Nagy várakozás előzte meg a Zene­akadémia nyári álmának kellős közepébe belerobbanó, idén először megrendezett Fesztiválakadémiát, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin új és újításokkal teli kamarazenei fesztiválját. Újításaik azt jelentik, hogy a művészeti vezetők még hozzávetőlegesen sem valamiféle meglévő, bevett és bevált mintát követnek: fesztiváljuk nem más, mint egész működésük hű lenyomata, amelyben kamarazene-szeretetük, szenvedélyes pedagógiai tevékenységük, kapcsolatrendszerük, kíváncsiságuk és mindenevő zenei érdeklődésük egyaránt megnyilvánul. Mindez sok mindenben a 2014 után félbemaradt, Kokas Katalin által még egyedül vezetett Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál egyenes folytatása; az akadémia-jelleg, vagyis a mostantól rendszeres mesterkurzusok, illetve - akoncertenkénti ismeretterjesztő előadások mellett - a neves előadóművészek által egyes művekről, speciális témákról tartott előadások gyakorlata azonban egy újfajta, komplexebb rendezvény körvonalait rajzolja ki. Valóban csak a körvonalait, hiszen a tervek az idén még csupán háromnapos Fesztiválakadémia kéthetessé történő bővítéséről szólnak.

Ez az írás gyakorlati okokból a Fesz­tivál­­akadémiának csakis a koncertjeiről, tehát „leghagyományosabb" elemeiről számol be. Annyiból teljesnek mondható azonban, hogy a hat hangversenyen előadóművészként - mindössze két kivétellel - az összes mesterkurzus vezetője, illetve minden előadás megtartója szóhoz jutott; emellett azok a tételek, amelyekkel a mesterkurzusok résztvevői foglalkoztak - illetve nagy részük - ugyancsak megszólaltak.

A július 22. és 24. között megtartott hat hangverseny ugyanis két különböző típushoz tartozott. A déli koncertek, amelyeknek helyszíne a Kisterem volt, lényegében afféle „növendékhangversenyek" voltak, azzal a különleges sajátossággal, hogy a kurzust tartó művész kivétel nélkül játszott az általa irányított produkcióban. (Nem vagyok a kamarazene-tanítás szakértője, és persze könnyen lehetséges, hogy areguláris oktatás keretei között ez az út eleve nem járható; ám ezt a primus inter pares szemléletű tanítást rendkívül rokonszenves, felszabadító erejű módszernek tartom. S egyik-másik produkció azt isigazolta, hogy akár egy egész kamarazenei formáció is fel tud nőni mestere mellé egy produkció erejéig.) Mint már utaltam rá, ezeken a déli hangversenyeken teljes művek helyett nagyrészt egyes tételek hangzottak fel.

A hagyományosnak mondható koncertek az esti időpontokra, illetve a Nagyteremre maradtak - ezeken már csak kivételképpen jutottak szóhoz növendékek, és persze teljes műveket hallhatott a közönség. Hadd említsem meg még, hogy öt déli, illetve esti hangverseny a magyar vonósiskola valamelyik nagyságának nevét viselte Hubay Jenőtől Fenyves Lorándig; csupán az utolsó, vasárnapi koncert címe - „Shakespeare 400 - Kurtág 90" - utalt két meghatározó évfordulóra.

Kezdjük talán a déli koncertekkel - egyszersmind pedig essünk túl e beszámoló nehezén. Igazán nem emlegetném fel e helyen, hiszen tipikus példája a minden újdonsággal együtt járó kezdeti nehézségeknek, de ezekkel a hangversenyekkel kapcsolatban esett egy szervezési baki. Az előzetes, vékonyabb, de már széles körben terjesztett műsorfüzetben a déli koncertek kezdetét 12 órára hirdették. Mivel kevéssel akezdés előtt kiderült, hogy sok lesz a bemutatásra érdemes növendék-produkció, ezért a végleges, 68 oldalas műsorfüzetben már 11:30 állt. Rájővén azonban arra, hogy sokak 12 óráról tudnak, sőt akik előrelátóak voltak, azoknak a jegyére is ez az időpont volt rányomtatva, magukat a koncerteket végül nem kezdték el 12 óra előtt, s a közönség korábban érkező részét a házigazda, Bősze Ádám tartotta szóval a kánikulában egyébként erősen túlhűtött teremben. (Az első napon az idő nagyobb részében a művészeti vezetőket interjúvolta, a másik két napon azonban nem akadt beszélgetőtárs.)

Bősze Ádám a műsorvezetés könnyebb fajsúlyú változatának híve. Ehhez meg is vannak a Rádiónál is kamatoztatott készségei: jól beszél, van érzéke a helyzetkomikumhoz és kitűnő rögtönző. Ráadásul megszokhattuk őt: Kaposváron a kezdetektől, 2010-től jelen volt, és mind az ottani, mind az itteni „utódfesztivál" ragaszkodott az általa jelentett színfolthoz. Sajnos azonban van egy kérdés, melyet mind ő, mind pedig a fesztiválvezetők elmulasztottak tisztázni. A kérdés pedig az, hogy a műsorvezető célja az informálás-e vagy a szórakoztatás. Miután azonban egyre szembeötlőbb, hogy a szórakoztatás biztosan cél, ma már inkább az a kérdés, hogy a szórakoztatás a tájékoztatás mellett vagy helyette történjen-e. A valóság lassan az utóbbi lehetőség irányába tendál, bár a kérdés tudatosítása talán még mindig javíthatna a helyzeten.

A félórás blokkok mindenesetre erősen igénybe vették az állóképességemet. Annál is inkább, mert minden kedves lazaságával együtt Bősze humorforrás-repertoárja meglehetősen szűk. Főbb eszközei: a„szolgálati közlemény" szókapcsolat unos-untalan történő hangoztatása; a kisebb-nagyobb műsorváltozásoknak - vagy akár a hiányuknak - ellenállhatatlanul humoros eseményekként történő pertraktálása; nagyjából minden második pódiumra lépéskor megismételt utalás arra, hogy neki csak az a feladata, hogy addig beszéljen, amíg átrendezik a színpadot; majd az esedékes anekdota szó közben történő megszakítása (attól függetlenül, hogy az átrendezés valóban megtörtént-e), mint a komikum legfelső foka; végül pedig három tárgynak: a mikrofonnak, a szemüvegnek és a tabletnek a rendelkezésre álló két kézzel fennálló, folyamatosan változó viszonya, illetve e viszony kommentálása. Nagyjából ennyi a repertoár. Mármost jómagam, és velem együtt igen sokan, már 50 és 100 Bősze vezette kamarazenei koncert között járunk.

Eközben pedig a tartalom, az információ minősége (már amennyiben ezzel kapcsolatban léteznek célok) mintha lassan erodálódna. A mostani fesztiválon Bősze két mélypontja közül az egyik az volt, hogy miután egy Haydn-kvartettnek két tétele is megszólalt egy-egy déli hangversenyen James Boyd irányításával, a műsorfüzetben viszont nehezen értelmezhető számok jelentek meg az opuszszámon belüli sorszám, illetve a játszott tétel sorszáma funkciójában, Bősze nem azt tette, hogy észlelte a problémát, majd utánanézett és utánaérdeklődött a dolognak, hanem bekonferáláskor szintén nem közölte a darab sorszámát és hangnemét, illetve a tétel sorszámát, hanem fenntartotta a bizonytalanságot. Majd bejelentette: másnap a szomorú lassú tétel fog következni. Másnap, az eljátszás előtt, korrigált: mint mondta, kiderült, hogy Boyd csak bolondozott vele, mert igazából egy vidám tánctételt fognak eljátszani. Ezután felcsendült az op. 64 no. 1-es C-dúr kvartett III., varációs tétele, amely éppoly kevéssé lassú, mint amennyire nem is táncos jellegű zene; a műben mellesleg egyáltalán nincs is lassú tétel.

Mindezeket a száraz adatokat a zenetörténész végzettségű Bősze Ádám nem látta szükségesnek tisztázni; viszont a szombat déli hangverseny során annál fontosabbnak találta humoros formában áttekinteni két Vivaldi-opera cselekményét. A második opera, a Tito Manlio esetében pedig különleges csemegével rukkolt elő: az eredeti olasz szövegből a google-fordítóval előállított „magyar" változat magasrendű komikumát hagyta hosszan hatni közönségére. Komolyra fordítva a szót: az természetesen egyáltalán nem baj, ha valaki akár a legkomolyabb témáról szórakoztatóan tud beszélni - a nagy baj az, ha ez aszórakoztatás ennyire olcsó.

A valóban szép kiállítású, életrajzokat, fényképeket, történeti áttekintéseket viszonylag nagy terjedelemben közlő műsorfüzetnek a Haydn-kvartettel kapcsolatos adatokon túl is akadtak gyermekbetegségei. Az egyik az, hogy a belív 64 oldalából egyet-egyet, azaz összesen csupán hat oldalt szentel a magyarul és angolul is közölt műsorlapnak. Mivel sok a műsorszám és a szereplő, ez egyrészt olvashatatlanul apró betűket eredményez, különösen a közreműködők nevét illetően, ráadásul utóbbiak bolhabetűi világos okker alapon sötétebb okker színnel vannak szedve, ami a hangversenyterem fényviszonyai közepette garantáltan láthatatlanná teszi őket (ezért azután az eleve nehezebben olvasható kiskapitális szedés már nem is tud ártani). Nos, talán érdemes lett volna a tervezésre olyan grafikust felkérni, aki már hallott valamit arról, hogy egy dolog a tetszőleges nagyításra képes, briliáns képernyőn látott íráskép, és más dolog a 18. sorban silabizált kisméretű nyomtatott szöveg.

A mesterséges helyhiány azonban tartalmi hiányosságokkal is együtt járt. Egy bizonyos színvonal fölött a közönség feltétlenül elvárja, hogy a program tartalmazza a művek tételeit és tempójelzéseit (ha nem is feltétlenül a részletes műismertetést, amely többszörösen problematikus műfaj). Ezeken az alapvető hiányon túl az olvasó életét olyan következetlenségek is keserítik, mint a művek keletkezési évének ötletszerű feltüntetése, hogy csak egy példát említsek.

A pénteki déli hangversenyt egy olyan lengyel kamaraegyüttes produkciója nyitotta meg, amely kollektíven vett részt a mesterkurzuson (s így értelemszerűen a velük foglalkozó művész-tanár nélkül képett fel). A łódżi zeneakadémiáról érkező Cegliński-kvintettről van szó, amely a 19. második felének legfontosabb lengyel zeneszerzőjétől, Juliusz Zarębskitől játszotta legsikeresebb hangszeres művének, az op. 34-es g-moll zongoraötösnek az Allegro tételét. A nálunk ritkaságszámba menő izgalmas szín- és harmóniavilágú, őszinte pátosszal áthatott művet korrektül és helyenként szuggesztíven adták elő. A koncert egy-egy pontján Kokas Katalin, illetve Kelemen Barnabás egy-egy ifjú tanítványával adott elő Bartók-hegedűduókat; Kokas növendéke, Veér Lili vagy hat­éves lehetett, és ami megragadta a hallgatót, az az volt, hogy a leányka viszonya a zenéléshez, illetve Kokas Katalin viszonya a leánykához nem tartalmazott semmiféle megjátszást vagy negédességet. Kelemen Barnabás partnerének, a jóval idősebb Jakab Rolandnak az esetében pedig már az ígéretesen koncentrált, „izmos" zenélés vonta el figyelmünket a szituációtól. Mendelssohn híres, op. 49-es d-moll zongoratriójának két tételét is hallhattuk egymás után. AII. tételt egy összeszokott amatőr együttes, az orvos-jogász-gyógyszerész összetételű Félix-trió játszotta, amely a növendékkorból kinőve is jelentkezett a mesterkurzusra; közülük elsősorban a zongorista,Kolbe Ilona teljesítményére volt érdemes odafigyelni. A III. tételt előadó trió is kivételes volt bizonyos fokig: a korábbi fesztiválok egyik nagy felfedezése, a világraszóló argentin zongorista, José Gallardovezetése alatt egy kész művész, a Kelemen-kvartettben éveken át játszó Kokas Dóra (cselló) is részt vállalt a produkcióban, s miután a „valódi" növendék, a francia Alexandre Dimcevski is nagyon jól játszott, a hangverseny legszebb perceit köszönhettük nekik. Végül a még nem említett három műsorszám közül a legjelentősebb teljesítménynek a zárószám, Sosztakovics op. 57-es g-moll zongoraötösének IV. és III. tétele bizonyult, első hegedűsként éppen Dimcevski, továbbá Markéta Janoušková (II. hegedű), Rácz Norbert (brácsa), a vezető tanár, Borisz Andrijanov (cselló), valamint Adela Liculescu(zongora) közreműködésével. Az erőteljes és atmoszférateremtő interpretáció nem utolsósorban kiegyensúlyozottságával vonta magára a figyelmet - bár a két hegedűs teljesítménye külön-külön is feltűnést keltett, s a néha talán kissé túlságosan lágyan megszólaló zongorista is remekül integrálta az együttes hangzásképét.

A szombat déli hangversenyt - amelynek hosszúra sikerült bevezetőjében Bősze Ádám „Polzelli kisasszonynak" találta nevezni Haydn eszterházi maîtresse-ét, talán el sem tudva képzelni, hogy a nagy zeneszerző bizony egy férjes asszonnyal kezdett ki -, Brahms korai, op. 36-os G-dúr szextettjének Scherzója nyitotta, a fesztiválra beugró, kiváló Alina Pogostkina irányításával. A karakterében, formálásában vonzó előadásnak légiességében is határozott egyéniségével, gyémánttisztaságú hangjával ugyancsak ő volt a meghatározója. A Haydn-vonósnégyes korábban említett harmadik tétele viszont, Boyd irányítása alatt, egységesebben, áttetszőbb és csiszoltabb hangzással szólalt meg, mint a Brahms-tétel. Ezután Dvořák op. 81-es A-dúr kvintettjét hallhattuk Nicolas Altstaedt irányításával és részvételével; mellette egy egészen fiatal, vietnami-lengyel zongorista, Aleksander La-Quynh Krzyżanowski keltett feltűnést kivételes színérzékével és izmos billentésével. Azután a korábbi évekből már jól ismert francia énekesnő,Anna Reinhold három Vivaldi-áriát adott elő fiatal partnereivel. Az előadás vegyes benyomást keltett, ugyanis Reinhold mind előadói szuggesztivitás, mind énekesi virtouzitás, mind pedig a zenei karakterek, sőt a testbeszéd tekintetében kiváló adottságokkal rendelkezik - ugyanakkor hangja a mélyebb regiszterekben erőtlen, egy bizonyos hangmagasság és dinamikai szint fölött ellenben kinyílik, akkor viszont egy drámai Verdi-szerep atmoszféráját sugározza. A hangversenyen belül kiemelkedő zenei élménnyel a zárószám, Brahms op. 18-as szextettjének elő tétele szolgált egy másik nagyszerű művésznő és régi ismerős, Vilde Frang irányításával. Frang szelleme és Pogostkináéval azonos minőségű, de acélosabb hegedűhangja mindvégig ott lebegett a tétel fölött, amelynek telített és kiegyensúlyozott hangzása, kifejező agogikája feltűnően érett szóló-megmozdulásokkal párosult a növendék-partnerek: Ylva Larsdotter (II. hegedű), Osztrosits Éva (I. brácsa), Viktorija Orlova (II. brácsa), Elif Dimli (I. cselló, talán ő volt a legkiválóbb közöttük) és Rebecca Krieg (II. cselló) részéről.

A harmadik, vasárnapi növendékhangverseny számai közül három volt emlékezetes. Kokas Katalin ezúttal két nővérrel: Abouzahra Amirával és Mariannal adott elő Bartók-duókat; a két kislány közül azelőbbi a kicsi, az utóbbi a még kisebb. Mégis: ismét valóságos zenélést hallhattunk, Amirától ráadásul sok finoman megoldott részlettel. Az utolsó előtti darab Dvořák op. 96-os F-dúr („Amerikai")vonósnégyesének nyitótétele volt, Bársony Péter betanításában. Az ő acélszilárdságú brácsázása mindvégig meghatározó élmény maradt, de az ő játékával is vetekedett az első hegedűs, Yuko Matsumoto szépséges, karcsú hangja és határozottsága; és az egész tétel is határozottan összeállt (hosszadalmassága ellenére). Még jelentősebb zenei élményt jelentett a zárószám, Brahms op. 25-ös g-moll zongoranégyese, amelynek előadását a művész-tanár-csellista Fenyő László és a múltkorinál is figyelemreméltóbb teljesítményt nyújtó Adela Liculescu kettőse emelte a legmagasabb rendű kamarazenélés szintjére, erőteljes, sőt katartikus pillanatokkal - ha valahol, akkor itt élhettük át igazán, hogy ebben a munkamódszerben benne rejlik a tanterem falait áttörő, kiegyensúlyozott és érett produkció lehetősége.

Érett produkciókból a három esti hangversenyen azután végképp nem mutatkozott hiány. Alig emlékszem olyan pillanatokra, amikor a közönség úgy érezhette volna, hogy alapjában magas színvonalú, de atöbbféle feladat szorításában, hajszoltan összepróbált előadást hall.

Az első, pénteki hangverseny nyitószáma például egy végsőkig összecsiszolt produkció iskolapéldája volt. Ráadásul ráirányította a figyelmet egy magyar szerző elsőrangú művére: Veress Sándor emigrációban írt Vonóstriójára, erre a rendkívül kiérlelt, eredeti effektusokban gazdag, hol elmélyült, hol meg sántító ritmusokkal száguldó-kavargó, ördögi képekkel ijesztgető zenére, melyet Vilde Frang, James Boyd és Nicolas Altstaedt adott elő tökéletes azonosulással.

A remek kezdet után mindjárt a fesztivál egyik tetőpontja következett: Schumann Zongoraötöse a Kelemen Kvartett (brácsa: Kokas Katalin) és José Gallardo (zongora) lenyűgöző erejű tolmácsolásában. Már a 2010-es kaposvári fesztiválon is egészen kitűnő előadásban hallottuk a művet, ez a produkció azonban azt és minden más emlékemet elhalványítja. Azt mondhatnám, hogy a darab előadói és hallgatói mindvégig valamiféle transzban lebegtek, és ilyen állapotban persze nehéz számot adni a részletekről. A tételek rendkívül plasztikusan felrajzolt, sajátos karaktere alapvető tulajdonsága volt ennek azelőadásnak; érzékeny-vágyakozó agogikák és sóhajok, megrendült pillanatok, női gyengédség és férfiasan dacos „rossz" akcentusok adták ki a teljes képet. S mint minden igazán jó előadásban, itt is lépten-nyomon tártak fel előttünk soha meg nem hallott részleteket a partitúra rejtettebb rétegeiből. A lassú tétel fűtött erotikáját talán a hatalmas hullámokat vető zongoraszólam, általában pedig José Gallardónak akorábbiakhoz képest is lenyűgöző érzékenységű játéka alapozta meg. Az említett transz-állapot bizonyára a sistergő Scherzóban valósult meg a legmaradéktalanabbul; Gallardo mennyekbe vezető skálái amaguk kecses anyagtalanságában úgyszólván szívettépőek voltak. (Hogy a válogatott közönség a tétel után beletapsolt a darabba, az nem csupán a tételek hiányzó felsorolásának, hanem az előadás határtalan lendületének is köszönhető volt.) A zárótétel tündéri derűje, földöntúli jellege pedig valóban páratlan tisztasággal öltött testet előttünk.

Fritz Kreisler három karakter-, illetve bravúrdarabját a két régi kamarapartner, Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán adta elő ezután, a komolyság és a játék határán egyensúlyozva, egymás és a közönség magasrendű szórakoztatására.

Egy Händel-átirat rögtönzött előadását követően - de időrendben a korábban említett Vivaldi-áriák előtt - Anna Reinhold és a Jonathan Cohen vezette, héttagú hangszeres együttes adózott Shakespeare emlékének a kerek, Purcellének pedig a nem annyira kerek (320 éves) évforduló apropóján. Shakespeare persze csak indirekt módon, Purcell-kísérőzenék hangszeres tételei révén jelent meg a képben, azviszont feltűnő volt, hogy a magát modern csellón és a régi hangszerek világában egyaránt otthon érző Cohen modern hangszerek - és kiváló zenészek - közreműködésével hogyan tudta felidézni egy 17. századi gambaegyüttes hangzásának áttetsző finomságát. A vokális zenét előbb Dido búcsúja képviselte, amelyet Reinhold hangilag vegyes benyomást keltve, ám nem szuggesztivitás nélkül adott elő. Majd egy Shakespeare-kortárs zenész, a híres lantos, John Dowland hangszeres műveiből és lantdalaiból álló kis blokk következett, korunk Dowlandjének, Thomas Dunfordnak a közreműködésével. Ezeknek adaloknak a fekvése, dinamikája Reinhold „régizenés", kevésbé hallható hangtartományába esett; így viszont összhangba került a halk hangú, de Dunford ujjai alatt szinte elképzelhetetlen finomsággal, színgazdagsággal „éneklő" lanttal.

A zárószámként eljátszott kéttételes, korai Sosztakovics-kompozíció, az op. 11-es Két darab vonósoktettre a szerző korai, legzabolátlanabb korszakának gyümölcse, s nem épp gyakran hallható mű. Amikor aKelemen Barnabás, Vilde Frang, Kokas Katalin, Homoki Gábor, Makszim Riszanov, Bársony Péter, Fenyő László, Kokas Dóra összetételű együttes megjelent a pódiumon, akkor talán nem csupán engem ütött meg a váratlan felismerés: ilyen oktett nincs! Ezen az estén azonban biztosan volt, s miután már a nyitó Preludiumot is friss és érdekfeszítő előadásban szólaltatta meg, a Scherzo tételt kifejezetten jelentős, néhány évvel későbbi Lady Macbeth-operájának leglenyűgözőbb lapjaihoz, vagy akár Bartókhoz mérhető hajsza-zeneként, a közönséget valósággal sokkoló módon állította elénk.

A pénteki után után a szombat esti koncert is felfedezésszámba menő darabbal: Debussy egy konzervatóriumi vizsgadarabnak szánt, klarinétra és zongorára komponált Első rapszódiájával vette kezdetét. Akései nagy szonátákat csupán pár esztendővel megelőző mű, címéhez híven, képek laza sorozata, amely képi és zenei szempontból is hatalmas kontrasztokat foglal magába; ugyanakkor érett remekmű, amely mindezen fölül a hangszeres virtuozitás bemutatásának is hálás eszköze. Klenyán Csaba és José Gallardo előadása minden tekintetben tökélyt sugárzott, és az össz­játék legmagasabb színvonalát valósította meg.

Debussy után Ravel következett, éspedig egy egész dalciklus: az Histoires naturelles, Anna Reinholddal és ismét José Gallardóval. A verses állattörténetek kitűnő alkalmat szolgáltattak Ravel számára, hogy amaga jellegzetesen groteszk módján, rezzenéstelen arccal előadott humorral, ugyanakkor a részleteket kedvtelve megfestve-eljátszva zenésítse meg őket. Ezen a terepen azután eltűntek Reinhold hangi dilemmái, és teljesen egységes hangzással, értő expresszivitással és tetejében finom színészi eszközökkel szólaltatta meg a ciklust.

Az első félidőbe mindezek után még Bartók 1. vonósnégyese is belefért a Kelemen Kvartett tolmácsolásában (ezúttal Homoki Gábor brácsázott). Előadásuk olyan maradéktalan alázattal és aprólékos felfedező munkával szolgálta a mű teljességének megmutatását minden késő romantikus kitárulkozásával, minden nyerseségével és merész újdonságával együtt, hogy ezzel már-már magának a rendkívül jelentős, de kompozíciós szempontból még nem támadhatatlan tökélyű darabnak a korlátaiba ütközött. Vagy úgy is mondhatjuk: kitapogatta és hallhatóvá tette őket. Nem kis teljesítmény.

A szünetet követően Mozart K. 301-es G-dúr hegedűszonátáját játszotta el Alina Pogostkina és a fáradhatatlan Gallardo. Arányok, ízlés, mérték és differenciáltság - ebben foglalhatnám össze ennek akülönlegesen tiszta és karcsú hatást keltő interpretációnak a lényegét. Pogostkina ezüst hegedűhangján kívül, amellyel nehéz betelni, az előadás külön kis csodája volt azt hallgatni, ahogyan Gallardo szinte minden stílushoz, minden fontos darabhoz újfajta tulajdonságokkal bíró hangszert varázsol a zongorából, alkalmazkodva a korhoz, a textúrához, a kísért hangszerhez, de még a partner adottságaihoz is.

A hangverseny a fesztivál másik tetőpontjával, a Mendelssohn Oktettjével - a Schumann-kvintett után a kamarazenélés egy másik etalonjával zárult. Az előadókról persze ugyanazt mondhatjuk, mint az előző estét lezáró oktettről, hiszen ezúttal a következő együttes lépett a pódiumra: Vilde Frang, Kokas Katalin, Králik Abigél, Homoki Gábor, James Boyd, Makszim Riszanov, Nicolas Altstaedt és Borisz Andrijanov. Ez a darab megint a legmagasabb rendű teljesítményre sarkallta az előadókat, s miközben a tétel eksztatikus lüktetése már-már önkívületi állapotba juttatta a hallgatót, a leghalkabb belépések isúgyszólván maguktól váltak anyagtalanul tökéletesekké. De a lassú tétel színeire sem igen csodálkoztam rá még úgy, ahogy ezen az estén. A Scherzóról talán elég annyit mondanom, hogy légnemű volt; smilyen tartalmasra sikerült a Presto is! A basszus regiszter mélyéről feltörő, fürge kígyózó mozgás mennyire avantgárd módon, zörejszerűen hatott! S az egész tétel renddé szorított csapongása milyen remekül példázta az előadó szabadságát a részletek tekintetében! A közönség ezen az estén is felajzottan távozott a Zeneakadémiáról.

A vasárnapi zárókoncert szokatlan módon, egy hét darabból összeállított pasticcióval kezdődött - főhajtással a 90 éves Kurtág (valamint Purcell) előtt. A rövid műveket a Zeneakadémia pódiumának ésorgonakarzatának különböző pontjain elhelyezkedő zenészcsoportok adták elő, csupán néhány másodperces szünetekkel tagolva az összeállítás ívét. Felhangzott César Franck op. 19-es Prelúdium, fúga ésvariáció című műve zongora-harmónium verziójának átirata zongorára és harmonikára; Kurtág György a A kis csáva című, kisfuvolára, harsonára és gitárra írott darabja (op. 15b); Brittentől a Változatok ésfúga egy Purcell-témára, I. tétel, vonósnégyesen előadva (nem az ismert zenekari darab; ennek nem akadtam nyomára); Kurtág György Hommage à Robert Schumann című kompozíciója (op. 15d) klarinétra, zongorára és brácsára; egy tétel A fúga művészetéből, ugyancsak vonósnégyesre; Kurtág vokális ciklusa, a hegedűvel, cimbalommal és nagybőgővel kísért Jelenetek egy regényből (op. 19) részletei; végül pedig egy Saint-Saëns-mű, a felkonferálás szerint Fantázia és fúga című - talán valamelyik orgonafantázia, a nyitódarabhoz hasonlóan zongorán és harmonikán előadva.

Azt hiszem, ennek a zenei képsornak a szervezők szándéka szerint az íve, az összhatása volt a legfontosabb - az adott zenék mibenléte és Kurtág-művekkel való váltogatása mindenesetre tökéletesen megfelelt az ünnepelt szemléletének. Egy-két részletet hadd emeljek ki mégis.

A nyitó- és a záródarabban az az Aleksander La-Quynh Krzyżanowski zongorázott, akire már korábban felfigyelhettünk; társa - amúgy állandó zenei partnere - a harmonikás Iwo Jedynecki volt, aki egyébként nem fekete-fehér jobbkéz-billentyűzetű tangóharmonikán, hanem egy különlegesen finom hangú gombos harmonikán játszott, egészen bámulatos vonalérzékkel. A kis csáva előadói: Ittzés Gergely(piccolo), Káip Róbert (harsona), Pavlovits Dávid (gitár) rendkívül nyitottan reagáltak a rövid mű benső tágasságára a tragikumtól a helyzetkomikumig; különösen a harsona érzékeny és sokszínű kamarazenei instrumentumként való megtapasztalása bizonyult ritka élménynek. Hasonló teljességigénnyel és kontrollal adta elő Klenyán Csaba, Balog József (zongora) és Homoki Gábor (brácsa) a Schumann-allúziót. Anna Reinhold pedig - partnerei a Jelenetekben: Homoki Gábor (hegedű), Szalai András (cimbalom) és Fejérvári Zsolt (nagybőgő) - Kurtág-énekesnőként is kitűnően megállta a helyét az érzelmi rezdülések iránt korábban is tapasztalt affinitásával; talán az orosz szövegmondás intenzitásán lett volna még javítanivaló.

A koncert első felében került sor a fesztivál utolsó kamarazenei produkciójára: Brahms op. 111-es G-dúr vonóskvintettjére. Ennek a menet közben megérkezett Lendvay József játszotta az I. hegedűszólamát, továbbá Kokas Katalin a II. hegedűt, Homoki Gábor és Makszim Riszanov brácsázott és Fenyő László csellózott. Azt kell mondanom, hogy Lendvay keményebb hangképzése, technikailag megingathatatlan, mégis valamiképpen nagyvonalú zenélésmódja, a mai „steril" felfogástól elütő, 1900 körüli zamattal bíró kis portamentói üde és izgalmas színeket vittek fel a fesztivál palettájára. A II. tétel robbanékony gesztusai mellett Lendvay itt a szívhez szóló hangszeres kantiléna, a súlyos, telt mély hangszínek mesterének is bizonyult. A könnyed Scherzót viharos-mulatós cigányzenei Finale követte, a merész modulációk révén már-már avantgárd kiadásban - a nagyszerű előadói csapat jól hallotta meg és tette hallhatóvá, ahogy a konzervatívnak mondott idős Brahms „belülről" feszegeti a nyelv határait.

A hangverseny második fele megint különlegesség volt: Shakespeare zanzásított, „negyedrészt szcenizált" Rómeó és Júliája, Prokofjev kísérőzenéjével. Az elképzelés és
a megvalósítás két jelentős problémát is fölvetett. Az egyik az, hogy az adott térben és az adott időarányokkal igazából a darab részletei illusztrálták-magyarázták a kísérőzenét, nem pedig a zene kísérte adarabot. Ez a kifordított jelleg számomra mindvégig zavaró maradt, és talán az egész közönség is úgy érezte, hogy a tragikus végkifejlet átugrása, a hátbavágásszerű befejezés az egész produkció komolyan vehetőségét veszélyezteti. A másik probléma, a megvalósításé, abban állt, hogy a Galgóczi Judit rendezte „színpadi" (valójában jelentős részben inkább „zenekarközi") cselekménysor - a jelzett befejezetlenségtől eltekintve - érvényes színházi keret lett volna éppen, csakhogy egyfelől a Júlia dajkájaként fellépő Molnár Piroska és a fiatal színészek közti szakmai súlykülönbség feloldhatatlannak bizonyult, másrészt egyik-másik színész olyan rossz tempóban és rosszul beszélt, hogy a szöveg érthetőségét a mikroportok használata (ilyenre Molnár Piroskának egyébként nem volt szüksége) sem biztosította (ha ugyan nem nehezítette).

A jó hír az, hogy ezúttal már nem egy oktett, hanem egy egész szimfonikus zenekar állt össze a darab elő­adására a legragyogóbb hangszerszólistákból - én úgy vagyok vele, hogy ha egy Altstaedtet vagy egy Bársony Pétert valahol a második-harmadik pultban látok, akkor érdekelni kezd a dolog. Makszim Riszanov abszolút magabiztos és szuggesztív vezényletével azután az együttes valóban irreálisan jó zenekarnak bizonyult, s a remek elő­adás, no meg a színpadi közeg mégiscsak érvényesülő jelenléte Prokofjev zenéjéről is bebizonyította, hogy többnek mutatkozik így, mint a hangversenyteremben: szuggesztív, elbűvölő vagy torokszorító, vérbeli színpadi zenének. Július 22-24. - Zeneakadémia. Rendező: Fesztiválakadémia Budapest, Operettissima }

Az első nap záró hangversenyének közreműködői: BÁRSONY PÉTER, KOKAS KATALIN, KOKAS DÓRA, VILDE FRANG, HOMOKI GÁBOR, KELEMEN BARNABÁS, FENYŐ LÁSZLÓ ésMAKSZIM RISZANOV