györgytől. Hamisítatlan magyar vonatbelsőt ábrázolt, unott-gyötrött arcú hazai ülő utasokkal ésegy szemmel láthatóan elragadtatott külföldi párral, akik szinte csodálattal nézik a kocsi berendezését. Amit az egyik unott utas így kommentál: „Ezek azt hiszik, ez egy nosztalgiavonat". Nos, ennél pontosabbat a MÁV állapotáról a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körül aligha lehetett volna ábrázolni-megfogalmazni (a helyzet mára sem javult túl sokat). Itt is alapvetően erről van szó. Doráti egyik felvétele „nosztalgiavasút", a másik „mai vasút".

No, nem folytatom. Persze, elismerem, van pár remek Boulez-felvétel, jók a Budapesti Fesztiválzenekar előadásai. Érdekes összevetésre ad alkalmat, hogy a posztumusz Hegedűverseny (amit 1. Hegedűversenynek jeleznek) és a Két arckép egymás után szerepel - különböző szólistával (Kyung Wha Chung illetve Erich Binder, 5-ös CD). Szóval Kocsissal, Takács Kvartett-tel és a fentebb mondottakkal együtt van érték az új Complete Works-sorozaton bőven. Ilyen egy mai összkiadás, üzleti megfontolások alapján, lehetőleg kis költséggel létrehozva.

Érdemes megvásárolni. Lehetőleg kis költséggel. Ha majd fél-egy év múlva leárazzák. }