Köztudott, hogy a Poppea megkoronázása (L'incoronazione di Poppea), Monteverdi utolsó operája problematikus alkotás. Egyrészt azért, mert két ütemben lezajlott újrafelfedezése óta vitatott a szerzősége (a zenetörténészek hajlanak arra, hogy Monteverdi és egy vagy több fiatalabb komponista közös alkotásának tartsák a darabot). Másrészt azért, mert a Velencéből és Nápolyból csaknem fél évszázadnyi különbséggel előkerült forrásai nem egyeznek meg teljesen sem egymással, sem Giovanni Francesco Busenello librettójával (az alkotás szerzői autográfja nem maradt fenn). Harmadrészt pedig azért, mert a mű Néró császár és Poppaea Sabina házasságkötéséről szóló, gyilkossággal és száműzetéssel tarkított cselekményét történelmi szüzsének szokás tekinteni, noha valójában nem az. Nemcsak azért, mert mindazon események, amelyeket a szövegkönyv (a drámajátszás korabeli konvencióinak megfelelően) egyetlen nap tartamára sűrít össze, igazság szerint évekig elhúzódtak. Nem is pusztán azért, mert a nős Néró mellett Poppea maga is férjnél volt ekkoriban, immár másodszor, jóllehet ezt a librettó nem említi (Poppea második férjét, Ottót volt szerelmeseként szerepelteti). És nem is kizárólag amiatt, mert Seneca halála és aféltestvér-császárné, Octavia száműzetése majd megöletése még a Néróról feltehetően valamelyest elfogultan hátborzongató képet festő római történetírók szerint is tágabb politikai kontextusba ágyazódott annak idején, mint amit a személyes kéjvágy biztosítani tudna a történtek számára. Sokkal inkább azért, mert ez az opera, annak ellenére, hogy történelmi szereplői óhatatlanul meghökkentően cinikus felhangokkal ruházzák fel, valójában mégiscsak az, aminek a prológusban ígéri magát: a Szerelem allegóriája.

Rendkívül szuggesztív nyelvet beszélő, szokatlanul valós és megindító kifejezőerőtől átitatott librettójának nincs más célja, mint humoros, fanyar és átszellemülten elementáris erejű elemek ötvözeteként kibontani a Szerencse, az Erény és a Szerelem vetélkedésének elkerülhetetlen végkimenetelét, Ámor győzelmét. Mindehhez a darab ellenállhatatlan tömegvonzású struktúrát választ, amely lényegében kifogja aszelet a történelmi realitás híveinek vitorlájából: úgy mutatja meg az érzések hatalmát, mintha nagyító és sokszorosan tükröző üveg alá helyezné az emberi sorsokat, a nézőt pedig mintegy magukba szippantják az újabb és újabb tükörképek, Néró és Poppea története, amely Otto és Drusilla története, amely Valletto és Damigella története is, mert mind a szerelem uralmát hirdeti a mindenre elszántság, a tiszteletre méltóság, az érzelmi kifinomultság és a társadalmi hierarchia legkülönbözőbb fokain. Valamennyi összefonódó cselekményrészlet visszatükrözi egymást, mert valamennyi ugyanannak az allegóriának a zenei-drámai megjelenítésére szolgál. Ehhez képest minden történelmi asszociáció és ismeret másodlagos, a morális kétértelműséget számon kérni pedig csaknem teljesen fölösleges.

Geréb Zsófia rendezése alapjában véve jól felismerte ezt, bár nem annyira a halandókat mozgató isteni játékokra, a megkettőzött szereplők (például az Erényt éneklő Octavia és a Poppea hangján megszólaló Fortuna) lényegi azonosságának megjelenítésére koncentrált, mint inkább arra, hogy térbeli és vetített elemekkel, az élet, a halál és a szerelem forrásaiként értelmezhető, vízzel teli edényekkel, valamint a jó és arossz, a gyönyör és a kín elválaszthatatlan voltát jelző grafikus animációkkal fejezze ki a vágy minden ráció és szándék felett álló uralmát - és ez a megoldás nem segítette igazán a darab struktúrájának plasztikus kidomborítását. A jól átlátható, megkapóan egyszerű, ugyanakkor nagyon hatásos zenei szerkezet felismerését és követését ráadásul tovább nehezítette a Pázmány Virág által tervezett látványvilág is, a szín- és formakoncepcióját tekintve erősen a hatvanas-hetvenes éveket idéző dizájn előtt felvonultatott jelmezek űreposzokat és aerobic-órákat, popikonokat és zilált estélyiket, gördeszkás viseletet ésmaffiózó-divatot vegyítő sora, nem is beszélve Seneca sztanioltógás aranyszobráról, amely kissé émelyítő és megbízhatatlan konnotációkkal vette körül a bölcs és mértéktartó filozófus alakját. Mindezek következtében a cselekmény szatirikus vonásai erősödtek fel, míg a formát alapjaiban meghatározó isteni jelenlét háttérbe szorult, bár néhány frappáns ötlet, amilyen például a színpadon hárfázó Ámoré volt, stratégiailag megválasztott pillanatokban a közönség emlékezetébe idézte azért, hogy a cselekmény lényege mégiscsak a mindent elsöprő vágy.

Zenei szempontból viszont jelentősen átláthatóbb, fegyelmezettebb és hatásosabb is volt az előadás, még ha tökéletesen kiegyenlítettnek nem is lehetett nevezni. Az énekesek technikai magabiztosságának ésdrámai meggyőző erejének színvonala ugyanis erősen eltért egymástól, annak ellenére, hogy valamennyien felkészülten léptek színpadra, és ez a strukturált végtelenség élménye helyett protagonistákra ésmellékszereplőkre osztotta a darabot. A kisebb szerepek megformálói, jóllehet szép és kidolgozott produkciót nyújtottak, nem keltették minden tekintetben professzionális művészek benyomását. Áttetszőbb orgánumuk, kissé darabos szerepfelfogásuk a cselekményt némileg megakasztó epizódok figuráivá változtatta őket ahelyett, hogy tükröt tartottak volna a főbb szereplők elé, az utóbbiak eleven, láttató erejű fellépései és megszólalásai azonban kárpótoltak a (nem zenei, hanem strukturális értelemben) gyengébb formarészek egyenetlenségeiért. Közülük is egy trió emelkedett ki igazán: a szép fényű hanggal rendelkező, de kissé merevnek ható Matthew Shaw Ottója, Tatai Nóra áldozatkész, szerepével és sorsával egyaránt harmonikusan azonosuló Drusillája, Hagar Sharvit kiszolgáltatottságában is uralkodói Octaviája és Sebestyén Miklós kissé joviális, ám kellőképpen tekintélyes, megfontolt Senecája mellett valósággal sugárzott Vizin Viktória heves és szenvedélyes, sötét virtuozitással megformált, mégis esendő Nérója, Jeffrey Thompson zseniálisan impertinens, lenyűgöző vokális bűvészmutatványokra képes Arnaltája és Baráth Emőke ragyogó hangszínnel és megejtő technikai tudással hódító Poppeája. Játékukból, amelyet a kis létszámú, de kifogástalan teljesítményt nyújtó zenekar értő muzikalitással kísért Vashegyi György finoman lélegző, valóban beszédszerű interpretációra törekvő irányítása mellett, alighanem azutóbbi évek magyarországi barokk operajátszásának legerőteljesebb, történeti, zenei és drámai értelemben egyaránt legkövetkezetesebb előadása született meg. }

MONTEVERDI

Poppea megkoronázása

Müpa Fesztivál Színház, 
2015. november 27.

Fortuna, Poppea Baráth Emőke

Néró Vizin Viktória

Virtus, Ottavia Hagar Sharvit

Otto Matthew Shaw

Arnalta Jeffrey Thompson

Seneca Sebestyén Miklós

Drusilla Tatai Nóra

Ámor Pintér Ágnes (ének)
Egyed Beáta (tánc)

Pallasz, Damigella Zemlényi Eszter

Valletto Molnár Anna

Orfeo Zenekar

Karmester Vashegyi György

Díszlet, jelmez, 
vetítés Pázmány Virág

Koreográfus Soós Attila

Rendező Geréb Zsófia