Mind az eseménysorozat könnyű kézzel fölvázolt emblémája - a pálma alatt elpihenő hegedű -, mind a prospektusáról ránk mosolygó napbarnított arcok azt sugallják, hogy az Ausztrál Kamarazenei Fesztivált egy trópusi édenkertben rendezik meg.

Akik számára a kamarazene egyenlő a hideg, téli (és európai) estéken, elegáns „kamarákban", csekély létszámú együttesek által elővezetett muzsikálással, azok talán összeegyeztethetetlennek találják a műfajt a napfénnyel, homokkal és hullámlovaglással, hiszen mindez a díszlet inkább a sporthoz vagy az autóversenyzéshez illik, s nem a művészethez.

El kell ismerni, hogy a Fesztivál valószínűtlen helyszínt választott a zene legigényesebb megnyilvánulási formájához. A Queensland északi partjain található Townsville közel esik a kétezer kilométer hosszú Nagy-korallzátonyhoz, és tulajdonképpen szigorú, sőt zord városnak számít. Innen szolgálják ki a környék bányászatát és iparszerű mezőgazdaságát, emellett itt működik Ausztrália előretolt helyőrsége: a támaszponton állomásozó tízezer katona azonnal bevethető, ha az országot északi irányból bármiféle behatolás fenyegetné.

Nem mondható szokványosnak a Fesz­­tivál időpontja sem - július és augusztus fordulóján került rá sor -, mégis igen népszerű, nem utolsósorban a nyugdíjasok körében, akik szívesen menekülnek el a kontinens déli vidékén honoló hideg tél elől a balzsamos, trópusi levegőjű Townsville-be, s kötik össze a nyaralást egy zenei rendezvénnyel.

A Fesztivált 1991 óta tartják meg, s nem jöhetett volna létre a helyi egyetem rektorának merész kulturális kezdeményezése, valamint egy energikus ukrán-amerikai brácsaművész, Theodore Kuchar közreműködése nélkül. Negyedszázad múltán a Fesztivál harminc-egynéhány eseményére ezerfős jegyelővételi kör jött létre, s az egyes hangverseny-helyszínek olykor nem istudják befogadni az összes érdeklődőt. Az utolsó évtizedben az esemény művészeti igazgatója a Londonban élő ausztrál zongoraművész, Piers Lane (aki a Sydney-i Nemzetközi Zongoraversenyt is irányítja).

Mi történik hát egy téli-trópusi összejövetelen a kamarazene nevében? Piers Lane minden elképzelhető trükköt bedob, hogy a tapasztalt zenerajongókat és a kíváncsi kezdőket egyaránt odacsábítsa. A törzsrepertoár késő délutáni és esti koncerteken hallható, a Fesztivál mind a kilenc napján. Délelőttönként zajlanak a „Hangverseny-beszélgetések" rendkívül népszerű programjai - ezeken a közreműködő művészek a zenéről, az életükről meg a nagyvilág állapotjáról mesélnek, majd rövidebb lélegzetű darabokat adnak elő. Azután ott van a lüktetően izgalmas, Michele Walsh queenslandi hegedűművésznő vezette Téli Kurzus, amely a Fesztivállal párhuzamosan működik: mesterkurzusokat, workshopokat, egyéni foglalkozásokat ésegyüttes próbákat tartanak egyetemistáknak és középiskolásoknak.

Ennyire széles vendégkörnek viszonylag konzervatív, de igencsak változatos műsort állítanak össze, a művek és előadók kombinációi pedig rendkívüli fantáziáról tanúskodnak. A harminc előadó között állandó együtteseket - amilyen a Tinalley Vonósnégyes - éppúgy találunk, mint alkalmi társulásokat, melyekben különféle hátterű és nemzetiségű muzsikusok játszanak együtt, tágítva a repertoár lehetőségeit.

Az egyik szokatlan hangverseny - „Végzetes lehetőség" volt a címe - tudatosan rájátszott a Fesztivál téli mivoltára. Schubert Téli utazását hallhattuk a brit bariton, Roderick Williams ésAndrew West zongoraművész kiváló előadásában. A rendezők azonban némi cou­leur locale-lal akarták egyedivé tenni a produkciót, és felolvasásokkal tűzdelték meg a dalciklust. Egy helyi híresség, Brendan O'Connor mondott el részleteket Robert Scott naplójából, amelyben a sarkkutató végzetessé vált 1911-12-es déli-sarki expedíciójáról számolt be. Az én fülem számára ez a valószínűtlen párosítás nem működött - legfeljebb akkor lehetett volna értelme, ha az ember eltekint Wilhelm Müller verseinek valódi tartalmától, és Schubert ciklusát barátságtalanul fagyos „hangulatzenének" fogja fel, amely kíséretül szolgál Scott kapitány bús történetéhez. (Megjegyzem, a rengeteg jég és a naplóban is említett mínusz 30 fokos hőmérséklet ellenére az Antarktisz viszonyaihoz képest Scott valójában nyári utazást tett a sarkvidéken.)

Szintén újítás volt a tengerparti hangverseny az Orfeusz-szigeten, ahová kétórás csendes-óceáni komputazással juthatott el zenész és közönsége. A hollywoodi elvárásoknak tökéletesen megfelelő álomszigeten koncert előtti pezsgővel és meleg szendvicsekkel, illetve esemény utáni vacsorával megtámogatott hangverseny műsorán két fúvósötös - Barber Nyári zenéje ésIbert Három rövid darabja -, valamint két környezettudatos kompozíció szerepelt (Frederic Rzewski: A Földhöz, Roberto Sierra: Bongo-0, utóbbi Claire Edwardes ütőhangszeres művésznő közreműködésével). Legalábbis így szólt az előzetes terv. A műsorszervezők azonban megfeledkeztek arról, hogy a trópusokon milyen villámgyorsan megy le a nap, így aztán az Ibert-darabokat sebtében áttették vacsora utáni desszertként a visszaútra. A kompon a fúvósötös produkcióját duhaj matrózdalokkal öblítette le a nagyérdemű.

A fent említett újítások mellett szilárdan tartja magát Haydn, Mozart, Beethoven és a mindenki által elvárt fél tucat romantikus szerző. Kiemelkedett a programból a veterán Goldner Vonósnégyes. Beethoven két kései kvartettjét, az Esz-dúr és az F-dúr vonósnégyest (op. 127 és 135) adták elő, és játékukon jól érződött a két évtizedes közös munka összecsiszoltsága. Szintén nagyon népszerűnek bizonyult a két Bach-hangverseny, annak ellenére, hogy a közreműködők egyéni művészi elképzelései olykor felülírták a közös előadás követelményeit - de ilyesmi előfordul az alkalmilag összeálló előadói formációkkal.

Az idei európai kínálatban a szokásosnál nagyobb szerepet kapott Kelet-Európa. A Sydney-i Nemzetközi Zongoraverseny legutóbbi győztese, Andrej Gugnyin szólóhangversenyt adott, estjének központi darabja Nyikolaj Medtner (1880-1951) markáns Romantikus szonátája volt, melyet hatalmas sikerrel adott elő.

Tasmin Little (hegedű) és Piers Lane csodálatos líraisággal szólaltatta meg Szymanowski korai d-moll hegedű-zongora-szonátáját, amely mellett - szokatlan módon - August KlughardtFantáziadarabok Lenau nyomán, op. 28 című kompozícióját játszották el. Esa-Pekka Salonen szóló kürtre komponált Hangversenyetűdjét Hervé Joulain mutatta be az utolsóelőtti hangverseny elején, míg a taskenti születésű ausztrál zeneszerző, Elena Kats-Chernin Három táncos című darabja Ausztráliában először került pódiumra táncosokkal. A townsville-i Dancenorth együttes elragadó koreográfiáját Lee Serle készítette.

A Fesztivál egyik legragyogóbb interpretációja azonban Dohnányi Ernő C-dúr szextettje volt (op. 37), melyet - szellemesen - Fauré d-moll zongora­ötösével (op. 89) párosítottak. Jóllehet aDohnányi-műben a három vonós és a többi hangszer között nem volt ideális az egyensúly, a klarinét, a kürt és a zongora pazar összhangban játszott. Ennek volt köszönhető az első tétel elképesztően hatásos befejezése, valamint a fináléban a népies, illetve a túláradóan érzelmes szakaszok erőtől duzzadó váltakozása. Ha tekintetbe vesszük, hogy Dohnányi utolsó lakhelye anapsütötte Floridában volt, biztos vagyok benne, hogy nagy örömét lelte volna egyik legszebben kidolgozott kamaraművének zamatos, téli fesztivál-előadásában. }

Barabás András fordítása

A Bartók-kutató Malcolm Gillies rezidens zeneíróként vett részt a 2016-os Ausztrál Kamarazenei Fesztiválon (www.afcm.com.au).