Philippe Jaroussky

A Partenope címszereplője görög mitológiai nőszemély, egyes források szerint szirén, akinek legfontosabb tette Nápoly városának megalapítása. A szirénekkel persze - Homérosz Odüsszeiájából tudjuk - nem árt vigyázni. Óvatlanság volna például azt hinni, hogy a mű ókori mítosz feldolgozása volna, hiszen cselekménye teljesen fiktív. A librettó Silvio Stampiglia, a római Árkádiai Akadémia egyik tagjának művén alapul, amely eredetileg Nápoly számára készült 1699-ben ‒ ezért a nápolyi vonatkozású címszereplő. Händel művéhéz azonban az ismeretlen átdolgozó Stampiglia szövegkönyvének azt a változatát használta, amelyet 1707-ben, Velencében mutattak be Grimani kardinális színházában, a San Giovanni Grisostomóban, az Agrippina ősbemutatójának színhelyén. Händel sejthetően maga is hallhatta Velencében Caldara megzenésítését, s ezért juthatott eszébe aztán Londonban, először 1726-ban; ekkor azonban a Royal Academy of Music elvetette a témát. Ám a királyi operatársulat hamarosan megbukott, a zeneszerző és John Jacob Heidegger pedig szabad kezet kapott egy második Akadémia működtetésére. Így ismét előkerült a Partenope, amelyet végül 1730 februárjában mutattak be Händel zenéjével. Hét előadásával ugyan nem volt különösebben sikeres, de annyira népszerűtlen sem lehetett, hiszen már 1730 decemerében felújították, majd 1737-ben ismét.

Stampiglia szövegkönyve teli van bohózatba illő és frivol elemekkel. Különösen tetszik, hogy a címszereplő neve ógörögül azt jelenti: szűzies. Nos, hogy mennyire, arról lehet vitakozni. Egyszerre három férfi verseng a kegyeiért: Arsace, Korinthosz fejedelme, egy alt kasztrált, aki ráadásul elhagyta előző partnerét; Rodosz fejedelme, Armindo, szintén alt, de nadrágba bújt énekesnő; Emilio, a tenor herceg pedig egész hadseregével érkezik háztűznézőbe Cumaeból (mit tesz Isten, épp Nápoly közelében állomásoznak, nyilván ideiglenesen). Emilio nem kertel, a következő gáláns ajánlattal rukkol elő a királylánynak: „Fekhelyed és trónod add nekem, és népem királynője leszel!" Hát nem káprázatos vőlegény-választék egy házasodni készülő antik hölgy számára?

Partenope azonban nem rajong az ötletért, hogy Emilio hálópartnere legyen, s eleinte a félénk Armindo is hidegen hagyja. Partenope a biztonságos szerelem híve: a kasztráltat választja. Csakhogy annak volt jegyese, az elhagyott Rosmira is megjelenik, hogy fülön csípje kereket oldott szerelmesét. Eurimene álnéven, örmény férfinek öltözve lép fel, és színleg maga is udvarolni kezd Partenopénak. Nem egyszerű azantik királylányok élete... A második felvonás a hármas számú kérő pacifikálásával kezdődik: Emilio olyan vereséget szenved Partenope csapataitól, hogy ahhoz képest a sztálingrádi csata barátságos mérkőzésnek mondható. A darab hátralévő részét Rosmira kegyetlen játékai töltik ki: állandó zaklatással áll bosszút volt jegyesén, akit a biztonság kedvéért megesketett, nehogy elárulja kilétét. Rosmira végül Partenope előtt is felfedi Arsace csapodár voltát, azt azonban nem, hogy az elhagyott nő ő maga. A volt vőlegénynek a harmadik felvonás végén fegyverrel kellene megmérkőznie Eurimenével. Csakhogy azéles elméjű Arsacénak remek ötlete támad: a párviadal résztvevői fedetlen kebellel vívjanak meg egymással. Mivel Rosmira nem vállalhatja lelepleződés nélkül a nyilvános ütközetet, bevallja, hogy ő azelhagyott menyasszony. Párbaj törölve, a volt jegyesek újra egymáséi lesznek, Partenope a félénk Armindóval vigasztalódik, a pacifikált Emilióval pedig békét köt.

A Partenope nem csupán szövegkönyvének szórakoztató volta, hanem zenéjének választékossága miatt is megérdemelte, hogy egy ilyen szép felvételt készítsenek belőle, hiszen Händel legváltozatosabb operáinak egyike. A szokott tételtípusok ‒ gigue-gel megtoldott francia nyitány, sok-sok recitativo és ária, a cselekmény fordulópontjára helyezett recitativo accompagnato, záró kar ‒ mellett rövid kórusok élénkítik az első és második felvonás kezdetét, induló és csatazene gazdagítja a második felvonást, továbbá néhány rövidke duett, tercett és kvartett is akad. A hangszerelésben is akadnak finomságok: Rosmira első felvonást záró simile-áriája a vadász-hasonlatnak megfelelően két-két obligát kürtöt és oboát foglalkoztat, valamint különösen szép Arsace harmadik felvonásbeli sommeil-tétele a két szólófuvolával és a pengetett basszuskísérettel („Ma quai note di mesti lamenti..."). Ennél már csak a Covent Gardenben bemutatott Händel operák gazdagabbak, ahol a francia táncosnő, Marie Sallé kedvéért balett-entrée-kat is komponált a zeneszerző.

A felvételen hallható szereposztás olyan pazar, amilyen az ősbemutatóé talán nem is lehetett. Egészen biztosan nem volt ekkoriban Händel társulatának olyan kitűnő kasztrált énekese, amilyen remek kontratenor énekli a felvételen Arsacét Philippe Jaroussky személyében. Jaroussky, mint köztudott, nemzetközi hírű specialistája a barokk operarepertoárnak (igaz, a Belle Époque francia daltermésének területére is tesz néha izgalmas kirándulásokat). Aligha okozok vele meglepetést, ha azt írom: csodálatosan szép hangszínnel tolmácsolja zeneszámait. Ha lehet egyáltalán bármit kritizálni vele kapcsolatban, akkor azt, hogy az előadás szépsége időnként hajlamos öntörvényűvé válni, s már-már a szerepértelmezés rovására megy. A második Akadémia első kasztráltja, Antonio Maria Bernacchi már csak azért sem lehetett ilyen Arsace, mert a premier idején túl volt pályája delelőjén. Nem is volt olyan népszerű, mint a Giulio Cesare címszerepének első alakítója, az épp Londontól távollevő Senesino. Utóbbi 1731-ben tért vissza ismét a brit fővárosba, hogy a Partenope első reprízén ő vegye át Bernacchitól Arsace új áriával bővített szerepét. Érdemes megjegyezni, hogy az új zeneszámot tartalmazó alternatív befejezésváltozat is meghallgatható a lemezen Jaroussky előadásában. A felvétel egyébként is a 18. századi előadási anyagok beható ismeretéről árulkodik, ami annál inkább figyelemre méltó, mivel a Hallische Händel Ausgabe Partenope-kötete mindeddig nem jelent meg, a darabot így csupán Chrysander 1879-ben kiadott, s mára természetesen elavult kritikai közreadásában lehet tanulmányozni.

Ami a címszerep 1730-as alakítóját illeti, Anna Maria Strada del Pò Händel saját felfedezettje volt és számos operájának vezető szerepe egyenesen az ő hangjára készült, a Lotario Adelaidéjétől az OrlandoAngelicáján át az Alcina címszerepéig. Hogy hangja milyen lehetett, arra csupán egykorú beszámolókból és a művek szólamaiból következtethetünk. Ezek alapján mindenesetre nagy hangterjedelemmel (c'‒c''') és biztos intonációval rendelkezhetett, továbbá szépen tudhatott trillázni. A címszerepet a lemezen éneklő kanadai szoprán, Karina Gauvin orgánuma telt és dús, ugyanakkor tökéletesen kontrollált ésmeleg tónusú. A koloratúráknál időnként azt sejtem, hogy talán nem olyan könnyed, mint amilyen Stradáé lehetett, de ez tényleg csupán sejtés, s ezeket is igen virtuózan és szépen adja elő.

Armindo nadrágszerepét magyar elő­adó szólaltatja meg a felvételen, méghozzá nem is akármilyen: a kitűnő szoprán énekes, Baráth Emőke, a budapesti Zeneakadémia és a firenzei konzervatórium volt növendéke, nemzetközi énekversenyek nyertese, akit nem csak a versailles-i Opéra Royal és a bécsi Theater an der Wien, de a Magyar Állami Operaház közönségének is volt már alkalma hallani. Ezúttal sem okoz csalódást, mi több, különös empátiával és szépséggel énekli a lemezen azt a siciliano-áriát („Bramo restar, ma no..."), amely Chrysander kiadásából sajnos kimaradt.

A mezzoszoprán és alt szerepeket egyaránt éneklő Teresa Iervolino igen drámai és határozott, már-már Arsacénál is férfiasabb karakterű Rosmira. Ezt egyáltalán nem kritikaként állapítom meg: nagyon isjóleső ez az életteli interpretáció, annál inkább, mivel partnereinek többsége a mű lírai és szemlélődő aspektusát erősíti. Hogy az ősbemutató énekese, Antonia Margherita Merighi hogyan személyesítette meg ezt az alakot, nem tudom. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy később ő volt az első Amastre a Sersében ‒ egy másik elhagyott és férfi álruhában fellépő nő, egy másik antiheroikus Händel operában, melynek szövegkönyvén Stampiglia ugyancsak rajtahagyta a keze nyomát.

Megbízható tagja az előadógárdának a harcias Emilio herceg kisebb szerepét alakító tenorista, John Mark Ainsley, valamint az Ormonte testőrkapitányt éneklő basszista, Luca Tittoto is. Ami az Il pomo d'oroegyüttest illeti, ennek létszáma a kísérőfüzet szerint a viola d'amorén is játszó dirigens, Riccardo Minasi személyével együtt sem éri el a 30 főt. Ennek ellenére olyan intenzitással és változatossággal szólaltatják meg Händel operájának levegős, de varázsos partitúráját, hogy az egy kétszer ekkora együttesnek is becsületére válna. }

Philippe Jaroussky

Händel: Partenope

Partenope Karin Gauvin

Arsace Philippe Jaroussky

Armindo Baráth Emőke

Emilio John Mark Ainsley

Rosmira Teresa Iervolino

Ormonte Luca Tittoto

Il pomo d'oro

Karmester Riccardo Minasi

3 CD - Warner Music Group, 2015