Voltaképpen mi is zajlott Donna Anna hálószobájában az éj leple alatt? Valóban erőszak történt? S vajon hogyan veszti életét a Kormányzó? Galádul leszúrják, netán önvédelemből ölik meg, esetleg fatális véletlen folytán maga szalad bele a sevillai szédelgő kardjába? Fontos kérdések, hiszen az introduzione színreállításának mikéntje alapvetően meghatározza, hogyan ítéljük meg a címszereplőt és milyen megvilágításba kerül mindaz, ami a Don Giovanni további részében történik.

A milánói Scala 2011-es előadását rögzítő felvétel arról tanúskodik, hogy Robert Carsen igen határozottan foglalt állást a fenti kérdésekben: a darab az ő rendezésében lényegesen árnyalja a főhősről kialakult képet. Mi több, már szinte vádirat a hölgyek ellen. Mert hát hogyan is higgyük el Donna Annának (Anna Netrebko), hogy erőszakkal foltot akartak ejteni a becsületén, mikor a saját szemünkkel láttuk, hogy ő az, aki minduntalan rámászik a gaztettel vádolt férfira? Nehéz hitelt adni szavainak, ha a hálószoba intimitását félreérthetetlenül szemünk elé táró franciaágyon a szoprán van felül, és a bariton alul ‒ nem pedig fordítva. Ki látott már, kérdem én, erőszakot ilyeténképpen megvalósulni? Márpedig a Scala előadásában bizony ezt látjuk, s ilyen előzmények után nem túl hiteles sem a Kormányzó holtteste feletti bosszúeskü, sem az „Or sai chi l'onore..." pátosza. Persze, ha valakinek olyan szép hangja van, mint Netrebkónak, és úgy is tud bánni vele, megértjük, hogy még a legképtelenebb hazugságot is képes elhitetni Ottavióval ezekben a számokban. Akárcsak a „Non mi dir, bell'idol mio..." rondóban, vagy legalábbis annak lassújában, mert a gyors zárórész koloratúrái, ha nem is csúnyák, de egy árnyalattal kevésbé meggyőzőek számomra, mint a Larghetto széles ívű dallamai.

Meglehet, Don Giovanni sem a jó erkölcs mintaképe: állítólag egy ember élete szárad a lelkén. Persze ne feledjük, hogy ez Donna Anna álláspontja, aki nem volt tanúja a halálesetnek, mert a párviadal kezdetén elmenekült, másrészt nem is teljesen vétlen az események alakulásában. Carsen értelmezésében mindenesetre a Kormányzó (Kwangchul Youn) halála inkább tűnik a sors kegyetlen játékának, mint önvédelemből elkövetett gyilkosságnak. Anna atyja itt valahogy úgy szerez halálos sebet, ahogyan Calatrava gróf A végzet hatalmában. Don Giovanni bűnlajstromán esetünkben tehát nem szerepel gyilkosság, csupán olyan tételek sorakoznak rajta, mint Masetto elagyabugyálása, vagy a regiszteráriában felsorolt, mindösszesen 1425 hajadon boldoggá avatása. A statisztikai mutató kétségkívül elismerésre méltó, de hát lehet-e rá haragudni, ha mindezt olyan bársonyos bariton hanggal és olyan grandezzával teszi, amilyennel Peter Mattei énekli és játssza a címszerepet?

Carsen rendezésének nagy érdeme tehát, hogy kritikusan és meggyőzően gondolja újra a cselekményt, nem csupán Anna, de a főhőst körülrajzó másik két hölgy szerepét is. Szó ami szó, talán Donna Elvirának sem kellene éjszaka az ablakban kelletnie magát a második felvonásban, közszemlére téve fekete kombinéját és formás kebleit. (Utóbbit csak a kombinén keresztül látjuk, odáig nem merészkedik, mint az a hölgy, aki a második felvonásbeli szextettet követően teljesen ruhátlanul lép fel). A magakelletés annál kevésbé bölcs dolog Elvira részéről, hiszen olyasvalaki előtt teszi ezt, aki egyszer már otthagyta. De hát az ég szerelmére, felnőtt nő, használhatná az eszét: a katalógus ismeretében tudhatná, hogy Don Giovanni nem bibliaolvasással töltötte az időt előző kalandjuk óta! Elvira irracionalitásának netovábbja amásodik finálé kezdete, amikor valósággal felszolgálja magát Don Giovanninak a vacsoraasztalon ‒ nagy beleéléssel játssza Barbara Frittoli.

Zerlina (Anna Prohaska), a parasztlány is megéri a pénzét. Tisztességes dolog, kérdem én, ha egy menyasszony az esküvője napján az első hívó szóra elmegy egy vadidegen férfival? Jó, egy kicsit kelleti előtte magát a „Là ci darem la mano..." kettős kezdetén, hogy aztán néhány ütemmel később máris siciliano-ritmusban ringatózzon újdonsült ismerősével. Zerlina egyébként is állandó szívdobogással küzd, ésbármelyik férfivel szívesen sicilianózik egyet: ha kell, Don Giovannival tercel („Andiam, andiam, mio bene..."), ha kell Masettót istápolja szólóban („Vedrai, carino..."), s mi tagadás, igen szépen. Ennyit azerényes hölgyekről, akiket Don Giovanni úgymond elcsábít.

Anna, a jó házból való úrilány, persze gondosan ügyel a látszatra: vőlegénye is van, a szerencsétlen Don Ottavio (Giuseppe Filianoti). Kedves fiú, titokban talán még verseket is ír, de ki tudja, mi van közte ésAnna között, s hogy valóban annyira áhítozik-e a lány erre a nászra? Legalábbis gyanús, hogy a „Fuggi, crudele..." kezdetén nem Ottaviót, hanem Don Giovannit szólítja meg. Lehet, hogy még kapóra is jön neki az apja halála, hiszen van mire hivatkozni, miért kell bizonytalan időre elnapolni az esküvőt. Nem mondom, énekelni, azt tud Ottavio, bár néha egy kicsit lassabb, mint a zenekar, és az igazat megvallva aFrancesco Morella számára írott bécsi ária jobban illik a hangjához, mint az Antonio Baglioni számára komponált prágai, melyben a tartott magas F szebb, mint a kicsit lomha tizenhatodok. Hasonló kettősség jellemzi Bryn Terfel alakítását is: karakterét tekintve összességében remek Leporello, de ritmusa itt-ott nem elég pregnáns, és helyenként a buffo-hadarás is lehetne virtuózabb. Kiegyensúlyozott és megbízható résztvevője az előadásnak a Scala zenekara és kórusa, amelyet Daniel Barenboim vezényel. A hangzás mindig szép, még akkor is, ha az énekesek és a zenekar között nem mindig tökéletes az összhang. Különösen tetszik a „Fin ch'han dal vino..." ária, amelynek kísérete valósággal szikrázik.

A DVD-n látottak azt jelzik számomra, hogy a látványtervező Michael Levine a „színház az egész világ" szállóigéből indult ki, s többféle módon is igyekezett ledönteni a színpadnyílás jelentette válaszfalat. Aszereplők több alkalommal is a nézőtérről jönnek be, például Don Giovanni mindjárt a nyitány kezdetén. Ha úgy adódik, oda is térnek vissza: az első finálé végén Leporello és a címszereplő az egyik oldalsó páholyba menekül. A nyitány alatt a nézőtér egy tükröződő felületen saját magával szembesül, a vacsorajelenetben pedig a játéktér mögött emeletes nézőteret látunk. A cselekmény hátteréül és keretéül gyakran színpadi függönyök szolgálnak: felhúzva vagy leengedve, egy síkban, vagy térhatást keltően megsokszorozva. Mindez persze lehetne erőltetett is, de itt nem az. A szereplők többnyire mai öltözetet viselnek, a protagonista és a három maszk azonban historizáló, bíborszínű ruhákban lép fel az első fináléban (Brigitte Reiffenstuel jelmezei). Szokatlanul elegánsak a parasztok, Masetto például fehér öltönyt hord. Nagyon jólesik a kulisszákat jellemző, ízléses takarékosság: aprólékosan megmunkált, operásan látványos díszletek helyett néhány egyszerű, de jól megválasztott vizuális vagy akusztikus elem teremti meg az illúziót. Így például ha a secco recitativót kísérő csembalista az Eine kleine Nachtmusik nyitó témáját intonálja, és a színpadot kékes fény világítja meg, máris tudjuk, hogy éjszaka van. Vagy elég egy téglalap alakú nyílás a függönyön, s világos, hogy Donna Elvira ablaka alatt vagyunk. Meggyőzően hat a Kormányzó temetői és vacsorajelenetbeli megjelenése is ‒ két neuralgikus pontja a darabnak, amely gyakran válik horrorfilmjelenetek bornírt paródiájává. A pokol lángjai esetünkben szerencsére még csak stilizált formában sem láthatók a második fináléban: a kővendég fellépését mindössze némi kénköves füst kíséri, meg egy összkomfortos, nyitott koporsó, amely egyrészt megfelelő konkrétsággal jelzi, mi vár a címszereplőre, másrészt kellőképpen általánossá és allegorikussá teszi a jelenet emelkedett komorságát.

Általában elmondható, hogy igen harmonikusan simulnak össze ebben az értelmezésben a komoly és a vígoperai elemek, s ezzel, úgy érzem, Mozart művének egy igen fontos mozzanatát képes meggyőzően bemutatni a milánói előadás. }

MOZART

DON GIOVANNI

Teatro alla Scala

Milánó, 2011. december 7.

Don Giovanni Peter Mattei

Kormányzó Kwangchul Youn

Donna Anna Anna Netrebko

Don Ottavio Giuseppe Filianoti

Donna Elvira Barbara Frittoli

Leporello Bryn Terfel

Masetto Štefan Kocán

Zerlina Anna Prohaska

Karmester Daniel Barenboim

Díszlet Michael Levine

Jelmez Brigitte Reiffenstuel

Világítás Robert Carsen
Peter van Praet

Rendező Robert Carsen

Deutsche Grammophon