Ha valaki megéri századik életévét, az azért önmagában is érdem. Nemcsak a gének, nemcsak a sors és a szerencse (ha egyáltalán), hanem a személyiség is szükséges hozzá. Meg bátorság és jó döntések sorozata. Például beállni a reménytelennek látszó sorba, ha Schutzpasst osztanak; nem beállni a sorba, ha az udvaron nyilas veri a felfüggesztett síndarabot, megpályázni egy párizsi versenyt, amikor nem adnak útlevelet. Azután merni bekopogni egy párizsi irodába, ahol a francia elit egyik tagja ül leendő férjként, majd családot alapítani akár a karrier kárára is, és gyerekeket felnevelni, akik majd mellette állnak idősebb korában. Az évszázad megéléséhez az is hozzátartozik, hogy karban kell tartania magát az embernek, nem önpusztítani, száz évesen is naponta zongorázni, olvasni, fejszámolni, sétálni, és kedvvel, bölcsen, higgadt szeretettel nézni a körülöttünk és bennünk zajló életet.

Azt azért nem nevezném gyakorinak, hogy valakit egy 87. életévében adott koncertjén fedeznek fel. De Rév Líviával ez történt, legalábbis ami a pesti közönséget illeti. Több mint negyven év után adott szólóestet szülővárosában. A világháború után Párizsba (e)migrált, és itthon már néhány baráton kívül mások nem emlékeztek rá. De szerencsére e „bemutatkozást" követően még számos nagyszerű fellépése volt a következő években Budapesten és más magyar városokban is. Sokan hallhatták tehát itthon is kivételes zongorázását. De külföldön nem felejtették el, sikereit sokkal jobban ismerik, és ezekről be isszámolnak az életrajzok. Érdekes módon nem annyira választott hazájában, Franciaországban volt népszerű, hanem elsősorban Angliában. Talán legismertebb az a sikere, amikor a BBC egyik vaktesztjén az ő Chopin-noktürn felvételeit választották a szakértők minden idők legjobbjának.

Mitől kivételes művész Rév Lívia, mitől kell a század egyik kiemelkedő muzsikusát tisztelnünk benne? Természetesen, mint minden nagy művésznél, sok mindentől. De ami a legfeltűnőbb, az talán az éneklő zongorahangja. Ami manapság nemzetközi hiánycikk. Éneklő zongorahang fizikailag nem is létezik, hiszen a zongora: gép. Bármi üti meg a billentyűt, az ugyanolyan hangot ad. Elméletileg. A billentés illúziókeltés, másképpen szólva varázslat. Az éneklés a zongorán nehéz. Ezerféle apróságból áll össze, persze billentésből, de időteremtésből, tempóból, dinamikából, összefüggések megértéséből, formálásból, és még sok másból is. Úgy is mondhatjuk, kissé megfoghatatlanul: zeneiségből. Vagy ízlésből, kulturáltságból, továbbá elkötelezettségből, odaadásból, szenvedélyből, ugyanakkor távolságtartásból, emelkedettségből. De alaposan elvégzett fizikai munkából is, tökéletesre csiszolt technikai jártasságból. Többek között ez teszi a kivételes művészt.

Kézenfekvő egy pályáját kilenc évtizeddel ezelőtt kezdő muzsikusra azt mondani, hogy elhoz valamit a régi, letűnt idők hangjából. Persze, hiszen Varró Margit, Weiner Leó, Dohnányi Ernő és kortársaik iskoláin nevelkedett az 1920-as, '30-as években. De Rév Lívia esetében ez nem üres formula és nem nosztalgia, hanem valamilyen esszencia, amelyen nem fog az idő.

Rév Lívia különösen kedves, szeretetreméltó egyéniség. Habár formálisan régóta nem tanít, még nemrégiben is tartott mesterkurzust, fogadott növendékeket, mindekinek segítséget nyújtott, aki hozzá fordult, tanácsot és órákat adott. Ezeken az együttléteken persze nem szóból ért az ember. Aki jelen lehetett, és képes volt felszívni magába a hallottakat, hálás lehet és mindig emlékezni fog rá. A mai dömpinghez mérten fájdalmasan csekély számban, de készültek vele hangfelvételek, amelyek ha nem is mindent, de sokat elárulnak Rév Lívia művészetéről. Csak legyen, aki hallgatja, és megszívleli!

Isten éltesse Rév Líviát! }