- Sorozatunkban eddig nálad fiatalabb kollégák szólaltak meg. Így tőled elsőként azt kérdezem: meddig fiatal egy zeneszerző?

- Addig, amíg az első nagyobb alkotói válság el nem jön az életében. Amikor megkérdőjelez minden hangot, amit addig leírt, s egy időre visszavonul, nem komponál semmit. Hogy ez miként zajlik, mennyi ideig tart, függ az adott személytől. Így a krisztusi kor táján, ahol én most járok, ez éppen „esedékes". Egy ilyen krízis közepén tartok, aktuális tehát a kérdésed, de egyben még korai is, mert nem tudom, hova lyukadok ki az időszak végén, s merre lépek tovább. Ez egyszerre ijesztő és fölvillanyozó érzés, hiszen eddig mindig láttam, merre vezet az utam. Most annyi minden történt velem - nem csak szakmai téren -, hogy valami nagyon más fog következni. Ha fél éve kérdezel, még fiatal szerzőnek vallottam volna magam, ma már nem.

- Mivel kerültél szembe eddigi pályád elemeiből?

- Nehéz szétválasztani a szakmát és a családi életet. Az elmúlt hónapok elementáris magánéleti történései, illetve családfám megismerésének hatására elkezdtem érdeklődni a zsidó egyházi zene és szokások iránt.

- A múltaddal való szembenézés aligha okozott tagadást, meghasonlást. Nem lehetsz elégedetlen azzal, amit eddig alkottál. Csak éppen valami más kezd érdekelni, ugye?

- Valóban. Semmit sem kell megtagadnom. S ha nem jött volna a családi fordulat, akkor is bekövetkezett volna a szakmai. Az utóbbi években két nagy oratóriumot tettem le, mintegy háromórányi zenét: aRequiemet és a Passiót, ami után feltétlenül szükség van töltekezésre. Nem vagyok olyan zeneszerző, aki állandóan képes komponálni, szükségem van felfrissülési időszakokra. Ma nem tudnék újat mondani, legfeljebb eddig írt darabjaim zenéjének újabb kombinációját létrehozni. Persze mind ezt tesszük: régebbi dolgainkat gondoljuk újra. De önismétlésbe nem szeretnék bocsátkozni.

- Feltűnő, hogy mennyi nagy apparátusú műved van. Ez nem jellemző általában sem, fiatalokra még kevésbé. Fontosabbnak érzed a magad számára ezt a műfajcsoportot, vagy külső körülmények vonzottak ebbe az irányba?

- Már a konzis felvételi darabom is zenekari volt, de akkor arra intettek, ne mutassam meg, mert belekötnek a hibáiba, oda zongoradarab-félét illik vinni - hát vittem. De gyerekkorom óta érdekelt a zenekar, s ehhez társult később a kórus iránti vonzalom.

- Egy gyerekben lehet vágyakozás a szimfonikus hangzás iránt, de aligha ismeri még a faktúrát. Te ismerted?

- Rengeteg partitúrát beszereztem már kiskoromban, s ezekből autodidakta módon igyekeztem leszűrni a tudnivalókat. Persze ez kevés volt a zenekarra íráshoz. A konziban a hangszerismeret, azeneakadémián a hangszerelés sokat segített, bár tudom, ez is kevés még a jó zenekari darab komponálásához. Az volt hasznomra, hogy már konzis koromban előadták zenekari művemet, társaságomban isvoltak karmester kollégák, akik szívesen vezényelték darabjaimat akár még a felsőfokú tanulóévekben is, így kottáimat visszahallhattam. Biztosan van érzékenységem is a zenekar és a kórus iránt, hiszen anélkül se indíttatás, se fejlődőképesség nem volna.

- Érzel-e különbséget a vokális - akár szólisztikus, akár énekkari -, illetve a hangszeres komponálás között az invenció, a munkamenet tekintetében? Segít-e a szöveg?

- Egészen mást írok kórusra, mint zenekarra. Az emberi hang kevesebbet bír, mint egy hangszer, ezáltal behatároltabb. Persze ki lehet tapogatni a kórus határait is, de ilyenkor nehézre sikerül az énekelnivaló. Több olyan kórusművem van, amelyet itthon csak a Rádióénekkar tud előadni, vagy más nagyon magasan kvalifikált hivatásos együttes. Kettéválasztom az amatőr kórusra írást és a „szabad" komponálást. Azamatőröknek szánt kórusokat alkalmazott zenének tekintem, akár egy filmzenét: megmondják, hány perc kell, milyen szövegre, milyen magasságokat bír az adott énekkar, hány szólam kell.

- Értem, mire utalsz. De nem gondolom, hogy amikor Kodály egy egyszerűbb karművet írt, akkor egy „másik zeneszerző" lakozott benne, mint a Jézus és a kufárok esetében. Neked nem azonos azamatőröknek, illetve a hivatásosaknak szánt zenei nyelved?

- Valóban nem feltétlenül kötné meg az ember kezét a technikai alkalmazkodás, de az amatőröknek szánt darabok általában megrendelésre íródnak hangulati, terjedelmi és a már említett megkötésekkel. Az e kívánalmakhoz való alkalmazkodás még vonzó is lehet, de egészen más az a szabadság, amelyet profiknak írva él át az ember.

- Érzel-e különbséget a latin és a magyar szövegre való komponálás között?

- Érzek. A latin nyelv számomra fétis. A tartalom is fontos, de volt olyan szöveg, amelynek a hangzása, ritmikája, a magánhangzói ragadtak arra, hogy megnézzem, miként működik az a textus zenei hangokkal. Magyar nyelvre sokkal nehezebb komponálnom, hiszen vagy a kodályi-bárdosi prozódia nyomvonalán halad az ember, vagy szembefordul azzal - még nem érzem azt, hogy saját zenei hangomat a magyar szöveggel kellő koherenciában össze tudnám illeszteni.

- Akad-e zeneszerző, akinek a világa oly vonzó volt a számodra, hogy nem epigonként, de kövesd?

- Nemcsak zeneszerzők, hanem más művészetek, sőt a tudomány jelentős alakjai is ösztönzően tudnak hatni rám. A szakmánkból Ligeti és Arvo Pärt nevezhető egy ellipszis két gyújtópontjának. Gondolkodásmódjukban sok hasonlót vélek fölfedezni. Ha stiláris kötődésről kell számot adnom, akkor változó intenzitással, de immár másfél évtizede az északi, skandináv minimalizmus van rám hatással. Konzis koromban hallottam meg az első Pärt-kórust, s már az elementáris erejű volt. Ez az irány nem jellemzően van jelen a magyar, sőt a kelet-európai zenében, de én erős létjogosultságát érzem. S igazol az, hogy Pärt tavaszi budapesti születésnapi koncertjére, amelyen az ő és az én műveimet játszottuk, tízszeres túljelentkezés volt a jegyekért.

- Mondtad, nem tudod, milyen irányban fogsz tovább haladni. De vajon a mostani törésvonal elszakadás a pärti hangtól, gondolkodástól?

- Az emberek nem változnak, így én sem. Nem hiszem, hogy teljesen eltávolodnék, talán új köntösben jelentkeznek majd eddigi ideáljaim. Annyi biztos, hogy az eddigiekhez hasonló műveket nem fogok létrehozni. De továbbra is vonz az a szemlélet, hogy nem A pontból B pontba kell eljutnunk, s építkeznünk, fejlesztenünk - hanem szívesen szemlélődöm A pontban maradva. Nem akarok fölösleges hangokat leírni, de hogy ezt hogyan érem el, még nem látom tisztán, csak ez a cél világos. Mindez evidenciának tetszik, de ha visszatekintek eddigi munkámra, bizony találok közepes műveket, fölösleges hangokat.

- Ezt szemlélhetjük filozofikus és szakmai, „manufakturális" szempontból is. Az utóbbiból tekintve: minél inkább A-ban maradsz, s nem akarsz B-be eljutni, annál inkább a minimalizmus irányába haladsz, nem?

- Lehet ez a következmény. De ha A-n belül olyan sűrűséget és gazdagságot fedezek fel, ami számomra kielégítő, akkor talán a közönség - vagy legalább egy része - számára is az lesz. Ha meg nem, akkor tovább folytatom az utamat.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben legyenek más zeneszerzők, akik úgy hassanak rád, mint eddig Ligeti és Pärt?

- Ez idő szerint nagyon nyitott vagyok akár ilyen hatás befogadására is. Nem volt ez mindig így. Rádiós és tanári elfoglaltságaim miatt az elmúlt években korlátozott időm volt, nem is a zeneszerzésre, hanem ahozzá tartozó szekunder dolgokra: koncertre járásra, újabb zeneszerzők felfedezésére, művek újrahallgatására, ami a szakmánkból eredő elementáris szükségletünk.

- Ma még nem ismert leendő hangod is nagyobb apparátusokon, zenekaron, kóruson fogja jól érezni magát? Vagy most netán kamarazenei korszakod következik?

- El tudom képzelni, hogy írok kamarazenét is, de zenekari és kórus-érdeklődésem nem fog megszűnni, legföljebb más formában jelentkezik.

- Eddigi műveid elképzelésed szerint szólaltak meg?

- Többnyire igen. Ebben az is segít, hogy zongora nélkül komponálok, így belül sokkal jobban el tudom képzelni, mit szeretnék közvetíteni hangok útján, s azt is hallom vissza. }