Julija Lezsnyeva és a Giardino Armonico együttműködéséből újabb Decca-CD született, amelynek lakonikus címe: „Händel", s amely „a német" - vagyis „il Sassone" - korai itáliai éveinek páratlan bőségű ésminőségű opera-, oratórium-, kantáta- és motettaterméséből válogat össze hetvenpercnyi szopránáriát, persze a hozzájuk tartozó recitativókkal és accompagnatókkal együtt.

A lemez a La Resurrezione című orató­rium fergeteges áriájával kezdődik („Disserratevi, o porte d'Averno"), az Angyal első megszólalásával, melyet megelőz ugyan Lucifer rövid jelenete, de voltaképpen ezexponálja a mű alaphangját, a Feltámadás eget-földet megrengető színjátékát, trombitákkal-timpanikkal-oboákkal, a virtuóz koloratúrák végeérhetetlen girlandjaival. Azt hiszem, ez az a zsáner, amelyben Lezsnyeva ez idő szerint világszerte verhetetlen: ha ő énekli az áriát - és a hangszeresek is elsőrangúak -, akkor az a feltámadás minden kétséget kizáróan, elsöprő jelleggel bekövetkezik, mellesleg a díszítések legapróbb hangjai is hasítóan tiszták és pontosak lesznek. Sőt, amint ezen a felvételen hitetlenkedve bár, de megcsodálhatjuk, a trombitával párhuzamban előadott trilla minden egyes hangja is szinkronban fog megszólalni.

Megvallom, hogy ugyan Lezsnyeva bámulatos technikai biztonságát, bombabiztos intonációját, lenyűgöző, már-már instrumentális jellegű virtuozitását természetesen mindig figyelemre méltónak tartottam, korábban sem élő koncerten, sem hanglemezen nem hallottam tőle olyan produkciót, amelyben afféle akrobatikus teljesítménynél lényegesen többet láttam volna. Még a Budapesten látott legutóbbi, Max Emanuel Cenčić-féle Hasse-operaprodukcióban nyújtott, meleg fogadtatásban részesített énekesi és színészi teljesítménye sem hagyott bennem mélyebb nyomokat. A Giovanni Antoninival és együttesével készített második hanglemeze azonban már meggyőzött egyről-másról.

Erre többek között az adott lehetőséget, hogy a korban és stílusban is vegyes anyagot tartalmazó, érezhetően a virtuozitásra kihegyezett első CD, afféle promóciós célú portré után ennek a második hanglemeznek a műsora sokkal gondosabban, érzékenyebben lett össszeállítva, mint amazé. Az „értelmezési tartomány" leszűkült egyetlen zeneszerzőre, Händelre, sőt az ő pályáján belül is egy csupán hároméves - 25 éves korában kezdődő - periódusra. Ezen az időszakon belül viszont műfajban,  karakterben, hangban összehasonlíthatatlanul nagyobb változatosságot kínál, a művész számára pedig nem isegy új képességének megmutatására biztosít lehetőséget. A napokban még mindössze a 26. születésnapját ünneplő Lezsnyeva pedig - ha jól rakom össze múltbeli élményeim mozaikkockáit - a legutóbbi időkben figyelemremétó érési folyamaton ment keresztül.

Mert ezen a lemezen egy jelentékeny személyes kisugárzással bíró, megindító lírai megnyilvánulásokra is képes művész mutatkozik be. Ez annál is nagyobb szó, mivel Lezsnyeva végtelenül könnyű és világos, hajlékony, „víztiszta" hangja amilyen hatalmas tőkét jelent a virtuóz teljesítmény szempontjából, olyan nagy leküzdendő akadályt jelent akkor, amikor a kifejezés sötétebb színeket kíván, amikor mélyebb kitárulkozásra vagy egy tragikus szituáció érzékeltetésére van szükség. Lezsnyevának az az adottsága azonban, amelyet a technikai megvalósítás kapcsán eddig is jól ismertünk - tudniillik a rendkívüli tudatosság és a részletek maximális kontrollja -, a karakterek, a kifejezés elmélyítése szempontjából is működni látszik; s az imént említett érési folyamat elvezethetett odáig, hogy immár ezen a téren ispontosan tudja, mit akar csinálni, és azt, amit akar, meg is tudja valósítani.

A CD nyitó számában a La Resurrezione már említett áriájában, a jól ismert Lezsnyevát látjuk viszont legjobb formájában. De mindjárt a második darab, a királyné áriája az első, Olaszországban komponált operából, a Rodrigóból, lírai koloratúrszopránként mutatja be őt; végtelen kitartott hangja is szinte lüktet és lélegzik. Az első, lenyűgöző erejű Händel-oratóriumból, az Il Trionfo del Tempo e del Disingannóból énekelt első Piacere-ária, a később a Rinaldóban felbukkanó változata révén népszerűvé valt, torokszorító „Lascia la spina" előadójaként pedig mindjárt egy mélyen érző lélek árnyalt megjelenítőjeként hallhatjuk Lezsnyevát - miközben a zenekar varázslatosan szép hangszínváltásaira is kénytelenek vagyunk odafigyelni. Kifejezetten kamarazenei éneklésmódot kíván a Dixit Dominus (109.) zsoltár „Tecum principium" kezdetű, triolahullámok hátán ringatózó tétele. A négy tételből álló Salve Regina antifónának különösen a megindító lassú záró szakaszában („O clemens, o pia") mutatkozik meg elemi erővel Lezsnyeva új kifejezési eszköztára. Az Agrippina címszereplőjének eredetileg Händel első nagy énekes felfedezettje, Margherita Durastanti által énekelt nagy jelenete viszont sokszínűségével, gyorsan változó lelkiállapotaival kínál ragyogó lehetőséget az énekes számára - s ezzel a drámai lehetőséggel Lezsnyeva igen megyőző módon tud élni.

Különleges gyöngyszeme a lemeznek az Apollo e Dafne című kantáta „Felicissima quest'alma" kezdetű, idilli és pasztorális hangulatú áriája, melynek obligát fuvolaszólóját maga Antonini játssza, telve derűvel és nyugalommal - és kiegészítve szebbnél szebb díszítésekkel és figurációkkal. Nem csoda, ha maga Dafne is teljes harmóniában olvad össze a fuvolaszólammal. Az Il Trionfo Piacere szerepében énekelt másik, ezúttal szabályos tempesta típusú áriájában („Come nembo che fugge col vento") persze, hogy remekel Lezsnyeva; a műsor összeállítója azonban elkövette azt a merészséget, hogy a CD-t ugyanabból a műből egy másik szereplő, Bellezza megrendítően szép, lírai, lassú áriájával zárta le. Itt pedig a hallgató legfeljebb abban marad bizonytalanságban, hogy vajon az énekesnő, illetve a tételt és a lemezt lezáró hangszeres utójáték előadói közül ki múlta fölül a másikat. }

Julia Lezhneva

Handel

Il Giardino Armonico

Vezényel Giovanni Antonini

DECCA 2015