{ CSENGERY KRISTÓF

Frang, Altstaedt, 
Kelemen Kvartett

Eddig nem éreztem egymás rokonának Schubert d-moll vonósnégyesét (A halál és a lányka, D. 810 - 1824) és Brahms G-dúr vonóshatosát (op. 36 - 1864/65), szeptember elején azonban, amikor aKelemen Kvartett (Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor, Fenyő László) hangversenyén egymás után hallgathattam meg a két művet, párhuzamokra figyeltem fel, a két darab egymás mellé helyezése tehát érzékeny és termékeny ötletnek bizonyult. Az együttes a szextett megszólaltatásához két olyan, világhírű művésztársat hívott, akikkel korábban már a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon isegyüttműködtek: a Brahms-opusban hegedűn Vilde Frang, csellón Nicolas Altstaedt csatlakozott a Kelemen Kvartetthez.

Mit sugallt a két műről ez a - bocsássuk máris előre - kiemelkedő színvonalú hangverseny? Elsősorban azt, hogy mindkettőben döntő mozzanat a zeneszerző viszonya a hangzáshoz. Zenei szempontból ezen áll vagy bukik minden; a poétikai tartalmakat mindenekelőtt a műveknek ez a tulajdonsága közvetíti. Mindkét esetben a műfaji keretek szétfeszítéséről, a „kamarazenei szimfonizmus" ideáljának megvalósításáról van szó - persze kétféleképpen. A Schubert-vonósnégyes esetében ez egy igen erőteljes, magvas és tömör hangzás kialakításával történik, a kor szépségeszményéhez képest olykor nyersen. A nyitótétel elején üres oktáv szól, a második ütemben az oktáv belsejében kvart, a harmadikban üres kvint hallható - ilyen durvaság a bécsi klasszikában és a korai romantikában egyaránt szokatlan (még akkor is, ha a Schubert-kvartettel egy évben keletkezett egy másik mű, amely üres kvintekkel indít: Beethoven 9. szimfóniája). Brahmsnál is működik a kamarazenei szimfonizmus, de nála nem a halálköltészet ádáz hangvétele társul hozzá, ellenkezőleg: életmámor, egy rangrejtett szerenád örömtől repeső derűje. Ennek megfelelően a G-dúr szextett dús hangzása nem a Schubertnél tapasztalható módon sűrített ésrobbanásig feszült, hanem tágas, nedvdús, levegős.

A két mű megszólaltatása az említett tulajdonságokat elismerésre méltó fogékonysággal hozta felszínre. Magasrendű, interakcióval teli, inspirált kamarazenélést hallottunk valamennyi tételben, rendkívüli aprólékossággal és részletgazdagsággal, ugyanakkor mind­két alapkarakteren, a tragikuson és az életigenlőn belül egyaránt nagy energiával. A hallgató számtalan szépséget fedezhetett fel az előadásokban: aSchubert-mű nyitótételének sötét és tömör akkordjait, ugyanitt a bámulatosan célratörő karakterizálást, a feltartóztathatatlanul előrefúródó lendületet. A variációs tétel élményei közül a nagy fokozásokat és adrámaiságot említhetem. A scherzo hangsúlytalan ütemrészen induló, szinkópásan eltolt ritmusú alapképlete a kvartett hangszerein a sorsvállaló makacsság szimbólumává nőtt (emlékezetünkbe idézve Mozart nagy g-moll szimfóniájából a menüett hasonlóan dacos hemioláit is), a finálé tarantellájában pedig Kelemenék vonói alatt ott visszhangzott Schubert halálköltészetének „vágtázó" toposza az Erlkönigtől a késeic-moll zongoraszonáta zárótételéig.

Brahmsnál önfeledten ringatózott a nyitótétel, lágy ritmusokkal és napfényes harmóniákkal. A kétnegyedes scherzo az A-rész kifinomult kecsességének és a triószakasz vaskosan tenyeres-talpas, vad lendületű paraszttáncának merészen kiélezett kontrasztját hozta. A bensőséges lassú után a fináléban a szextett érzékeny előadása arra is figyelmeztetett, hogy Brahms ebben a kilencnyolcados tételben „pótolja", amit akétnegyedes másodikban „elmulasztott", egy helyi értékét tekintve ugyan nem, karakterében azonban feltétlenül scherzo-szerű finálét illesztve a mű végére. Ezt a sok rácsodálkozást mind Kelemenék felfedező szellemű muzsikálásának köszönhetjük! Bíráló észrevételeket éppenséggel tehetett a hallgató, felfigyelve arra, hogy Kelemen Barnabás a kvartett primáriusaként olykor disztonál, főként a magas fekvésben, vagy arra, hogy a kvartett-finálé tarantellaritmusát az együttes kissé összekapta - sőt még a Brahms-mű első hegedűse, Vilde Frang sem mindig intonált feddhetetlenül, a világszerte sikereket arató Nicolas Altstaedt pedig ezen a koncerten hangszerjátékban elmaradt a mindig remek Fenyő László mögött. Mindezt azonban feledteti a nagyformátumú kamaramuzsikálás élménye, amely az első perctől az utolsóig bűvkörében tartotta a közönséget - utóbbi, mint a régi idők kamaraestjein, a pódiumüléseket is elfoglalta. Szeptember 11. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Fischer, Trekel, BFZ 
Európai Hidak

Szívesen lapozgatom Harold C. Schon­berg magyarra is lefordított könyvét (A nagy zeneszerzők élete, Európa, 1998). Tudom, a muzikológus céh nem rajong érte feltétlenül, mert olvasmányos, ami a szakmai babona szerint gyanút kelt igazságtartalma iránt, s bevallom, magam is akadtam benne olyan megállapításra (például a Bartókról szóló fejezetben), amely korrekcióra szorulna, vagy, ahogy a feledhetetlen T. József politikus úr fogalmazta volt: „így, ebben a formában" nem felel meg a valóságnak. Viszont sűrűn akadnak a jeles újvilági kritikusnak szemléletes leírásai, találó jelzői, röviden és velősen: érdekes, amit mond, elgondolkodtató a véleménye. Hugo Wolfnak például önálló fejezetet szentel, „A dal mestere" címmel. Ez a huszadik a könyvben, előtte van a Brahmsról szóló, utána a „Keringő, kánkán és szatíra" című (Strauss família, Offenbach, Sullivan). Aztán számos egyéb következik: Mahlerre a 29. fejezetben kerül sor, Bruckner és Reger társaságában. Furcsa triumvirátus. Hiszen Bruckner jóval idősebb, mint Mahler 36 év van köztük!), Reger meg fiatalabb (13 évvel). Ezzel szemben Wolf ugyanabban az esztendőben született, mint Mahler (1860), ugyanabban az évben kezdte meg tanulmányait a bécsi konzervatóriumban (1875). Iskolatársak voltak, barátok, rövid időre lakótársak... Nem önként kínálkozna-e a plutarkhoszi mintát követő párhuzamos életrajz (mint Szkrjabiné és Rahmanyinové, lásd a 34. fejezetet)?

A Budapesti Fesztiválzenekar most határozott „de igen"-nel válaszolt az iménti kérdésre. Wolf- és Mahler-zenét tett egymás mellé a műsorszerkesztő: egy csokor zenekari kíséretes Wolf-dalt az első félidőben és Mahler Hetedik szimfóniáját a másodikban. Fél órányi az egyik, majdnem másfél a másik, ám ez legyen a legkisebb probléma. Nem lehet mindig nyitány - versenymű - szünet - szimfónia modellben gondolkodni.

Magam is maximális helyesléssel fogadtam tehát a párosítást, kíváncsi voltam a tanulságokra - aztán a szeptember 11-én tartott koncertet hallva (ez volt az első a szokásos háromból) egy picit elbizonytalanodtam. Elbizonytalanított a publikum reakciója. Udvarias, nem túl hosszan tartó taps fogadta az első félidőt, szórványos bravókkal, hatalmas lelkesedés a másodikat. És a feltűnő különbséget nem lehet az előadás minőségével magyarázni. Roman Trekel, a baritonszólista, ha nem is tartozik korunk legnagyobb sztárjai közé, ott van abban a tisztes-nívós nemzetközi másodvonalban, amely például aWagner-napokon rendszerint bámulatra készteti a nagyérdeműt - teljes joggal. Hangja lágy, hajlékony, de nem erőtlen, előadói erényei vitathatatlanok, szövegmondására sem lehet panasz, a dallamíveket tökéletesen formálja, érzéke van a deklamációhoz (ami Wolf esetében fontos). Egyetlen érthetetlen dolgot csinált: a Weyla énekénél hátravonult a hárfás mellé. Bizonyára volt erre oka, számomra nem derült ki, mi. No de soha rosszabbat. A Budapesti Fesztiválzenekart sem érheti elmarasztalás. Gyönyörű, érzékeny színeket kevert ki belőlük Fischer Iván, pontosak voltak, odaadók, hagyták érvényesülni azénekest. Mi volt hát a baj? Tény, az első félidőben a közönség hagyományosan kevésbé mutatja ki háláját, ezt a koncert végére tartogatja. De itt talán nem csupán erről lehetett szó. Bármily fájdalmas iskimondani: a művek hatottak kevésbé. Wolf igazi zseni. Egyetértek Schonberggel, aki olyasmiket ír, hogy a dalai „lézersugárral" hatolnak a választott költemény titkos rejtekeibe. Csakhogy alighanem azzal afurcsa esettel van dolgunk, hogy mindez elsősorban a zongorakíséretes dalokra (vagyis a Wolf-életmű nagy részére) igaz. A zenekari színek olykor hozzáadnak valamit egy zongorafaktúrához, olykor elvesznek belőle. Kevésbé élessé válhatnak például a kontúrok. A rajz vonalai feloldódnak, elhomályosulnak. És ezúttal, úgy hiszem, ezzel szembesülhettünk. Wolf nem elsősorban zenei festő, hanem grafikus. Bármennyire csábít is az azonos születési évszám, a sok közös életrajzi vonás, nem éri meg Mahlerrel párhuzamba állítani.

Mahler ugyanis éppen ellenkezőleg: hangszíneiben él. Nem véletlen, hogy oly ke­vés ka­maraművet alkotott (s azokat is inkább pályája elején). A 7. szimfónia különösen jó példa erre. Ha „notturnóit" (második és negyedik tételét) megpróbáljuk zongorán eljátszani, fogalmunk sem lehet arról a páratlan hatásról, amit ezek a tételek a hallgatóra gyakorolnak. A legravaszabb, legváltozatosabb, legfinomabb kamarazene mindkettő. Ott a nagy zenekar, amely a maga teljességében alig jut szóhoz, hanem mindig más részlege hangzik (plusz még gitár és mandolin is a második notturnóban). Az első, harmadik és ötödik tétel, haszabad így fogalmazni, „szimfonikusabb" ihletésű. Úgy hiszem, a nyitódarab különösen nehéz próba elé állítja a dirigenst. Teli van kényes indítással és érzékeny tempóbeli ingadozásokkal. Fischer Iván bámulatosan uralta e nehézségeket. Akad egy zenei tv-csatorna, amely nálam szerencsére fogható (bár olykor-olykor leveszik a kínálatból), nevet nem mondok, ez nem a reklám helye. A lényeg: igen gyakran hallani műsorán Mahlert. Néha már elegem is van belőle, mondjuk reggel, éhgyomorra. Viszont van kellő alap az összehasonlításra (a Hetedik némely tétele is sűrűn hallható, több karmesterrel). Bízvást mondhatom tehát: Fischer Iván és a Fesztiválzenekar mostani produkciója bőséggel kiérdemelné az aranyérmet egy képzeletbeli vetélkedőn. Csak egy dolog nem hagy nyugodni: a finálé. Soha nem szerettem, úgy gondolom, nem méltó befejezés a négy csodás tétel után. Harsány, üres. Egyes elemzők szerint ironikus volna (például azért, mert idézetek vannak benne, pontosabban: célzások ismert művekre, aMesterdalnokokra, satöbbi). Nyilván az  én hibám: nemigen fedezem fel benne a humort. Halász Péter ismertetőjében - amit a koncerten kézbe kaphattunk - Sosztakovicsot is említi. Hogy tudniillik bizonyos Sosztakovics-finálék mintája e Mahler-tétel lehetett. Kétségtelen, az Ötödik zárótételének kezdete emlékeztet Mahler Hetedikjére. De aztán torokszorítóan tragikus pillanatai is vannak. Mahlernél ez ebből a tételből hiányzik. Egyelőre továbbra isvárom azt az elő­adást, amely meggyőz az ellenkezőjéről. Szeptember 11. - Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa, BFZ }