Kocsis Zoltán

- Richard Strauss-sorozata október elején újabb állomásához érkezett: a komponista két egyfelvonásosát vezényelte a Müpában. A korábban már elhangzott Daphné előtt a Friedenstag, A béke napja volt műsoron. Magyarországi bemutatót hallottunk. A budapesti közönség lassan megismerkedhet azokkal a Strauss-operákkal, amelyeket korábban nem is hallhatott. A Strauss-kánont aligha fogják átrendezni ezek a hiánypótló esték, de túl az élményen szembesülünk azzal, hogy mennyire egyoldalú volt a szerzőről alkotott képünk.

- Én ezt kizárólag a kultúra terjesztéséért csinálom: szeretném megváltoztatni azt a Strauss-képet, amely szerint ő élete első felében szimfonikus költeményeket, a másodikban pedig csakis operákat írt, ésmegtörni azt a tévhitet, hogy egy ilyen életművet néhány művel el lehet intézni. Ilyen jelentős szerzőnél minden szösszenet fontos. Nem mintha Straussnak ezeket a műveit szösszeneteknek lehetne nevezni, mert olyan darabok, amelyek szervesen illeszkednek a főművek sorába. Ráadásul a Daphné Strauss személyes kedvence is volt. Sajnos az életműből a zeneileg műveltebb közönség is nagyon keveset ismer csak.

- Azért annak biztosan megvan a maga oka, hogy világszerte ugyanazok a művek tartoznak a Strauss-kánonba. Hogy vannak például a sokat játszott operák, és vannak a sosem játszottak, amelyek képtelenek megragadni az operaházak műsorán. Tudom, ez sok, zenén kívüli okra is visszavezethető. Az előadások irdatlan nehézségére és költséges voltára, a hatalmas apparátusra - és vannak a történelemből fakadó okok is, amelyekről nyilván beszélünk még. De a most látott és hallott két egyfelvonásosnál én a szövegkönyv minőségét is az okok közé sorolnám. Joseph Gregor nem hasonlítható Hofmannsthalhoz, azoperák pedig zenei kiválóságuk ellenére nem igazán jó színpadi művek.

- Egy bizonyos ponton túl Straussnak nincs olyan műve, amely ne sikerült volna nagyon jól. Ahogy az opus 70. után Brahms sem írt kevésbé sikerült zenét. A béke napja és a Daphné is nagyon jól sikerült, más kérdés persze, hogy mit gondolunk a szövegkönyvről, és az előző Strauss-operák tükrében hogy látjuk ezek minőségét. Mindehhez ráadásul A béke napja esetében különböző politikai felhangok istapadnak. Nem is egyszerű színre vinni. Strauss - miután jól lemarta Schönberget - átlagosan ötévenként megpróbált maga is Schönberggé válni. Az Alpesi szimfóniában és az Intermezzóban például vannak ilyen helyek, A béke napjáról nem is beszélve, ahol a tömegnek a Várkapitány elleni vonulásakor a zavart, a fejetlenséget kromatikából származtatott atonális elemekkel érzékelteti. Strauss, aki egy korábban közölt cikkében még azon tűnődött, van-e haladó párt a zenében, igenis megpróbált haladni a korral és beolvasztani zenéjébe Stravinsky, Bartók és a radikális modernisták nyelvezetét, ötvözni ezeket saját stílusával. Meggyőződésem, hogy utólag elhamarkodottnak gondolta Schönbergre tett megjegyzéseit, és zenéjében igyekezett kompenzálni ezeket. A béke napjában, de a Daphnéban is él ezekkel azeszközökkel.

- Említette az előbb A béke napja színrevitelével kapcsolatos, a mű recepciótörténetéből fakadó bonyodalmakat. Németországban korábban kerülték is a darabot, a berlini Deutsche Operben vihart váltott ki, amikor színre akarták vinni, ugyanakkor -később - Drezdában nagy sikerrel játszották. Önöknek is volt valami nehézségük vele?

- Nem, nekünk nem volt. A németek kompenzálnak, úgyhogy ebből a szempontból Németország valószínűleg nem jó példa. A béke napja tényleg politikai okok miatt nem hangozhatott el, mert amúgy semmi olyan elem nincs benne, ami miatt a többinél gyengébbnek tarthatnánk. Nagy sikerrel játszották, száznál is több előadást megért, amikor a bécsi bemutatóra kivonult Hitler és a náci vezérkar. Ez a „bűne". Aterjedelme sem lehet ok arra, hogy ne játsszák, hiszen jól párosítható akár a Daphnéval, akár más egyfelvonásossal. Igaz, akad más Strauss-opera is, amit szinte sosem tűznek műsorra. Itt van például a Danaészerelme, amelyet aztán igazán nem érhet az a vád, hogy politikai motívumok lennének benne. A béke napja grandiózus békeüzenet, és kései megsejtését hordozza annak a háborúnak, amelyet Mahler, vagy akár Rejtő Jenő is megelőlegezett.

- A Müpa árkából - ahol egyébként nagyon mélyen ült a zenekar - gyönyörű, transzparens zenekari hang szólt, hihetetlen finomságokat lehetett kihallani, ami ilyen óriási apparátus mellett biztosan nem lehet egyszerű feladat a karmesternek. Milyen elképzelései lehettek Straussnak művei megszólaltatásáról?

- Straussnál még Wagner is többet törődött az énekesekkel és azzal, hogy mit lehet lejátszani. Wagnerről ismert az a hárfás sztori, hogy az előadónak ki kell találnia, mit akarhatott, mert amit leírt, azlejátszhatatlan. De azért alapjában véve egy Wagner-opera lejátszható. Strauss viszont alighanem több időt tölthetett az íróasztalánál, mint a zongoránál. Wagner helyenként a végletekig polifon, de sehol sem zsúfolja indokolatlanul annyira tele a partitúráit, mint Strauss. Ő sok helyütt olyan szólamokat ír le, amelyek kétségkívül színesítik a hangzást, de a hallgató észre sem veszi, nem is veheti észre őket. Wagner minden hasonlóság ellenére teljesen más ecsetvonásokkal fest, mint Strauss. Strauss operáit rengeteg helyen játszották. Gondoljon bele, csak Németországban nyolcvannál több operaház működött, ahol rendre műsoron voltak a darabjai, és ő nemigen törődött vele, hogyan szólnak. Komponáláskor őt csak a zene érdekelte, az nem, miként fogják megszólaltatni. Ezért írt olyan hangokat egy-egy hangszer szólamába, amelyeket az illető hangszerek nem tudnak eljátszani. Beethoven a hegedűversenye kapcsán úgy fakadt ki, hogy „törődöm is én a maguk bolond hangszerével, ha komponálok". Hát Strauss isvalahogy így lehetett ezzel. Mások - Dvořák, Csajkovszkij és Brahms például - konzultáltak és segítséget kértek. Sőt a hegedűversenyhez még Bartók is kikérte Székely Zoltán tanácsait. Strauss senkit nem kérdezett meg. Tudjuk, hogyan zongorázott, mert fennmaradtak felvételei. Nagyon jól kísérte saját műveit. Nemigen törődött a hanghibákkal. Ha megnézzük a partitúráit - bármelyiket egyébként -, láthatjuk, hogy alapvetően egy zongorista, egy zongoracentrikus szerző írta őket. Egy ilyen komponista elképzeléseit tükrözik.

- Mi következik A Béke napja és a Daphné után? Mivel folytatódik a budapesti Strauss-sorozat?

- Még jönnek nagyon nehéz művek. Ilyen a Danaé szerelme is, amely egy standard nehézségű kései Strauss-partitúra, de rettenetesen hosszú. A rózsalovagnál is hosszabb. És én mindent húzás nélkül csinálok. Aztán hátravan még a Guntram, amelynek állítólag Strauss elásta a partitúráját, mondván, hogy az első operát el kell ásni. Ez egy kicsit problémás mű, ugyanúgy, ahogy Wagner Rienzije is az, amely egyfelől a francia nagy­operákra hajaz, másfelől pedig már ott van benne a későbbi Wagner is. Aztán jön a Feuersnot, a Tűzínség is. Engem mindig megdöbbent, hogy a Tűzínséget és a Salomét Strauss szinte egy időben komponálta. A kettő úgy különbözik egymástól, mintha nem is ugyanaz a szerző írta volna őket. És készülök előadni az Intermezzót is. Ezt ugyan játszották már Magyarországon, de az akoncepcióm, hogy az Intermezzo nagyon jól illene Schönberg első operájához, a Von heute auf morgenhez. A Schönberg-mű magyarországi bemutató lenne, sosem játszották nálunk. Mindkét darab egy családi perpatvar története.

- Azok közül, amelyeket az Operaház is játszik vagy játszott, semmit sem szándékoznak előadni? Az Arabellát vagy az Ariadnét például?

- Az Arabella őszintén szólva nem nagyon érdekel. Azért szeretem egy kicsit kevésbé a többi Strauss-operánál, mert kilóg közülük. Tudja, mivel lóg ki? Azzal, hogy Hofmannsthal elkészült a librettóval, elküldte Straussnak, aztán meghalt. Strauss pedig nem konzultálhatott, nem vitatkozhatott vele, nem mondhatott ellent neki, végrendeletként kezelte, szentírásnak tekintette, és nem változtatott rajta. Pedig kellett volna. Sok benne az üresjárat, és például nagyon erőltetett benne a horvát szál.

- Amit az Operaház játszik, annak az előadásáról eleve letett?

- Az Operában nagyszerű előadásokat lehet hallani, és bemutatták Az árnyék nélküli asszonyt is. Talán ennek örültem a legjobban, mert ez egyike a főműveknek, ráadásul hozzá méltó előadásban hangzott el. Más kérdés, hogy bár tényleg a legfontosabb, soha nem lesz igazán népszerű, mert az emberek többségének túlságosan nehéz a sztori. A rózsalovag ugyanakkor könnyűszerrel bárki számára felfogható, követhető, már-már operettszerű. A mi feladatunk szerintem abban áll, hogy megmutassuk, Straussnak még több arca van, mint amennyit A rózsalovag és a Salome mutat, pontosabban azt, hogy e Janus-arcnak milyen sokféle árnyalata létezik. A legközelebbi Strauss-bemutatónk Az úrhatnám polgár lesz.

- Ez azért izgalmas, mert később ebből lett az Ariadné. Itt csak a zenét adják elő, vagy a színdarabot is?

- A darabot és hozzá a kísérőzenét. A Molière-darabot Hofmannsthal az eredeti ötből háromfelvonásosra húzta, és átdolgozta. Mi arra készülünk, hogy előadjuk a Hofmannsthal adaptálta színdarabot, ami ebben a redukált formában körülbelül két óra, és ehhez jön a körülbelül egy órányi terjedelmű zene. Az előadás tehát hozzávetőlegesen három óra. A szöveget Parti Nagy Lajos fordítja, aki a Molière-színművet is lefordította. Ezt Alföldi Róbert adta a kezembe, és nagyon tetszett. A rendező pedig terveim szerint Alföldi Róbert lesz.

Némedi Csaba

- Kérem, javítson ki, ha nincs igazam, de ez a két Strauss-egyfelvonásos szerintem nem véletlenül nem tartozik a komponista sűrűn játszott darabjai közé. Joseph Gregor nehézkes, mesterkélt, helyenként Hofmannsthal-paródiának tűnő szövegeire Strauss hiába írt szép zenét, nagyon nehéz lehet zenés színházi produkciót csinálni belőle.

- Ami a játszottságot illeti, tény, hogy ezek a művek nem tartoznak a fővonalba, sőt A béke napja gyakorlatilag el is tűnt a repertoárból. A szilánkos, heterogén összetételű librettó, illetve a mai értelemben dagályosnak és patetikusnak minősülő szöveg minden bizonnyal nem vált a darab előnyére. Azonban ennél sokkal fontosabb megvizsgálni a darab recepciótörténetét, és ott azon támpontokat, okokat keresni és elemezni, amelyek előidézték azt a helyzetet, hogy A béke napja valóban a Strauss-œuvre egyik legritkábban játszott műve.

- Amiben nagy szerepet játszott, hogy kikiáltották náci darabnak.

- Valóban, és a rehabilitációja mindmáig nem történt meg, pedig egészen bizonyos, hogy a két szerző nem akarta a propaganda szolgálatába állítani a darabot. Éppen ellenkezőleg, ez az opera kifejezetten háborúellenes és humanista. De még a német nyelvű országokban is leegyszerűsítve és egyébként teljesen helytelenül azt szokták mondani, hogy ez az opera a „náci propaganda szócsöve". Az is tény, és nem könnyíti meg a mű újbóli felfedezését és rehabilitálását, hogy óriási apparátust foglalkoztat, 15 fős szólistagárdát, nagy létszámú kórust és zenekart. Vagyis nagyon bonyolult a színrevitele. Maga Strauss egyébként alkalmazta rá a „szcenírozott oratórium" meghatározást is. A darab struktúráját tekintve ez valóban nem elvetendő termi­nológiai besorolás. Sokan az opera hangvilágát is furcsának, sprőd­nek tartják, azt mondják, valahol a közepén, Maria megjelenésénél válik „straussossá". Mindenesetre az a benyomásom, hogy A béke napjának jót tesz a Daphné közelsége: kiemeli az erényeit, lekerekítve adramaturgiát.

- Mennyire tartozik össze a két darab? Az irodalom szerint a szerző eleve így képzelte el az előadást, azt akarta, hogy a két egyfelvonásos egy este szólaljon meg. Praktikusan ez rendben is van, egy egyfelvonásos nem tölt ki egy teljes estét, tematikusan viszont még nem leltem meg a kapcsot.

- Elsőre valóban nem gondolná az ember, hogy egy, a harminc­éves háború utolsó napján játszódó művet és egy bukolikus tragédiát összeházasítson. Az összekötő kapcsot a humanizmus jelenti. A béke napja a müncheni ősbemutató után nagyon szép sikerrel ment, százas szériával, aztán Drezdában került párba a Daphnéval, igaz, ott a sorrend más volt, mint nálunk. A béke napja, mint tragikus, heroikus éshumanista darab után a legszínesebb, legmelegebb és legőszintébb straussi líra jegyében született a Daphné, mint a természeti körforgás zenei és színpadi megjelenítése. Ezzel az erős szimbólummal szerettük volna zárni az estét. Az első ausztriai bemutató egyébként Bécsben, a Birodalmi Színházi Hetek keretében volt, amikor Hitler a náci elit élén ott ült a császári páholyban. Ez pecsételte meg A béke napjasorsát. A Daphnét önmagában játszották, A béke napjának újbóli bemutatására viszont csak elvétve történtek kísérletek. 1995-ben a Drezdai Semper-operában a magyar származású Stefan Soltész vezényletével, Peter Konwitschny rendezésében mutatták be különálló darabként A béke napját, amelyben a híres Wagner-szoprán, Luana DeVol tolmácsolta Mariát. Az előadás egyes részletei a YouTube videómegosztó portálon is fellelhetők. 2014-ben a kaiserslauterni színház vállalkozott A béke napja bemutatására, de itt is önállóan került színre ez az opera. A nemzetközi operaelőadások online regisztere, az Operabase napjainktól 2017. december 31-i dátummal bezárólag a budapesti produkció kivételével nem jelöl meg más előadást A béke napjából. A Daphné a peremrepertoár részeként 2015 februárjában Bázelban, Christof Loy rendezésében került színpadra, és majd ezt fogja átvenni a hamburgi Staatsoper 2016-ban.

- A két opera színrevitelekor a díszletek és a jelmezek a keletkezés idejének néhány elemét idézik fel: az 1936-os berlini olimpiát, amelynek himnuszát Strauss komponálta, Leni Riefenstahl filmjeit, valamint a Thingspieleket, a náci éra első éveinek reprezentatív műfaját, a tízezrek színházát. A nácik loptak Max Reinhardttól, aki arénaszerű színházi térben ezreket mozgatott meg. A Thingspiel képviselői hatalmas szabadtéri színházakat, „Thingstättéket" építettek (köztük a ma is működő berlini Waldbühnét), és ezekben zászlós felvonulásokkal, szavalókórusokkal és hasonlókkal erősítették a völkisch-népnemzeti összetartozás érzését. A Müpában a díszlet két fő eleme egy hatalmas dob és egy lépcsősor volt, a szereplők torna­egyesületi formaruhában léptek színre. Ez tehát a két opera közös díszlete. A két mű összetartozó voltát a rendezés azzal is kiemelte, hogy a Daphné végén visszahozta a színre A béke napja két szereplőjét.

- Azért ez a fajta spektákulum ismerős lehet az egykori szocialista országok szpartakiádjaiból is, hiszen a diktatúrák általában imádják a tömegek mozgatásán alapuló ünnepségeket. De visszatérve aThingspielekre, ezekben fontos üzeneteket hintettek el a föld és a vér kapcsolatáról, a Hazáról, és a Hazafiasságról. A Thingspiel hatásos eszköze volt az ideológia hirdetésének. Szeretném kiemelni, hogy milyen hálás vagyok a Nemzeti Énekkar művészeinek, akik Antal Mátyás karigazgató irányításával, minimális próbaidővel megtanulták ezeket a feszes tablókat és autentikus koreográfiákat. Az ő profizmusuk és lelkesedésük nélkül nem sikerült volna az előadás.

- Hadd kérdezzem magáról az ötletről, arról, hogy a két, karakterében és témájában annyira különböző darabot ugyanabban a térben játszották, és hogy ez a tér nem a művek cselekményéhez, hanem keletkezésük korához és a kor viszonyaihoz illeszkedett.

- A szükségből kovácsoltunk erényt. Végtére is nem színházban, hanem koncertteremben dolgoztunk, és állandóan azzal a kérdéssel szembesültünk, hogy hol ér véget a félig szcenírozott koncert, és hol kezdődik az igazi, teljes értékű, szcenírozott operaelőadás. Süllyesztő, zsinórpadlás és hasonlók hiányában rengeteg illúzióról le kellett mondanunk. Ugyanakkor adja magát a „színház a színházban" lehetősége, ezzel az előnnyel éltünk is. Volt egy beszélgetés, amelyen elhangzott a kérdés, hogy ha a két darabot a keletkezés korának esztétikájában, a Thingspiel és Leni Riefenstahl megidézésével próbáljuk színre vinni, miért nem vetítünk. Azt válaszoltam, hogy nincs szükség vetítésre, ha egy több mint hetvenfős kórus áll a rendelkezésünkre, velük kell azt a benyomást kelteni, amit egy Riefenstahl-film bejátszásával vagy egy immáron megsárgult, egykoron fekete-fehér Thingspiel-fotóval keltenénk. Nem akartuk filmbejátszásokkal és filmdokumentumokkal elterelni a figyelmet a két műről. Azt szerettük volna elérni, hogy a közönség érezze magát bevonva, érezze magát egy a Thingspielek játszására épített színház, egy Thingstätte nézőterén. }