A Sába királynője a magyar zenetörténet legsikeresebb operája: 1875-ös bécsi ősbemutatóját követően néhány éven belül meghódította a világ fontosabb színpadait, melyeknek aztán évtizedeken át visszatérő vendége maradt. Bécsben hatvan, Budapesten száz évig volt része az alaprepertoárnak, azaz játszottsága - és ebből fakadóan ismertsége - kisebb megszakításokkal folyamatos volt. A budapesti Operaházban - 52 Nemzeti Színház-i előadást követően - 332 alkalommal került színre a műsorrendről történt végleges eltűnéséig.

Eddig a száraz tények, melyek persze bármely zenei lexikonban vagy felületes műismertetésben megtalálhatók, ám újbóli fölemlegetésük mégsem fölösleges tautológia, hanem éppenséggel elengedhetetlen annak érzékeltetésére, hogy mennyire érthetetlen az éles cezúra, amely a mű világsikere és teljes feledésre ítéltetése között húzódik. Köztudott, hogy Bécsben az Anschluss következményeként került le arepertoárról, ahová a II. világháborút követően már nem is térhetett vissza, hasonlóan más német nyelvű színpadokhoz (leszámítva az elmúlt két-három évtized néhány elszigetelt próbálkozását Grazban, Mannheimben). Budapesten, noha a háborút követő három évtizedben elő-előkerült a Sába, újbóli színre állításait mindig bizonyos fokú kritikai távolságtartás, már-már fanyalgás kísérte - mint arról Mikusi Balázsnak e lap hasábjain megjelent retrospektív sajtószemléjéből is értesülhetünk (lásd „A magyar Goldmark Károly száműzött gyönyörű dalműve" [II.], Muzsika, 2015/8.: 16-19.). Kétségbe vonták a mű magyarságát (Goldmark nem tudott magyarul, a mű nem tartalmaz magyaros zenei elemeket) és eredetiségét (zenéje tagadhatatlanul eklektikus), s így az operai hiperkritika jegyében kimondták rá amegsemmisítő ítéletet: esztétikai szempontból nem említhető egy szinten a legnagyobbak - Mozart, Verdi, Wagner, Muszorgszkij és némi fenntartásokkal Puccini - munkáival, tehát eljárt felette az idő. Azok apozitív vonások, melyeket a mű ismeretterjesztő vagy (nem épp nagyszámú) tudományos elemzései rendre kiemelnek - a dallambőség, a hangszerelés színes, már-már virtuóz volta, az orientalizmus egzotikuma, a német operai hagyománnyal való szerves és termékeny kapcsolat - kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy meggyőzzék az ítészeket és az alkotókat arról, hogy a Sába királynője több mint jól fogyasztható, látványos semmiség, az utóromantika marginális terméke.

Annál meglepőbb, hogy az operai hiper­kritika korszakának elmúltával, vagyis mióta már nem uralkodó az a nézet, hogy az operaházaknak csak első osztályú remekműveket kell, mi több: szabad műsoron tartani, még mindig nem virradt föl a Sába napja. Meglepő, mert Goldmark zeneszerzői kvalitásai az idézett kifogások ellenére is vitathatatlanok, ráadásul e bírálatok rendre olyasmit érintenek, melyeket ma, aposzt-posztmodernben élve nem feltétlenül érzünk hibának. Eklektika? A romantika (realizmusra is átsugárzó) zsenikultuszának elmúltával nem a szerző eredetisége, hanem az alkotás minősége határozza meg egy mű megítélését - márpedig a Sába királynőjénél mind abszolút zenei, mind dramaturgiai vonatkozásban jóval gyengébb alkotások szerepelnek manapság az operaházak repertoárján. Magyarság? Ha a 21. században eljutnánk végre oda, hogy ezt a fogalmat nem etnikai alapon, a másmilyeneket kirekesztve próbáljuk meghatározni, hanem kulturális-földrajzi értelemben, azt vizsgálva, hogy milyen sokféle kulturális háttérrel rendelkező, és ebből fakadóan sokféle hagyományhoz kötődő művész tartotta, tarthatta magát magyarnak (lásd Goldmark szép önvallomását Emlékek életemből című önéletírásának lapjain), akkor talán elfogadnánk azt is, hogy nem csak az lehet magyar zene, amelynek alapját verbunkos vagy pentaton melodika képezi. Ráadásul éppen a másmilyenség, a kívülállás adhat kulcsot a Sába királynője dramaturgiájának valódi megértéséhez: a darab központi szereplője, Asszád érzelmeinek nyílt megélése miatt válik a társadalom megbélyegzettjévé - szerelmi tébolyát nem segítő szándékkal, hanem elutasítással fogadja a többség. Aligha kell magyarázni, hogy a kirekesztés milyen mélyen átélt, személyes problémája lehetett Goldmarknak, aki Bécsben magyarként, Budapesten németként, zsidó vallása miatt pedig mindkét városban kívülállónak számított - s itt megint az önéletírás diszkréten, de mégis pontosan fogalmazó passzusaira hivatkozhatunk, különösen az egyetlen komponista barát, Brahms olykor egészen bántó antiszemita ízű megnyilvánulásaira. Ezt az erősen megragadott, az operában esztétikailag magas színvonalon közvetített élményt cseppet sem gyengíti, ha tudjuk, hogy művészi megjelenítése magában hordozza a wagneri Tannhäuser-probléma visszhangját.

Íme, egy lehetséges (persze közel sem az egyetlen lehetséges) kiindulópontja egy modern, rendezői szempontból is végiggondolt, a darabot teljes mélységében értő és értelmező interpretációnak. Nagy kár, hogy az Operaház 2015-ben úgy vélte: a Sába királynőjén nincs mit gondolkodni, az előadási tradíció reprodukálása kielégíti az Erkel Színház népoperai közegének nézőit, és ezzel újabb tételt lehet kipipálni az évfordulós kötelezettségek (no meg a szavakban gondosan, a gyakorlatban meglehetős távolságtartással ápolt magyar repertoár) listáján. De ha legalább a hagyomány felélesztése adekvát lenne! Sajnos azonban Káel Csaba színpadra állítása azt a benyomást kelti, hogy a rendezői munka ezúttal a szereplők instruálásának abszolút nulla fokától direkt akadályoztatásukig ívelt - magam legalábbis csak így tudom értékelni azt, hogy Asszád slágeráriáját (Magische Töne) a színpad lehető legtávolabbi pontján, a magasból kénytelen elénekelni, ahonnan még véletlenül sem lehet hallani. Az efféle kínos bakiknak se szeri, se száma az előadásban, ami egyrészt jótékonyan elfedi, hogy a rendező a jelek szerint semmit nem akart vagy tudott megmutatni abból, mit is üzen a mának ez az opera, másrészt azonban a mindvégig tragikus hangvételű darab bizonyos jelenetei egyenesen komikussá válnak. Problémás a szcenika is: Szendrényi Éva modernizált szecessziót idéző látványvilága a palotajelenetekben (I. és III. felvonás) és atemplomképben (II. felvonás, 2. kép) elfogadható - bár a III. felvonásban a díszlet csak háttér, dekoráció, míg a másik két jelenetben valóban lehetőséget adhatna arra, hogy a színpadi játék megfelelően rendeződjön el a térben. A palota kertjében játszódó jelenet (II. felvonás, 1. kép) és a sivatagban játszódó IV. felvonás azonban olyan indekvát, sőt kimondhatjuk: amatőr látványvilágot teremt, ami az előadás kétségtelen pozitívumait is annullálja. Hogy egy mindvégig realista közegben zajló előadásban egyszer csak festett fák jelennek meg, melyeket ráadásul a cselekmény adott pontján a királynő a vászonnal együtt félrehúz - önmagában aligha igényel minősítést. A sivatag látványáról, azaz a sárgásbarnára festett és a statisztéria által mozgatott rongyhalomról pedig eszembe jut Oláh Gusztáv épp mostanság lecserélt klasszikus Diótörő-díszletének tengerábrázolása a két oldalról rángatott textíliákkal, a mögülük időnként fel-feldobott halacskával. Csakhogy ami ott vicc, bájos mese, irónia, az itt véresen komoly. Ráadásul asivatag meglehetősen szűkös ebben az előadásban: szerencsére csak Asszád hal meg benne, nem tudván, amit Sába tud, hogy kicsit oldalazva egy falhoz érkezne, amelynek másik felén már nincs homok, és az ottani üres területen nyugodtan lehet ki-bemászkálni.

A rendezés és a szcenika elégtelenségét csak részben tudja ellensúlyozni a zenei élmény. Az Operaház - vélhetően a nagy közönségsikerben bízva - ambiciózusan két szereposztást is csatasorba állított, s a szólamok nehézségének ismeretében ezúttal nem élcelődve, épp ellenkezőleg: elismeréssel írjuk le, hogy a két gárdából össze lehetne állítani egyet, mely ha nem is hiánytalan, de kielégítő élményt adhatna. Amint az interneten gyakorta változó nevekből következtethetünk, a legfőbb nehézséget Asszád megtalálása jelentette - nem csak az énekelnivaló szélsőséges énekstílusok egyesítését megkívánó volta, de aszerep színészi követelményei miatt is. Nem a magyar operajátszás szegénységi bizonyítványa, ha nem rendelkezik olyan tenorral, aki mindezen követelményeket teljesíteni tudná, hiszen nemzetközi viszonylatban is ritka az ilyen - már az 1980-as Hungaroton-lemez német sztárvendége, Siegfried Jerusalem sem felelt meg mindenben az elvárásoknak. S noha a nemzetközi élmezőny rendelkezik egy posszibilis Asszáddal, mégpedig Jonas Kaufmann személyében, jelenleg irreálisnak tűnik, hogy a világ egyik legfoglalkoztatottabb énekese külön Budapest kedvéért tanuljon meg egy szerepet - az viszont szerencsére nem, hogy találjunk olyan külföldi művészt, aki kisebb német színpadokon már alakította Asszádot, s így itt is bevethető legyen. Nutthaporn Thammathi már a szólam korrekt tolmácsolásával isfelhívja magára a figyelmet, s emellett igazán kicsinyességnek tűnik szóvá tenni a zenei formálás olykori modorosságait, a rossz értelemben vett tenorista manírokat. Nem hagyhatjuk viszont szó nélkül, hogy athai vendégművészt teljesen érintetlenül hagyja a szerepformálás színészi oldala. Kevésbé udvariasan fogalmazva: hamisítatlan amatőrként mozog a színpadon, amihez előnytelen testalkatából fakadó hendikepje és a rendezői segítség teljes hiánya is hozzájárul - az eredmény színtiszta tenorista-paródia. Mindez nem az énekes hibája: egy ígéretes készségekkel megáldott, de kétségtelenül hiányosságokkal is rendelkező művész került lehetetlen helyzetbe, amelyben senki sem sietett a segítségére. László Boldizsár nagyobb színpadi rutinnal és elmélyültebb énekkultúrával nem csupán abszolválja, de megszólaltatja Asszád szerepét. A szólamnak mind wagneri, mind bel canto ihletésű részleteihez kellő stílusismerettel fordul, s noha túlzás volna azt állítani, hogy nincsenek olyan pillanatok, amikor alulmarad a zenekarral szemben, abenyomásunk összességében mégis pozitív: a művész kielégítően oldja meg feladatát.

Gál Erika papírforma szerint ideális Sába királynője lehetne. A mindvégig a mezzoszoprán hangfekvés felső határán mozgó szólam kiválóan illik a hangjához, melyet nem csupán hangterjedelemmel, de volumennel is győz. Hiányérzetünk a szerepformálás színészi oldalát illetően lehet. Nem róhatjuk fel a rendezés hiányából fakadó esetlenségeket, megoldatlanságokat (például a királynői tartás terén), azonban feltűnő, hogy Gál Erika, aki cseppet sem inspirálóbb előadási közegben igen meggyőző Carmen tud lenni, most mennyire nem mer belemenni a figurába, mennyire nem tud involválódni a királynő pusztító szenvedélyében. Ennek az érzületnek a megteremtésében nyilván a szerep centrumát jelentő nagyária brutális megcsonkítása sem segíti. Németh Judit sajnos a kelleténél pár évvel később találkozott aszereppel: elementáris Wagner-hősnőinek megformálása idején pályafutásának mintegy koronája lehetett volna Sába királynője. Most, miközben elismeréssel adózunk a vokális megformálás kulturáltsága előtt, külön kiemelve, hogy Németh Judit a felújítás azon kevés szereplője közé tartozik, akik a német szöveget mindvégig értően és értetően, nem vakszövegként tolmácsolják, sajnos nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a szólam csúcshangjai többnyire nem szólnak beteljesült szépséggel, olykor pedig egyáltalán nem szólalnak meg, s hogy ennek következtében a hajdani átütőerő sem a régi már. Mégis: a két Sába-alakítás közül egyelőre ezt érzem a teljesebbnek - paradox módon egy soha meg nem született nagy Sába-alakítás visszfénye csillog benne.

A felújítás legproblémátlanabb, sőt hiánytalan vokális produkcióját Sümegi Eszter nyújtja Szulamitként. A jugendlich-dramatisch hangi adottságokat, ugyanakkor olaszos dallamformáló készségét egyaránt megkövetelő szólam szerencsésen egyesíti magában Sümegi művészetének két legfontosabb irányát, s ennek alapján, no meg az elmúlt évadok egyenletesen magas színvonalú produkcióit hallva előzetesen iskimagasló művészi teljesítményre számíthattunk tőle - öröm, hogy ezen elvárásoknak minden tekintetben meg is felel. De dicséret illeti Bakonyi Anikót is, aki szintén magas színvonalon tolmácsolja szólamát: megkockáztatom, ez az eddigi legkifogástalanabb énekes teljesítmény, amit e jó adottságokkal megáldott, de eddig valamiért mégis széttöredező karrierű énekestől hallottam. Szereplésének különleges, egyedi ízt ad, hogy énekstílusa mintha csak a négy-öt évtizeddel ezelőtti nagyokat idézné: szerencsére nem manírjaikban, csupán hangvételükben.

Salamon királyként Kelemen Zoltán a tőle megszokott tisztes színvonalú teljesítményt nyújtja: érett és árnyalt vokalitásának kulcsa magvas baritonjának jó állapota. A figura fenségessége azonban hiányzik - annál inkább megvan Szemerédy Károlyéban. A tavalyi Vérnászban hallott jó, de még csak ígéretes Leonardója után ez a Salamon szinte reveláció: vokálisan és fellépés tekintetében is hozni tudja a király autoritását, méltó világi ellenpólusává válva a főpap által képviselt isteni hatalomnak. Utóbbit Fried Péter kellő szuggesztivitással, sűrű basszusának és személyiségének teljes súlyával, a szöveget plasztikusan tolmácsolva jeleníti meg - igaz, hangja a premieren olykor a kelleténél jobban lebegett, s ez valamelyest levont a zavartalan zenei élményből. Palerdi András kulturált fellépése egyelőre kevésnek tűnik a figura kereteinek kitöltéséhez, még ha a vokális produkció erényei tagadhatatlanok is. Asztarót rövid, de annál kényesebb szerepét mind Töreky Katalin, mind Zavaros Eszter a hangadás tisztaságának és a figura fűszerességének kellő elegyítésével dolgozta ki.

Ellentmondásosak az információim arról, vajon létezik-e külön Erkel Színház-i zenekar, avagy a zenészek vetésforgószerűen közlekednek az intézmény jelenlegi számos játszóhelye között. Ám akár így, akár úgy, sajnos nem először kell leírnom, hogy a II. János Pál pápa téri különítmény rendre alulteljesít az Andrássy útihoz képest, és ez lényegében független attól, hogy nagyformátumú karmester-egyéniség vagy kvalitásos Abendkapellmeister áll-e az élén - hogy egyéb esetekről most szó se essék. Az általam hallott két előadáson Kovács János - aki vitathatatlanul az első kategóriát képviseli - megpróbált életet lehelni az együttesbe, ám sajnos nem tudta elérni azt a biztató színvonalat, amit bő fél évvel korábbi Nabucco-vezénylései során sikerült. A zenekari játékot ezúttal nem csupán számos rézfúvósgikszer terheli, de szokatlanul, már-már elfogadhatatlanul nagy az összjátékbeli pontatlanságok aránya is, ami a próbaidő elégtelenségére vagy a próbamunka nem kellő megalapozottságára utal. Mintha a sok bába, vagyis amargitszigeti előbemutató és a mostani két premier összesen három karmestere között elveszett volna a gyerek, s ez sajnos a teljes produkció zenei megalapozására rányomja bélyegét. Kiváló viszont akórusprodukció (karigazgató: Strausz Kálmán), s ez, tekintve hogy a darab milyen sokféle megszólalásmódot követel meg, nagy dicséretet érdemel. A templomjelenet magasztos áhítatának ihletett elő­adása jelen sorok írója számára sokáig emlékezetes marad.

A koreográfia és a balett-táncosok teljesítményének megítélésére nem érzem magam hivatottnak - annyit azonban le kell írnom: sajnálatos, hogy a darab alapos meghúzása következtében jóval kevesebb lehetőséget kaptak az érvényesülésre, mint kellett volna. A rövidítések amúgy is kínos pontját jelentik a jelenlegi felújításnak, hiszen sokszor a mű dramaturgiailag fontos, vagy éppen nagy népszerűségre számot tartó részleteit érintik. Arra pedig, hogy miért jobb a szünet nélkül játszott I. és II. felvonás (1. kép) között a sötétben ülni ahelyett, hogy a színváltozás közben eljátszanák az amúgy is ide szánt zenekari közjátékot, végképp nem lelem a magyarázatot.

A felújítás felemás mérlegéhez tehát legalább annyira hozzátartozik a zenei színvonal problematikussága, mint a színpadi megvalósítás elégtelensége. Az előadások során mindvégig érezhető volt, hogy azOperaháznak vannak tehetséges művészei, akik tevőleges résztvevői lehetnének egy új, minden ízében átgondolt, koncepciózus, nem pusztán az évforduló miatti kötelességként abszolvált Goldmark-bemutatónak. A döntéshozók azonban mintha megfeledkeztek volna arról, hogy ez a felújítás több mint egy félig-meddig elfelejtett opera újbóli műsorra tűzése: a produkciónak a mű hitelességéért kell jótállnia az elmúlt évtizedek bántó és méltánytalan közönyével szemben. E feladat súlyának tudomásul nem vétele nem pusztán az adott bemutató művészi érvényességét kérdőjelezi meg, de az egész Goldmark-életmű recepcióját tekintve kontraproduktív lehet - márpedig ez aligha vág egybe az előzetes célokkal. Optimizmusra azonban nincs okunk: a következő Goldmark-évforduló csak tizenöt év múlva esedékes, ésjelenleg nem látom azt a művészi elszántságot és akaratot, mely ettől függetlenül akarna hitet tenni a magyar zenetörténet e jelentős fejezete mellett. }

 Goldmark: 
Sába királynője

Erkel Színház, 2015. október 24./november 14.

Salamon király Kelemen Zoltán
Szemerédy Károly

Főpap Fried Péter
Palerdi András

Szulamit Sümegi Eszter
Bakonyi Anikó

Asszád Nutthaporn Thammathi
László Boldizsár

Baal-Hanan Rezsnyák Róbert

Sába királynője Gál Erika
Németh Judit

Asztarót Töreky Katalin
Zavaros Eszter

Templomfelügyelő CserhalmiFerenc

Karmester Kovács János

Karigazgató Strausz Kálmán

Koreográfus Venekei Marianna

Díszlet Szendrényi Éva

Jelmez Németh Anikó

Rendező Káel Csaba

 Gál Erika, Nutthaporn Thammathi, Fried Péter és Kelemen Zoltán - Pályi Zsófia felvétele/Operaház