Írásom címe nem Victor Hugo regényét idézi, melyet kiskamaszként borzongva olvastam a nagy mesélő többi munkájával együtt, a Franklin Társulat bordó díszkötésében. Még csak nem is saját leleményből született, de kézenfekvő szójáték Helmut Lachenmann nevével, aki kétségkívül főhőse volt a Nemzetközi Eötvös Intézet által szervezett karmester-mesterkurzusnak és közönségtalálkozónak. Utóbbit 2016. június 13-án tartották a BMC Könyvtárában, a mustMEET Composers sorozatban, Gryllus Samu moderálásával.

Tehát Lachenmann. Idestova huszonöt éve írogatok kortárs zenéről, és pirulva kell beismernem, hogy ez idáig nem ismertem a német zeneszerzés doyenjének munkásságát. (Idén novemberben tölti be nyolcvanadik évét.) Ez a tény egyfelől saját tájékozatlanságomnak szégyenletes bizonyítéka, másfelől a magyar valóságról is elárul valamit, hiszen a kritikusnak, aki jobbára hazai vizeken kalózkodott, vajmi kevés alkalma lehetett rá, hogy találkozzon a „nevető ember"-rel. Máris sejthető, hogy az Eötvös Intézet, ezen belül a mustMeet Composers sorozat tevékenységét aligha lehet túlbecsülni. Nem kevéssé belterjes, szűkös (sőt szűkülő) és ókonzervatív zenei életünket bombázza folyvást friss információval. Legalább azon keveseket, akik kíváncsiak rá. A Mátyás és Imre utca sarka mintha szerves része lenne anagyvilágnak. Mintha valamilyen szupercella lebegne a BMC felett, amely nem jeges esőt és viharos szelet hoz, hanem rengeteg olyasféle élményt és tapasztalatot, amely különben kívül rekedne a hazai zeneélet sokszor tunya és bevétel-orientált fórumain. Az efféle ténykedés különösen felértékelődik akkor, midőn nagy erők dolgoznak a „jó nekünk így magunkban is", és a „mi vagyunk a világ közepe" típusú szellemi gyomok elhintésében, és szárba szökkentésében.

Márpedig Lachenmannt érdemes megismerni, és erre bőséggel nyílt lehetősége a BMC közönségének. A mustMEET Composers sorozatban jó órás előadást tartott, melyben Webern op. 10-es Fünf Stückéjének 4. darabját, majd saját kompozícióját, a ...zwei Gefühle... Musik mit Leonardót elemezte. Ez a mű a karmesterkurzus egyik tananyagaként is szerepelt, s a június 16-i záró koncerten, immár szélesebb közönség előtt Lachenmann ismét mesélt vagy huszonöt percet róla, hogy aztán (a bevezetéssel azonos időtartamban) maga a mű is elhangozzék.

A zeneszerzőkkel való személyes találkozásnak hallatlan előnyei vannak. Nélküle például valószínűleg ismeretlen marad előttem Lachenmann tekintetének huncut vásottsága. Az ilyesmi nem áll rosszul egy nyolcvan körüli férfiembernek. Egy tízest biztosan letagadhatna; mozgásában és észjárásában egyaránt van valami fürgeség és lazaság. Amikor Webernt elemez, többféle oldalról átvilágítva az op. 10/4 alig néhány másodpercnyi partitúráját, azzal persze elsősorban saját zeneszerzői gondolkodásáról árul el a legtöbbet. Lachenmann szerint egy hangszeres darabban a megszólaltatás módja ugyanolyan fontos része a kompozíciónak, mint a hangzó végeredmény. A Webern-tételt kétféle rend polifóniájának láttatja, vagy - egy más megközelítésben - az egyes hangszerek által felidézett archetípusok segítségével a rövid darabot egy szerelmével találkozó (mandolin = szerenád), majd hadba induló (trombitaszignál) fiatalember búcsújelenetének értelmezi. Mi tagadás, jólesnek az afféle mondatok, mint például ez: „A hangzást úgy képzelem el, mint egy pontot, amelyen számtalan egyenes fut keresztül, és a zeneszerzőnek el kell döntenie, melyiket követi." Vagy ez: „Ismerni kell a tradíciót, s tudni, hogy mi folyik körülöttünk, de egy igazi kreatív elme teljesen új kontextusba helyezi a már ismert hangokat." Lachenmann sokat beszélt a kontextus fontosságáról: ugyanaz a C-dúr akkord teljesen mást jelent Mahlernél, vagy Alban BergWozzeckjében, mint Palestrinánál vagy A nürnbergi mesterdalnokokban. A kedvencem mégis az a megjegyzés, amely a Webern-elemzés egyik pillanatában csúszott ki a száján: „Ez egy kicsit nevetséges, de szeretek nevetséges lenni." Lachenmann, der lächerlich. Tökéletesen magabiztos, amikor kifejti esztétikáját, mégis tele van öniróniával. „It is my silly way of thinking" - ejti el kedvesen. (Exkurzus: azönmagukat halálosan komolyan vevő törpék korszakában én még diplomát sem adnék annak, aki nem tudta legalább egyszer kinevetni saját magát.)

A mustMEET beszélgetést a zeneszerzőről készült film követte, amelynek csak egyetlen mondatát idézném: „Olyan tájakra szeretek menni, ahol még nem jártam." S valóban ilyen tájakra kirándul, immár évtizedek óta. Teljesen hagyományos hangszerparkot alkalmazva, minuciózusan kísérletezi ki, hogyan csalhat ki a derék öreg instrumentumokból új és új hangzásokat. Így tesz a ...zwei Gefühle... Musik mit Leonardo partitúrájában is, melyben a Leonardo da Vinci-szövegek is invenciózus zajforrásokká válnak. A narrátor mikrofonnal erősített szavai egy-egy hangzót különösen kiemelnek, megpergetnek, csattintgatnak. Lachenmann maga vállalta a narrátor hálás szerepét, s valósággal tobzódott a szöveg akusztikus lehetőségeiben. A szöveg mássalhangzói ily módon kezdeményeznek párbeszédet ahangszerekkel. Az emberi hang zörejeket bocsát ki, míg a hangszerek beszélni próbálnak - ez Lachenmann művének egyik érdekes paradoxonja. A zene viszont egyáltalán nem törekszik arra, hogy Leonardo da Vinci poétikus szövegének tartalmát kifejezze.

Calibannal szólva mondhatnánk: „Ne félj, Lachenmann zenéjének szigete tele van zajokkal, hangokkal, dallamokkal, egy se bánt!" Utóbbi azért nem teljesen igaz, mert a hallgató egy idő urán rádöbben, hogy itt bizony provokálva van: egyetlen ismerős hangzással sem találkozhat. Hisz Lachenmann ars poeticája a Szépség = Megszokás tagadása. Ulrich Mosch, Lachenmann zenéjének egyik okos elemzője felhívta a figyelmet arra, hogy a zeneszerzőnek nem csupán a polgárpukkasztás volt a célja, vagy az, hogy a „zenei anyag" fogalmának határait messze kitolja a korábban ismert határokon túl. (Ebben Cage például messzebbre jutott). Sokkal inkább azt célozta, hogy nagy invencióval kitalált zörejeiből valóban egy teljesen új, a hagyomány által még nem „beszennyezett" vagy „elhasznált" hangzásvilágot teremtsen, amely azonban vonzó, érdekes és logikus zenei folyamattá épül. A „...zwei Gefühle..." hallgatásának egyik nagy élménye, hogy ebben az effektus- és zörejtengerben nem fárad el a fül, hanem izgatottan várja a folytatást, és a megannyi szokatlan impulzus meggyőző zenei formává növekedik. A zeneszerző formaérzéke imponáló. Nem mondom, hogy Lachenmann zenéjét vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre, de hogy felvillanyozó akusztikus és dramaturgiai tapasztalatokkal ajándékoz meg, az vitathatatlan.

Az Óbudai Danubia Zenekar dicséretes nyitottsággal és koncentrációval látta el szokatlan feladatát. Feszült figyelmükről és odaadásukról tanúskodik a záró hangverseny videója, amely a youtube-on elérhető ( Spotlight on Bartók / Kurtág / Lachenmann, https://www.youtube.com/watch?v=y38qa9qGYaU). (Lám, olyan kurzus volt ez, amelyen nemcsak a karmesterek tanulhattak.) Lachenmann élete során nem mindig találkozott ilyen befogadó közeggel. A Südwestfunk Rádiózenekar például 1986-ban megtagadta az általa rendelt zenekari darab (a Staub) bemutatóját. A fiatal magyar muzsikusok többsége látható élvezettel fogadta a szokatlan kihívást. Ahogyan Lachenmann egy interjúban kiemelte: „mindig készen kell állni a tanulásra, az új befogadására". Persze egy olyan karizmatikus személyiségnek lehet hinni, aki egy hegedűn pontosan meg is tudja mutatni, milyen „zaj"-ra vágyik.

Az Eötvös Péter Alapítvány nemzetközi karmester mesterkurzusából („mestereknek mestere" - én is fönnakadtam rajta, nem csak a Nyájas Olvasó, de mit tegyünk, ezt a nevet adták neki) - amely keretet ésalkalmat adott Lachenmann meghívásának -, csupán a június 16-i záró koncertet láttam és hallottam. A jól szervezett próbarend láttán azonnal világossá vált számomra, hogy a fiatal karmesterek a gondos munkaszervezésből is leckét kaptak, amely a karmester sikerének legalább egyharmadát biztosítja. (A másik két harmadon a zenei tehetség, illetve a kommunikációs készség osztozik, értve utóbbi alatt, hogy a karmester hogyan tudja megértetni önmagát a zenészekkel, és hogyan tudja „eladni" magát a külvilág számára.) Lachenmann darabját Eötvös és maga a zeneszerző „próbálta elő" a zenekarral, mielőtt afiatalokat ráengedték volna; Kurtág György Petite musique solennelle-jét Olivier Cuendet, Bartók Hegedűversenyét pedig Vajda Gergely gondozta.

Tizennyolc országból jelentkeztek a kurzusra, tizenkét muzsikust válogattak be aktív résztvevőnek. Eötvös azt nyilatkozta: „Sikerült - ha nem is ütéstechnikailag, de hozzáállásban egy kedves, nagyon pozitív, nagyon érdeklődő csoportot összehozni." Máskor is tapasztaltam már, hogy Eötvös a pozitív hozzáállást fontosabbnak értékeli, mint a technikai tudást. Kétségtelen, hogy utóbbit a pökhendi és merev attitűd lenullázhatja, míg a megtanulhatót előbb-utóbb el lehet sajátítani egy fogékony fiatalnak. Mindenesetre a záró koncert arról tanúskodott, hogy még annak a hat karmester-palántának is bőven van mit tanulnia, aki színpadra jutott június 16-án a BMC-ben. Josep Planells Schiaffino (Spanyol­ország) Lachenmann műismertetése alatt állt a pulpituson, míg az elő­adáson a darabot Jerry Hou (USA) és Francesco Bossaglia (Olaszország) vezényelte. Előbbi jó közlekedési rendőrnek bizonyult, utóbbi kissé „túlcsorduló"mozdulataival próbálta nagy olasz lelkét megosztani a zenekar muzsikusaival. Bevallom, akoncerten, csupán a hátukat és a mozdulataikat látva kedvezőtlenebb benyomást kaptam róluk, mint amikor a videót is megnéztem. Szemtől szemben kiderül, hogy azért becsülettel kommunikáltak azenészekkel.

A Kurtág-művet irányító tajvani Su Han-Yang bizonyult az est legérettebb karmesterének, holott fizimiskája alapján roppant fiatal lehet. Nemcsak biztos kézzel, nagyon kifejező mozdulatokkal, de a nagy elhallgatások arányaira, s a gyönyörű mű kései poézisére is ráérezve vezényelte Kurtág Bouleztől való búcsúját. S roppant örvendetes, hogy a Concerto Budapest februári bemutatója után egy újabb magyar zenekar is megtanulta a kompozíciót.

A Bartók-versenymű hallgatása közben viszont az ember menthetetlenül egyfajta növendékkoncerten érezte magát. Marta Gardolińska (Lengyelország), Petr Popelka (Cseh­­-
ország), Shoji Haraguchi (Japán) meglehetősen iskolásan, mereven, Kruppa Bálint és a zenekar játékára csupán „rávezényelve" ténykedett a pulpituson. Hármójuk közül leginkább a lengyel hölgy mutatott némi fejlődést az első tétel során. Kruppa Bálint derekasan megtanulta Bartók Hegedűversenyét. Egyetlen kérdés horgadt föl bennem: szabad-e ezt a színekben és karakterekben oly gazdag kompozíciót végig egyetlen fajta hangképzéssel végigjátszani? Igen fiatal muzsikusról lévén szó, remélhetőleg ő maga is nemmel felel majd egykor a kérdésre.

Tizenkét fiatal karmester egy nyár eleji kurzuson hét napig vezényelni tanul Eötvös Pétertől, Vajda Gergelytől és Olivier Cuendet-től. Lachenmann és Kurtág darabját a zeneszerző jelenlétében és instrukcióit hallva próbálhatják. Bartók Hegedűversenyét egy magyar zenekarral gyakorolhatják. Mondhatnánk: mindez szakmai belügy. De ilyen belügyeken múlik, hogy pár év múlva hogyan játsszák majd Bartókot, Kurtágot (és Lachenmannt) Brazíliától Tajvanig. Nem mindegy. }