- Mielőtt érdemben elkezdtük ezt az interjút, beszélgettünk néhány, az országot és benne a zenei életet is sújtó, a politika által generált problémáról. Tekintve, hogy ez nem igazán tárgya tervezett beszélgetésünknek, de érinti a művészek közérzetét, hadd kérdezzem mégis erről. Szó volt a művészek politikai állásfoglalásának és kiállásának helyes, illetve helytelen voltáról, valamint szolidaritásáról is.

- Nekem az egymásért való kiállás hiányzik legjobban, ha nem is véd- és dacszövetség, de valami összetartásszerűség. Ez egyébként nemcsak Magyarországon nincs meg. Olykor belelátok a művészvilág működésébe, és megdöbbenek az érvényesülés útjait látva. Szerencsére sok kiváló művész van, akik méltán elismertek, de mivel a közönség nem tudja szakmailag igazán megítélni, mi a stílusos, esetleg ízléses, sok esetben a menedzserek ízlése és üzleti terve a döntő. Magyarországon a szabadúszó művészeket nem támogatják, izolált és lenézett kategóriába tartozunk. Fontosnak tartom egy nemzet számára, hogy teremtsen esélyt a szabadon gondolkodásra és egyéni utak megtalálására. Mindezek mellett itthon számos kiváló lehetőség rejlik. Most például itt ülünk a BMC-ben, ahová mindig nagy felüdülés eljönni. Ezegy sziget, ahol csupa pozitív impulzus éri az embert.

Utazásaim során mindig tapasztalom, mi az, ami máshol jobban működik, mint nálunk, amiből lehet tanulni, és mi az, ami nálunk sokkal több és jobb. Csak egy példát említek: más országokban azösztöndíjrendszer létezik, a tehetséggondozás működő dolog, viszont nincs annyi zeneiskola. Nálunk széles réteg számára elérhető a zenetanulás, viszont a mi centralizált támogatási rendszerünk részrehajló, egyoldalú, és ami a nem állami intézmények finanszírozását illeti, szűkös. Aktuális kérdés, hogy érdemes-e külföldi zenészeket itthon foglalkoztatni (vagyis gazdasági bevándorlókat). Szerintem számos környező országhoz képest szerencsés helyzetben vagyunk, és tudnánk külföldieknek is megélhetést biztosítani, cserébe más iskolában nevelkedett művészeket csábíthatnánk ide, illetve visszahívhatnánk olyan honfitársainkat, akik máshol próbáltak szerencsét. Ami a magyar vonósképzést illeti, van mit tanulnunk, tanítanunk. Nem szégyen, ha olyanoktól próbálunk tudást szerezni, akik előbbre tartanak nálunk.

- Értsem ezt úgy, hogy a muzsikusok elvándorolnak, vagy inkább úgy érti, hogy a zenei képzés színvonala nem olyan, mint régen?

- A Zeneakadémia alapítása óta jellemző, hogy kiváló magyar művészek külföldön folytatják tevékenységüket.

- Ez azért van, mert a versenyképes tanárokat elszívják a külföldi oktatási intézmények?

- Jobb alternatívát kínálnak mind anyagilag, mind szakmailag. Ez amiatt fontos kérdés, hogy felismerjük-e, milyen erőforrásaink vannak. Rados Ferenc ma az egyik, ha ugyan nem a legel­is­mertebb magyar kamarazene- és zongoratanár. Ez tény. Nagy versenyek zsűrijében van jelen, kurzusokat tart világszerte, fellépőként is szerepel rangos fesztiválokon. Abban a pillanatban, amikor hagyták, hogy elmenjen aZeneakadémiáról, az utána következő zenészgeneráció sorsa más irányt vett, ezzel egy időben az intézményé is. Rados tanár úr nagyon fontos alakja volt az életemnek, erősen hatott a gondolkodásomra, beépült a zenélésembe. Rengeteget tanultam tőle, akárcsak Nagy Pétertől, aki maga is Rados-növendék volt.

- Nagyon korán indult a pályafutása, szinte gyerekként kezdett el koncertezni.

- A Zeneakadémia előkészítő tagozatára jártam, amikor elkezdtem koncertezni.

- Mindehhez jól csengő családnevet is viselt. Könnyebb volt így koncertlehetőséghez jutni?

- Nem különösebben, mivel édesapám már régen nem itt élt, és együtt nagyon ritkán léptünk fel. Nem is volt mit megkönnyíteni, akkoriban egyszerűen termet kellett igényelni a Zeneakadémián, és minden nehézség nélkül meg is kaptuk. Nagy Péterrel többször is felléptünk a Régi Zeneakadémián. Óriási szerencsém volt, hogy ezt megtette értem. Azáltal, hogy a csellóirodalom jelentős műveit tanultam meg vele. Később Kelemen Barnabással és Kokas Katival kiegészülve triókat, zongoranégyeseket, majd vonóstriókat ismertem meg, és a kamarazenén keresztül sajátítottam el egy zenei dialektust, látásmódot. Ezolyan, mint mikor az ember nem nyelviskolában tanul nyelvet, hanem anyanyelvi közegbe kerül.

- Említette Rados Ferencet is, mint meghatározó hatást.

- Ő sajnos már nem tanított a Zeneakadémián, amikor odakerültem, ezért magánórákat vettem tőle. Egész más lett volna, ha hetente bejárhattam volna tanár úrhoz, ahogy édesapám is. Nem az a baj, hogy valakit nyugdíjba küldenek. Másutt is felső korhatárhoz kötik a tanítást, és 65-70 évesen nyugdíjazzák a professzorokat, de ez nem azt jelenti, hogy az illetőt már nem becsülik meg, és hogy megélhetési problémái lesznek. Magyarországon a nyugdíj sokaknak ezt jelenti. Miért nem lehet egy ilyen tanárt visszahívni vendégprofesszornak, miért nem lehet éreztetni vele, hogy nagy szükség van rá? Batta András utólag felismerte, hogy Rados Ferenc elengedése hiba volt, ezért párszor kurzust szerveztek a Zeneakadémia keretein belül, de már csak néhány pályatársamnak volt szerencséje itthon tanulni tőle. Én Prussia Cove-ban, az International Music Seminaron is jártam hozzá - ahogy Schiff Andráshoz is. Frankl Péternél Santanderben tanulhattam, Pauk Györgynél pedig Szombathelyen.

- Bázelben is tanult.

- Ivan Monighetti teljesen más hozzáállású tanár, csellista, mint Perényi Miklós. Bázeli tanulmányaim jól kiegészítették azt, amit addig tanultam, tudtam. A svájci oktatási rendszer sokkal nyitottabbnak, rugalmasabbnak tűnt, mint a magyar. Itthon épp akkor vezették be a bolognai rendszert, tanterveket dolgoztak ki, kínosan ügyeltek a formalitásokra. Ez azóta is tetten érhető jelenség. Nehéz a zenei tárgyakat kreditekben mérni, és veszélyes, ha a diákok fő feladatává az válik, hogy összegyűjtsék a pontokat. Nekem sokkal kevesebb tárgyam volt, egyszerűbb volt a tanmenet, máshol voltak a hangsúlyok. Most viszont sokkal könnyebb külföldre menni tanulni. Ezt sokan ki is használják, helyesen. Ami miatt szomorú vagyok, hogy sok tehetséges fiatal növendékem már egyenesen külföldre megy felvételizni, többek között a hallgatói szerződés miatt.

- Bázelbe kimondottan Ivan Monighetti miatt ment ki?

- Igen. A művészek már a reneszánsz korában is egymás után kutatták fel azokat a mestereket, akiknél tanulni szerettek volna. Ehhez jó személyes kapcsolatok is kellenek. Monighettinél egy kedves barátom tanult Bázelban, akitől értesültem arról, hogy a Zürichi Operaháznak van egy zenekari ösztöndíja. Miután én is elnyertem ezt a lehetőséget, finanszírozni tudtam tanulmányaimat Svájcban. Itthon hat évig jártam Perényi Miklóshoz, aki zseniális művész, különleges tanár, de úgy éreztem, fejlődnöm kell, szükségem van másfajta látásmódra is.

- Perényi Miklós túl szigorúan fogta?

- Nem, de olyan kisugárzása van, hogy növendékeiként sokszor már meg sem kíséreljük a saját ötleteinket megvalósítani, felfedezni a darabokat, hanem elfogadjuk, hogy úgy jó, ahogy a mester játssza, mert annyira meggyőző. Nagyon sokat köszönhetek a vele eltöltött nyugodt időszaknak, tartalmas zenei élményeknek. Mostanra - úgy érzem - eltávolodtam a játékstílusától, mégis ma is sokszor hallom: látszik rajtam, hogy a növendéke voltam. Budapesti diplomám megszerzése után is voltak olyan hangszertechnikai hiányosságaim, amelyekkel még foglalkoznom kellett. Edző típusú tanárra volt szükségem, ezt találtam meg Monighettiben. Svájcban viszont nehezítő körülmény volt, hogy az operában való játék és játékmód nagyon különbözött attól, amit közben az iskolában tanultam.

- Teljes állásban játszott és mellette tanult?

- Inkább félállásnak felelt meg. A nehézség nem is ez volt, hanem az, hogy egy zenekari muzsikusnak és egy szólistának nem okvetlenül egy irányba kell fejlődnie.

- Starker János mesélte nekem egy régi interjúban, mekkora élményt jelentett neki a Metropolitan zenekarában játszani.

- Igen, de ő ott szólista volt, én pedig tuttista. Igaz, hogy aztán néhány előadáson játszhattam szólót is, és az tényleg mindig nagy élmény volt.

- Ki mindenkivel dolgozott?

Christoph von Dohnányival, Franz Welser-Mösttel, a fiatalok közül Robin Ticciatival és Philippe Jordannal, de a legnagyobb élmény a barokk projekt volt. Bázelben tanultam barokk csellót is, úgyhogy bevettek a régi hangszeres együttesbe, a La Scintillába, amelyet Fischer Ádám is gyakran dirigált. Én akkor William Christie-vel és Cecilia Bartolival zenélhettem. Nagyon tetszett, hogy ezeknél aprodukcióknál megemelik az árkot, úgyhogy látni lehet a színpadot, és a zenekari tag a szokásos előadásokkal szemben sokkal inkább a produkció részének tekintheti magát. Welser-Mösttel a Japánban, turnén előadott Rózsalovag volt nagy élmény, Dohnányival egy felejthetetlen Elektra-produkcióban játszhattam, Harnoncourt vezényletével pedig A varázsfuvola premierjén is. Ennek az volt a különleges szépsége, hogy egy bemutató előtt sok próba van, és Harnoncourt-ral végigcsinálni egy próbafolyamatot végre igazi zenei tapasztalat volt. Egy ilyen méretű színháznak, mint a zürichi, ahol rengeteg előadást játszanak, óhatatlanul gyár jellege van, ezért volt igazán üdítő olyan nagy muzsikussal zenélni, mint Harnoncourt. Játszottam még Fischer Ádám Aida-előadásán, és a Magyarországon nem igazán ismert, legendás Nello Santi keze alatt.

A Zürichben töltött idő bebizonyította, hogy az operazenekar nem nekem való műfaj. Miközben ott játszottam, jártam Monighettihez, aki nagyon aprólékosan - fiziológiailag is - el tudta magyarázni, hogyan működik a csellózás. Tudván, hogy mennyit számít az utolsó pillanat is, egy-egy koncert előtt odajött, és segített a bemelegítésben, és még ott is tudott olyat mondani, amitől még jobb és több lett az előadás. Ezt, amióta csak tanítok, én is csinálom. Lehet, hogy van olyan alkat, akinek erre nincsen szüksége, de - csakúgy, ahogy a rendező a színházban a színészekből - mindig lehet még többet kihozni magunkból. Nagyon fontos, hogy legyen egy külső kontroll, amilyen a sportolóknál az edző. Mi ezt a szerepet a férjemmel vállaljuk magunkra: meghallgatjuk és lehetőleg konstruktív megjegyzésekkel segítjük egymás munkáját.

- Férje Fassang László orgonaművész. A zeneszerzők sajnos eléggé elhanyagolták az orgonára és csellóra írott repertoárt.

- Az eredeti kompozíciók száma szerény, a lehetséges átiratok száma viszont végtelen. A barokkban például rengeteg művet írtak csembalóra és csellóra, ezek egy része orgonán is remekül megszólaltatható. Ráadásul Laci csembalón, fortepianón és zongorán is ragyogóan játszik. Rendszeresen új irányokba visz, impro­vizálunk, átiratokat készítünk: Bartók- és Liszt-művekből például. Modern darabok esetében azátiratkészítés bonyolultabb, mert a modern zene hangszer-specifikusabb, és a modern szerzők közül nem sokan fedezik fel az orgonát, inkább csak orgonisták írnak orgonára. Azt hiszem, a zeneszerzők egy része fél a hangszertől, nem ismeri eléggé a lehetőségeit. Közös fellépéseink mindig kihívást jelentenek. Általában mindketten játszunk szólóban és együtt is, sőt egy ideje már nyilvánosan improvizálunk közösen, időnként énekkel dúsítom az improvizációt, ami új dimenziót nyit valamennyiünk számára - beleértve a közönséget is.

- Zárójeles kérdés: van egy nagyon helyes kislányuk, akiből egy ilyen családban jó eséllyel muzsikus lehet. Meg van már pecsételve a sorsa?

- Nincs. Természetesen, ha kedve lesz hozzá, jó lehetőségekkel indulhat a muzsikus pályán, de azt gondolom - ezt a növendékeimnek is mondom -, a legfontosabb, hogy több lábon álljon, több dologhoz értsen. Ez jelentheti azt, hogy több hangszeren játszik, a zene különböző területein is otthon van, vagy több szakmát sajátít el. Egyelőre csak hagyjuk, hogy felfedezze a zenét, általában gyors tánczenét kér tőlünk. Ami engem illet, úgy érzem, időről időre nekem is újra kell gondolni magamat. Jó alkalom erre a Kun Attila koreográfus vezette Közép-Európai Tánctársulattal közös produkciónk, amelyben Bach-tételeket játszom, improvizálok, énekelek és még reptetnek is. A régi zenék között pedig Németh Imre VJ közreműködésével elektronikus zenei blokkok vannak.

- Improvizálásra táncolnak?

Kötött improvizációra. De ez csak az előadás utolsó perceiben történik. A táncosok jeleket kapnak. Nagy élmény számomra, hogy a koreográfia részeként zenélhetek. Sokat dolgoztunk együtt a táncosokkal, és kialakult egy interakció, ami a visszajelzések szerint a nézőknek is izgalmas.

- A Hungarotonnál lemezre vette a Bach-szólószviteket, és ezekkel a felvételekkel hatalmas kritikai sikert aratott. Olyan darabokról van szó, amelyek nem számítanak ritkaságnak a lemez­piacon, ezeket Casals óta minden csellista megtanulja, játssza, és többnyire fel is veszi. Ebben a zsúfolt mezőnyben ilyen lelkesedést kiváltani különösen nagy teljesítmény.

- Meglepetés volt számomra a lemez sikere, mind a szakma, mind a hallgatók részéről. Úgy tűnik, ma is van legitimitásuk a CD-felvételeknek. Nemrég Eisenachban, Bach szülőházában játszottam, ami megható élmény volt számomra.

- Ez - gondolom - spirituálisan sokat adhatott. Mintha ő is ott volna.

- Nagyon inspiráló volt. Maga a ház kapott egy modern részt, kitűnő kiállítással, a régi ház alsó szintjén pedig van egy körülbelül hatvan főt befogadó terem. Sokablakos az épület, jól látszik, milyen tájat láthatott Bach. Tabea Zimmermann egy kurzusán arról mesélt, hogyan befolyásolhatta Bachot az őt körülvevő táj, domborzat. Ezek mind megjelennek a zenéjében, a föl-le tartó szólamok, a művek földrajza. Ez sokszor eszembe jut. A természet ugyanúgy benne van Bach zenéjében, mint Schubertében. A nagy szerzőkhöz fűződő viszonyomat minden bizonnyal annak köszönhetem, hogy gyerekkoromban jó ismerőseimmé váltak, a csellószviteket tízévesen kezdtem játszani, Schubertet mindig is sokat hallgattam.

- A Bach-szviteket jó ideje szokták egy vagy két este alatt játszani, jóllehet eredetileg nem ilyen céllal íródtak. Mi, mai zenehallgatók megszoktuk, hogy így halljuk, és így is szeretjük őket. De tulajdonképpen mi lenne az ideális kontextus ezeknek a műveknek?

- Tény, hogy a maga idején ez a zene nem így hangzott el, de a mai ember óhatatlanul másképp értelmezi. Fontos, hogy figyelembe vegyük a közönség kapacitását, ne terheljük túl, de ne is becsüljük alá. Decemberben volt egy hangversenyünk, amelyen Kemenes András előadta a Goldberg-variációkat zongorán, majd két kiváló zenésztársammal, Bogdan Božović-csal és Mark Holloway-jel vonóstrióként, minden ismétlést betartva, ezáltal maratonivá téve az estet. Nem lehetett könnyű a közönségnek, de aki végighallgatta, azt mondta, spirituálisan sokat kapott az elő­adástól. Megerőltető, olyan, mint mikor megmászunk egy hegyet, de a végén kárpótol az a semmivel sem helyettesíthető érzés, hogy együtt éltünk át egy különleges utazást. Katartikus volt az Aria visszatérésének pillanata. A szólószvitek esetében teljesen változó, hogy milyen előadásmód szerencsés: vegyíteni más korok műveivel, eljátszani egy este az összeset, ötven embernek vagy ezernek. Az idei tavaszi fesztiválos hangversenyen különleges élmény volt két este alatt megszólaltatni a teljes ciklust. Legközelebb biztos kicsit máshogy csinálnám, egyre fontosabb számomra az akusztikai-építészeti tér, talán most templomban jobban el tudom képzelni aszviteket. A szakrális tér, annak ellenére, hogy eredetileg profán zenéről van szó, jól ábrázolja azt, amit ezek a művek nekem jelentenek: személyes spirituális kapcsolatot.

- Az előbb említette a maratonokat, amelyeknek nagy divatjuk van mostanában. A Kovalik Balázs-féle Mozart-maratonon az egymás után meghallgatott három opera végén úgy éreztem, hogy most az egészet elölről meg tudnám hallgatni. Persze nyilván nem tudtam volna, de ez a fajta megmerítkezés a zenében teljesen más élmény, mint korábbi operai és hangverseny­élményeim voltak.

- Persze, mert a jó zenét nem lehet megunni. Nekem Bachhal gyerekkoromban kezdődött a kapcsolatom, akkor kezdtem el őt játszani, rajta nőttem fel, és úgy tanultam meg, mint az anyanyelvet. Természetesnek érzem, mert magabiztosan tudom beszélni. Biztos ejtek olykor hibát, ahogy beszéd közben elrontunk valamit, de nem szótagolásként élem meg, hanem párbeszédként, monológként. Tíz évesen tanultam az első Bach-művet. És egy gyerekben nincsenek meg azok a gátlások, amelyek egy felnőttben esetleg már igen. Tizenegy évesen már játszottam az első szvitet. Azóta pedig acsellórepertoárba tartozó művek mellett most a hegedűszonátákat, partitákat is játszom, és nagyon élvezem a másféle írásmódot. Bach rendkívül hangszerspecifikusan írt, de művei remekül megszólaltathatók más hangszeren is. Kalandvágy van bennem, a felfedezés öröme, amikor olyan klasszikus művet játszhatok, amit így még sosem hallottak. Egy művel való első találkozás semmihez sem fogható élmény. Mindig is kevésnek éreztem, hogy csak csellózom, és hogy a kamarazenében csak a csellószólamot játszom. A repertoárbővítésben lett partnerem az új élettársam, egy öthúros cselló.

- A kalandozásokon kívül tanít is.

- Amikor Svájcból hazaköltöztem, a Zeneakadémián elkezdtem a doktori iskolát. Ekkortájt jött a lehetőség, hogy a Debreceni Egyetemen tanítsak. Kiváló alkalom volt arra, hogy nyugodt körülmények között egy kis osztályt építsek fel, egyfajta laboratóriumot, ahol kipróbálhattam magam: nem voltam kötve tanrendhez, metodikához. Mivel egy idő után én voltam az egyetlen csellótanár, szabad kezet kaptam. Nagyon hálás vagyok a kollégáknak, amiért bizalmat szavaztak nekem. Döbbenettel tapasztalom, ahogy - főleg alsóbb szinteken - az adminisztráció nagyobb hangsúlyt kap, mint maga a tanítás, vagyis a mi esetünkben a zene. Nem értem ezt az oktatási rendszert, ahol a zeneiskolai tanárnak portfóliót kell csinálnia, és utólagosan is igazolnia hatékonyságát, míg a felsőfokon tanító, ha van doktorija, akkor megteheti, hogy soha többé nem fejleszti magát. Hiszek egy olyan, bizalmon alapuló működési modellben, ahol van hatalma az iskolavezetőknek, beleszólhatnak a tanerő kiválasztásába, ezáltal biztosítva a minőséget, de a tanárokat szakmai munkával, és nem dokumentumok kitöltésével motiválják a tartalmas munkára. Szerintem nagyon fontos, hogy mind a diákot, mind a tanerőt kreativitásra, együttműködésre ésgondolkodásra, egyéni ötletek megvalósítására ösztökéljük. Az én osztályomban volt közös óra, hangversenyek, amelyeket együtt megvitattunk, igyekeztem egyénre szabni a tananyagot, elvártam, hogy anövendékeknek legyenek saját céljaik, tegyenek azért, hogy legyen közönségük, és így tovább.

Úgy érzem, sikerült sok mindent megvalósítanom, és sokat tanultam az elmúlt évek tapasztalataiból, számos dolgot már másképp látok, csinálok ahhoz képest, amikor elkezdtem tanítani. Leginkább azegyensúlyt nehéz megtalálni a tekintetben, hogy inkább minél több információval lássam el a tanítványt, vagy hagyjam, hogy magától jöjjön rá dolgokra, tudja magát kívülről látni. Sokszor emlegetem azt, hogy atanítás egyik célja, hogy a növendéket is zavarja a kívülről egyértelműen mutatkozó probléma. Nehéz dolog az egyedül gyakorlás: gondoljunk bele, hogy egy sportoló mellett folyton ott az edző, míg mi egy hétéves gyerektől is elvárjuk, hogy otthon értelmesen gyakoroljon - teljesen egyedül. A legnehezebb az, hogy a tanár elérje, hogy egy muzsikus-palánta örömmel, felfedező jelleggel gyakoroljon, találjon saját megoldásokat ahelyett, hogy begyakorolná azt, ami eleve nem volt jó. Időnként persze mindenki megakad, velem is előfordul, erre való a külső segítség. Rados tanár úr mesélte, hogy elfogadta, amikor valaki bábának titulálta. Én is jó bába szeretnék lenni: nem nekem kell a növendék helyett szülni, hanem segítek abban, hogy csodák születhessenek. }