Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Kaposfest minden barátja és hűséges látogatója sajnálkozva és együttérzéssel vette tudomásul a már hónapokkal ezelőtt nyilvánosságot kapott tényt, hogy a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválalapító művészeti vezetője, az egész eseménysorozat lelkét és arculatát kialakító Kokas Katalin a VI. évfolyamtól kezdve megszűnik művészeti vezetőként irányítani a rendezvényt. Hamar kiderült, hogy két utódja, akik ezután együtt viszik majd tovább a fesztivált, két nagyszerű fiatal művész, Baráti Kristóf és Várdai István lesz. Mégis mindenki némi aggodalommal várta a folytatást: vajon az egészen kivételes, szinte az állandó ünnep érzetét keltő, a Kokas, Kelemen Barnabás és a Kelemen Kvartett, továbbá nagyszerű külföldi művész-barátaik, illetve a hazai zenei élet legjobbjai, legendás nevei által fémjelzett színvonal folytatható, a koncentráció és a tartalmi igényesség korábbi szintje fenntartható lesz-e. A történtek hátteréről a nagyközönség nemigen értesült; azt mindenestre érzékelhette, hogy nemigen volt esély más megoldásra, és bizonyára örült neki, hogy a rövid megnyitó ceremónián, a civilizált viselkedés szabályainak eleget téve, minden megszólaló meleg szavakkal méltatta az eddigi művészeti igazgató érdemeit. Az is biztatónak ígérkezett a jövőre nézve, hogy Bolyki György fesztiváligazgató folytatja munkáját. Vagyis a közönség jobbára - amint ez érthető is - semleges maradt, és kíváncsian várta a fejleményeket. Várta a további kényeztetést.

A sokféle megszokott külső körülmény (a Rádió jelenléte, a közönség kedvence, a garabonciás műsorvezető, Bősze Ádám folytatódó tevékenysége, a „párnajegyek" intézménye, a kapcsolódó programok) ellenére egy valami az első pillanattól új korszak eljövetelére utalt - s ezt a megnyitó során nyilatkozó polgármester és a fesztiváligazgató alá is húzta -, mégpedig az, hogy a fesztivál ezentúl egy rezidens kamarazenekart foglalkoztat. Ez az együttes az Erkel Ferenc Kamarazenekar, amelynek művészeti vezetőjét, Áldor Lilit nem láttam ugyan ottlétem alatt, az első négy napon, ám amelynek koncertmestere,Lesták Bedő Eszter szemmel láthatóan - és főleg hallhatóan - igen jelentős inspirációt jelentett a zenekar tagjai számára. Bármilyen magas színvonalon szerepelt is azonban az EFKZ - hogy áttérjek a rövidítés használatára, egyszersmind pedig megelőlegezzek egy értékelést -, az ő puszta jelenlétük, mégpedig az összes esti koncerten való jelenlétük, azt jelentette, hogy a Kaposfest immár nem pusztán kamarazenei, hanem kamarazenei és kamarazenekari fesztivál. Ez nem jó vagy rossz, csak tény, amit némi joggal fogalmazhatunk úgy is, hogy ez a fesztivál már nem ugyanaz a fesztivál.

Beszámolóm konklúzióját némileg unortodox módon írásom elején összefoglalva, az alapvető benyomásom az volt, hogy - ami talán a legfontosabb - a fesztivál magabiztosan megtartotta színvonalát;nagymértékben megőrizte a hangulatát; viszont tagadhatatlanul veszített a koncentráltságából, a sűrűségéből. Véleményem szerint ennek kettős oka volt. Az egyik a kama­ra­zenekari és a kamarazenei irodalom eltérő természetében keresendő: egy vonósnégyes - pláne a műfaj csúcspontjai - tipikusan jóval koncentráltabb és intenzívebb, hogy ne mondjam: katartikusabb zenefajta, mint egy vonószenekari szvit, legyen szó akár ez utóbbi műfaj csúcspontjairól. Márpedig a műsor felét-harmadát kitevő zenekaros művek egyszerűen elvették a helyet a kamarazene korszakos remekművei elől, amelyek korábban a teljes fesztivál vezérfonalát alkották. Sőt, azelőtt hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy egy-egy súlyosabb hangversenyen akár három nagyszabású remekmű - mondjuk egy Beethoven-, egy Schubert- és egy Sosztakovics-alkotás - is megszólaljon, revelatívabbnál revelatívabb előadásban. (Aki ott volt pár ilyen nehézsúlyú hangversenyen, tanúsíthatja: az ilyesmi függőséget okozhat, és egy idő múlva már hiányzik!) Nos, ez a koncerttípus nincs többé: a csütörtök esti nyitóhangversenyt követően a harmadik jelentős kamarazenei élményre legkorábban szombat este került sor - egészen más ritmust adva a fesztiválnak.

A szubjektív sűrűségérzet csökkenésének másik oka az volt, hogy kevesebb művész kavalkádjának lehettünk tanúi: a jóval kevesebb kamarazene ésszerűtlenné tette volna ugyanannyi jelentős számú művész meghívását, aminek az lett a következménye, hogy míg korábban természetes volt két-három egészen elsőrangú csellista, továbbá három-négy egészen elsőrangú hegedűs és zongorista szimultán jelenléte, permutációja, kombinációja és variációja, addig most például Farkas Gábor rendkívül magas színvonalú teljesítménnyel párosuló, érzékeny zenélése, ugyanakkor sajátosan finom és visszahúzódó egyénisége talán túlságosan domináns súllyal határozta meg a fesztivál általam hallott részének zongorista-arculatát. Szeretném aláhúzni: ezzel nem Farkas Gábort kritizálom: ő úgy nagyszerű, ahogy van. (Igaz, a fesztivál második felének műsorában nagyobb súllyal szerepelt az ír Finghin Collins, az utolsó két napon pedig, Würtz Klára bekapcsolódásával, a zongoristák viszonylatában megvalósult az addig nélkülözni kényszerült sokszínűség is - ezt azonban magam sajnos már nem élvezhettem.) A korábbi sokszínűséget pedig Várdai és Baráti klasszisa sem pótolhatta, bármennyi emlékezetes élményben részesítettek is bennünket.

Némiképp szűkebb volt az új fesztivál az eddigieknél a repertoár terjedelme tekintetében is: a későbarokktól a 20. század közepéig terjedő termésből válogatott, tehát mellőzte a reneszánsz és a kortárs zenét. Ezen azonban még bőven lesz alkalmuk változtatni; az pedig külön örömömre szolgált, hogy - ha jól számolom - egyetlen hangversenyen annyi Haydn-művet hallottunk - kettőt -, amennyit a korábbi években összesen. Akkor most már csak kamarazene-komponistaként volna érdemes Haydnt végre felfedezni. Megérné.

Mindezek után a fesztivál hangversenyeinek folyama felé fordulva megállapíthatjuk, hogy már a nyitókoncert műsora is nyilvánvalóan új, fiatalos, játékos hangot ütött meg. Első félidejében Baráti, majd Várdai szólózott egy-egy C-dúr hangnemű Haydn-versenyműben, hangsúlyosan letéve nem csupán saját névjegyüket, hanem a rezidens zenekarét is; míg a második rész csupa ráadásszámból állt: Várdai csellóján két, Baráti hegedűjén négy ilyen Massenet-, Paganini-, Csajkovszkij- és Sarasate-kompozíció szólalt meg Farkas Gábor kíséretével, majd a ráadások ráadásaként kettesben adták elő a hegedű-gordonka (és a hegedű-brácsa) ráadásszámok gyöngyét, Johan Halvorsen Händel g-moll csembaló-passacagliájából készített átiratát. A ráadásszámok természetesen betöltötték funkciójukat; ami viszont a versenyműveket illeti, azokról elmondható, hogy miután már maguk a művek sem tartoznak ugyanabba a kategóriába - a hegedűverseny Haydn azon ritka művei közé tartozik, amelyben nem engedte szabadon fantáziáját, míg a nagyjából egykorú C-dúr csellóverseny a 30 év körül járó szerző egyik legelbűvölőbb, egyszerre mélyen érzelmes és sziporkázóan könnyed alkotása -, Várdai István is ihletettebben játszott ezúttal Barátinál, a nyaktörő részek fölényes könnyedséggel való elő­adásán túl elsősorban megkapó líraiságával és diadalmasan zengő, a fortékban is tiszta és préselés nélküli csellóhangjával bűvölve el a közönséget; míg azenekar játékának kidolgozottságával, ezen belül is árnyalt dinamikájával hívta fel magára a figyelmet.

Másnap délelőtt már egy valóságos kamarazenei alkotás is felcsendült egy vonószenekari mű társaságában. Brahms op. 40-es Esz-dúr kürttrióját Zempléni Szabolcs adta elő a fesztivál egyik főszereplőjének,Koh Gabriel Kamedának, valamint Farkas Gábornak a társaságában. A némileg fáradt benyomást keltő in­ter­pre­tá­ció a két utolsó tételben erőteljesebbé, meggyőzőbbé vált; Zempléni kifogástalan volt, míg Kameda játékát, esetenként szárnyalóan szép dallamvezetése ellenére, valamiféle hangi és karakterbeli szürkeség árnyékolta be. S ezúttal Farkas Gábor zongorázásából is határozottan hiányoltunk egy kicsivel több robbanékonyságot.

Az ezután hallott zenekari darab Josef Suk Brahms által sokra tartott, op. 6-os Esz-dúr szerenádja volt. A mi fülünk számára ez a négytételes, érdekes színeket és harmóniákat megcsillantó, helyenként kifejezetten üde és szellemes kompozíció már nem jelent különösebb intellektuális izgalmat; mindazonáltal jól „hallgattatta magát" az EFKZ feltűnően gömbölyű és puha hangzáson alapuló, minden tekintetben precíz és tiszta előadásában.

Este viszont két kompozíció, sőt inkább két teljes versenymű-sorozat szólalt meg egyetlen folyamatban. A hangverseny rászolgált volna a „kaposvári fonódó »Négy évszak«-hálózat" névre, amennyiben VivaldiLe quattro stagionijának mind a négy versenyművét, illetve Astor Piazzolla A négy évszak Buenos Airesben című, eredetileg harmonika-hegedű-zongora-elektromos gitár-nagybőgő összeállítású kvintettre komponált, majd később hegedűre és vonószenekarra áthangszerelt művét egyesítették úgy, hogy váltakozva játszották el a két szerző darabjait, illetve tételeit, a tavasz és a nyár esetében Vivaldival, utóbb Piazzollával kezdve. Ez egyszersmind a szólisták váltogatását is jelentette, a Vivaldi-versenyművekben ugyanis Baráti Kristóf, míg a Piazzolla-átiratokban Koh Gabriel Kameda működött közre. Ami engem illet, ez a kevercs nem tudott igazán magával ragadni: az irányában érzett túláradó rokonszenvem ellenére nem értek egyet Huckleberry Finn-nel abban, hogy az ételeknek akkor van meg az igazi jó ízük, ha az egyes fogásokat egybeöntve tálaljuk; én a magam részéről Polly néni konzervatívabb felfogását osztom. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy még a cigányzenétől a Mantovani-zenekar hangzásán keresztül aBroadway-stílusig sokféle elemből építkező, azokat sokszor szellemesen kombináló, ám helyenként azért eléggé szirupos Piazzolla-darabok is jobban jártak volna, ha nem egy korszakos remekmű szomszédságában szólalnak meg. A Vivaldi-remekmű pedig még rosszabbul járt, hiszen Baráti és az EFKZ olyan frissességgel, olyan üde rácsodálkozással, egyszersmind a részletek iránti hallatlan figyelemmel, a gépiesség veszélyét messzire elkerülve szólaltatták meg, hogy még a „Nyár"-beli vihar is úgy hatott, mintha most hallottuk volna először. Bizony kár volt ezt az élményt módszeresen szétzilálni.

Mint a legtöbb délelőtti hangverseny, a 15-i, szombati is tiszta kamarazenei programot hozott, mégpedig a fesztivál több fontos vendégművészének első fellépésével. Stravinsky Pulcinella-szvitjét - hivatalosan:Olasz szvit - Perényi Miklós és Benjámin feszes, mégis könnyed és színes előadásában hallhattuk. Majd ugyanők Liszt 2. Mephisto-keringőjének Lantos István-féle átiratát játszották el rendkívül koncentráltan és szuggesztíven, megint egyszer bizonyságot téve arról, hogy Perényi Benjámin milyen kivételes alkalmazkodókészséggel, s mégis önálló és erőteljes zenei egyéniségként tud megnyilvánulni édesapja partnereként. S alkalmat adva arra is, hogy újból megcsodáljuk Lantos Istvánnak ezt a bámulatosan anyagszerű, és az eredeti minden energiáját frissen megőrző átiratát.

Szinte elfeledett gyöngyszem került elő ezután a tenger mélyéről: Weiner Leó fiatalkori Balladája, amelyet klarinétra vagy mélyhegedűre és zongorára komponált. A kései romantika vonásait mutató, de valahogyan mégis Schumann kamaszos szenvedélyével telített, s Kodály ekkoriban írt kamarazenéjét is eszünkbe juttató, jelentékeny darabot Szűcs Máté játszotta brácsán, Farkas Gábor zongorakíséretével. Számomra Szűcs volt a fesztivál egyik személyes felfedezése, aki nem is egy hangversenyen bizonyult az előadók legjobbikának. Bár nem különösen nagy, de fényes és zengő brácsahangja, játékának magabiztossága és végsőkig csiszolt kivitelezése már itt, az első alkalommal is világosan megnyilvánult - Farkas Gábor pedig intenzív, élő kísérettel szolgált.

A matiné zárásaképpen Celeng Mária énekelt egy Richard Strauss-dalcsokrot, ismét Farkas Gábor kíséretével. Celeng igen jelentős énekesi erényekről tett tanúbizonyságot: a szöveg pontos megértéséről, akarakterek megjelenítésének szuggesztivitásáról, emellett a dallamok biztos megformálásának képességéről, a tagolás, az idővel való bánásmód biztonságáról. Ehhez szép hanggal és biztos intonációval isrendelkezik; amit mégis hiányolhattunk, az a német mássalhangzók ejtésének a szövegértést lehetővé tevő keménysége, plaszticitása volt. Farkas Gábor viszont a dal műfajában is remek és érzékeny partnernek bizonyult.

Este kizárólag J. S. Bach művei szerepeltek a műsoron. A d-moll cselló­szvit Várdai István előadásában ezúttal hajszálnyit fáradtnak hatott, mindazonáltal sok-sok színnel, lendülettel és spontán-könnyed mozzanattal, például a záró Gigue hemioláinak megszólaltatásakor. Ezt a BWV 202-es „Esküvői kantáta" követte, Celeng Mária ének- és Dudu Carmel oboaszólójával, az EFKZ közreműködésével. Pontosabban a zenekar tagjaiéval, miután éltek a szólamonként egy-egy hangszer alkalmazásának mindig legitim lehetőségével. (Az orgona- és csembaló-continuót Gyöngyösi Levente játszotta.) Így talán még jobban izzottak a belső szólamok is, nem is beszélve az obligát oboás áriák vezető szólamáról. A második ária egyszerre continuo- és szólószerepet játszó gordonkaszólamának előadása talán nem volt százszázalékosan szólistaszínvonalú, annál meggyőzőbb volt viszont az obligát hegedűs áriában - „Wenn die Frühlingslüfte streichen" - Lesták Bedő Eszter teljesítménye, s az egész életteli, lengedező zefírek által át- meg átjárt előadás. Celeng Mária ismételten bensőséges párbeszédet folytatott a szólóhegedűvel, illetve -oboával, ám különösen az utóbbi esetben az volt a benyomásom, hogy szebb lett volna, hakevesebb erővel és vibratóval törekszik karcsúbb és hajlékonyabb vonalra. Egy jó oboás az énekes legjobb tanácsadója.

A koncert második része igazán különleges élménnyel kezdődött: A fúga művészete öt contrapunctusát adta elő a Lengyelországból érkezett Apollon Musagète Vonósnégyes (Paweł Zalejski, Bartosz Zachłod,Piotr Szumieł és Piotr Skweres). (Nem hittem a szememnek, hogy a kvartett tagjainak nevét, de még a nemzetiségét is hiába kerestem a naponta kiadott programújságban, amely különben a művek tételcímeire vonatkozó információkkal sem óhajtotta terhelni a közönséget.) A létező legtisztább és legelvontabb zenét a vonósnégyes a lehető legtisztább eszközökkel adta elő: az egész sokkal inkább hatott atételek legbelső titkainak kibontásaként, mintsem valamifajta „vonósnégyes-átiratként", mondjuk egy előzetesen létező hangzásképnek a contrapunctusokra történő „ráhúzásaként". Nem: itt a szólam és akontrapunktikus szövet létezett előbb, és ezeknek az előadóművészet legváltozatosabb és minden öncélúságot mellőző eszközeivel való szolgálata hozott létre egy olyan lenyűgözően egyedülálló, kristályos éstökéletesen átlátható hangzást, amelynek a puszta - és valószínűtlenül tiszta - záróakkordjai is egy ritkán hallható zenei csoda magvalósulását tanúsították.

A vasárnap délelőtti műsor afféle szendvics volt: két Schumann között egy Mozart-oboanégyes. Az első Schumann-mű szerzője azonban nem Robert volt, hanem Clara: az ő op. 22-es, 1853-ban hegedűre észongorára írt Három románcát, illetve oboás átiratát adta elő Dudu Carmel és Farkas Gábor. A jól megírt és persze mindenképpen érdekes darab végeredményben nem nevezhető különösen egyéninek, Carmel azonban ezen is igazolhatta klasszisát, Farkas pedig játékának színgazdagságát, simulékonyságát. Mozart egyetlen, F-dúr oboanégyesében Koh Gabriel Kameda, Szűcs Máté és Várdai István volt Dudu Carmel partnere. A mozarti szórakoztató zenének ez a drágaköve alkalmat szolgáltatott arra, hogy a hallgatónak megadja a tökéletesen összecsiszolt előadás ritka élményét; Carmel pedig ezúttal úgy játszott, mint hangszerének megtestesült szelleme.

A koncert súlypontját, egyben az egész fesztivál egyik legfontosabb pillanatát azonban a zárószám, Schumann op. 47-es Esz-dúr zongoranégyese jelentette (Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Finghin Collins). A kivételes remekmű előadására elsősorban a három nagyszerű vonósjátékos egyénisége nyomta rá bélyegét. Az előadók közül Collins volt az egyetlen, akivel kapcsolatban sohasem volt az az érzésem, hogy egy időre kiemelkedik az együttesből és megmutatja magát - ezért azonban a lehető legnagyobb érzékenységgel és beleolvadó-képességgel kárpótolt minket. Az előadás kivételes erejét adarab mély megértésének és a zeneszerzői intenciók elementáris erejű megvalósításának köszönhette. Már a lassú bevezető első pillanatainak földöntúli-megilletődött hangja rendkívül sokat ígért, s az ígéret be is teljesült a zenei szövet makulátlan megmutatásával, az első tétel megsemmisítő erejű tetőpontjával, a Scherzo szilaj akcentusaival, a lassú tétel szívszaggatóan szép szerelmi lírájával és semmibe vesző, éteri befejezésével vagy inkább elpárolgásával. A schumanni eksztázisnak azt a kiteljesedését pedig, amelyet zárótételben hallottunk, már elvárni sem lehet - legfeljebb ajándékba kapni, egészen kivételes alkalmakkor.

Az esti hangverseny műsora jóval esetlegesebbnek hatott: öt kompozíciót ölelt fel Vivalditól egészen Webernig. A programot éppen Webern egyik legkorábbi műve,  az 1905-ös Langsamer Satz nyitotta meg az Apollon Musagète Vonósnégyes  tolmácsolásában. Itt is, mint Clara Schumann Három románcának esetében, egy min­d­en­ki számára érdekes, ám nem különösebben jelentős kompozícióról van szó. Ebben az esetben azonban az elő­adás kvalitása volt az, ami igazán izgalmassá, meghallgatásra érdemessé tette a darabot: a lengyel együttes ugyanis ennek a mégoly korai műnek a megszólalását is jelentős élménnyé avatta az intonáció, a hangszínek, az összhangzás, a dallamformálás, azenei tagolások valószínűtlen tökélyével és kidolgozottságával.

Az est hátralevő részében azután a kamarazenekari irodalomból hallhattunk színes válogatást az EFKZ közreműködésével. Ysaÿe Harmonies du soir (op. 31) című, kamarazenekarra és vonósnégyesre komponált műve Dubóczky Gergely hatékony és precíz, nyugalmat és biztonságot árasztó vezénylésével szólalt meg. A Baudelaire költeménye nyomán kibontakozó, szokatlan hangszer-összeállítású programzenei mű, jóllehet mindvégig csak vonós hangszerek szóltak, a szordínók folyton változó használatának is hála egy pillanatra sem vált érdektelenné, és új meg új színekkel, hangzásminőséggel töltötte ki a többszörös, kitűnően felépített tetőponton át a tökéletes nyugalomig eljutó zenei folyamatot.

Vivaldi kétgordonkás g-moll concertójának szólóit Perényi Miklós és Várdai István játszotta. Habár a kimeríthetetlen invenciójú Vivaldinak ez a versenyműve a kevésbé átütők közé tartozik, kárpótolt minket ezért annak megfigyelése, hogyan tud két ennyire eltérő vérmérsékletű, más-más hangminőség-, sőt hangerő-ideállal rendelkező, nagyszerű művész alkalmazkodni egymáshoz. Hiába hatott az őserejű Perényi mellett Várdai játéka rendkívül karcsúnak, a gamba hajlékonyságát és hangideálját felidézőnek, már-már nőiesnek, a két művész mégis lélegzetelállító szinkronban és bensőséges kapcsolatban maradt az első pillanattól az utolsóig.

A szünet után Mozart második, K. 417-es kürtversenye következett, Zempléni Szabolcs szólójával. A Vivaldi-ver­seny­műhöz hasonlóan - mozarti mértékkel - ez a darab is a rutinszerű, a szórakoztató jellegű kategóriába sorolható; ezúttal azonban mintha az előadás is valamelyest elszürkült, rutinszerűbbé vált volna.

A záródarab Grieg Holberg korából című vonószenekari szvitje, a nagyszerű norvég szerző egyik legizgalmasabb, legeredetibb, karakterekben és meglepetésekben igen gazdag kompozíciója volt, amelyben egyfelől ismételten tapasztalhattuk, hogy Lesták-Bedő a teljes zenei megformálás felelősségét is messzemenő természetességgel és magas színvonalon képes viselni. Maga a zenekar pedig az estnek ebben a„legszimfonikusabb" műsorszámában is tanúságot tett szólamainak homogeneitásáról és csiszoltságáról, az együttes imponáló érettségéről és kamarazenei kvalitásairól.

A fesztivál általam hallott utolsó hangversenyén, augusztus 17-én, hétfőn délelőtt egyetlen darab: Schubert C-dúr vonósötöse csendült fel Baráti Kristóf, Koh Gabriel Kameda, Szűcs Máté, Reinhard Latzko(gordonka) és Várdai István tolmácsolásában. Arra számítottam, hogy ez a lehető legemlékezetesebb búcsút jelenti majd a fesztiváltól, ám bizonyos fokig csalódnom kellett. Persze nem a darabban, nem is az előadók maximalizmusában vagy a hallottak perfekciójában. Azonban mindvégig az volt az érzésem, hogy amit hallok, a maga összességében, mint művészi tanúságtétel, elmarad, esetleg messze elmarad attól, ami ezekben az előadókban benne rejlik. Mintha nagyrészt elsikkadtak volna, mintegy mellékesen zajlottak volna le a darab legnagyobb eseményei; mintha éppen csak a katarzisig nem jutott volna el ez az előadás a perfekt előadás érdekében kifejtett - sikeres - igyekezet közepette. Emlékezetem szerint mindezek alól a legfontosabb kivételt Várdai egyes megmozdulásai jelentették: neki esetenként mégiscsak sikerült a maguk teljes jelentőségében felidéznie a kvintettnek a paroxizmus határát súroló pillanatait. Talán egyszer, egy másik előadásban, közülük többen jutnak majd el eddig. Igyekszem ismét ott lenni. }