Augusztus 22-én elhunyt Sudlik Mária, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, érdemes művész, Liszt Ferenc-díjjal és Székely Mihály-plakettel kitüntetett szoprán. Pályafutásának egyik legjelentősebb szerepe volt a Tábornagyné Richard Strauss Rózsalovagjában - az opera 1985/86-os felújításáról Fodor Géza számolt be a Muzsikában. Búcsúzásként ebből a kritikából közlünk részletet.

A Rózsalovag-repríz legjobb színpadi teljesítménye egyértelműen Sudlik Mária Tábornagynéja - de hiszen már a '70-es években is volt az igazi ebben a szerepben. Alakítása azóta lényegesen érettebbé, mélyebbé és gazdagabbá vált. Mint minden valódi mélység és gazdagság, az övé sem önmagában és magától gyarapodó művészi minőség, hanem a színpadi viszonyulások sokféleségétől és tartalmasságától függ. Sudlik szituációfelbontó, pontosabban -teremtő képessége rendkívüli, sok szállal kötődik a körülötte zajló színjátékhoz, szimultán és pillanatról pillanatra változó viszonyulásai az általa teremtett figurát a kivételes szenzibilitásról tanúskodó változékonyság és a mégis fölényes autonómiáról tanúskodó identitás bámulatos egyensúlyában láttatják. A Tábornagyné azt énekli:

„Egy fél perc öröm,/Egy fél perc bánat./ Hogy milyen a kedvem, /Nem tőlem függ." Nos, Sudlik Tábornagynéjának kedve nem félpercenként, hanem pillanatonként változik, de minden villanása reagálás, mely akiváltó okot és a reakciót világos összefüggésben tárja elénk. Ha a színen van, azonnal a színpadi viszonylatok csomópontjává válik, minden szálat folyton a kezében tart. Az emberábrázolás érzéki gazdagsága éselevensége tekintetében nincs a két szereposztásban ehhez fogható alakítás. S a darab stílusát, világát is ez képviseli a leghitelesebben. Bár ennek a hitelességnek stílustalan korunkban nagyon megvannak ahatárai, inkább csak stílusigyekezetről beszélhetünk. A stílus eltalálását [...] egy magyar énekesnő számára az is nehezíti, hogy azok a társadalmi típusok, magatartásminták, amelyekhez egy bécsi hercegnő megformálásakor visszanyúlhat, nem a legszerencsésebbek. [...] Ez az ideáltípus természetesen modellszerepet játszott a magyar színházművészetben, így az operaszínpadon is - máig ható kisugárzással. ARózsalovag Tábornagynéja nálunk mindig is magán viselte jellegzetességeit. A mesterkélt előkelőség, az affektáltság, a finomkodás a mindig hangsúlyozott viselkedésben és a hanghordozásban egyaránt jelen volt, s az utóbbiban vokális torzulásokhoz is vezetett. Ezt a szerepet nálunk mindig is egyfajta emfatikus fojtottsággal, sok-sok vibrátóval és légies pianóval, egy sajátos affektáltan elnyújtott, a hangokra alulról felcsúszó modorban, hanyagul elegáns frazírozással volt szokás énekelni. Sudlik Mária alakítása sem mentes ezektől a vonásoktól. Pedig micsoda valódi mozzanatai is vannak!

Ahogy a III. felvonásban Sudlik Tábornagynéja legyezőjével távol tudja tartani magától az Ochs menekülését megelőző imbrogliót, a világ közönségességét, abban több és valódibb előkelőség és finomság van, mint egyébként az egész alakításban együttvéve. De a viselkedésben és vokális megformálásban egyaránt erősen ambicionált „stíl"-szerűség szükségszerű hamissága sem képes a végső hatásban kétségessé tenni a figura hitelét: a modor mögött minden állapot, viszonyulás, reagálás, indulat és akarati törekvés tévedhetetlenül pontos és igaz, s az alakítás minden mozzanatán, a Tábornagyné minden megnyilvánulásán egy végtelenül vonzó emberi minőség sugárzik át egységesítőleg, a nem intellektuális okosságból, hanem az élettapasztalatok mély feldolgozásából és megértéséből fakadó, érzékeny és intuitív asszonyi bölcsesség. HaSudlik Alice Fordjának kikezdhetetlen hitelességét nem is éri el ez az alakítás, e Rózsalovag-produkcióban mégis egyedül képviseli a költészetté emelt, de mégis valóságos, sok­értelmű életet. (Muzsika, 1986. március, 24-26. oldal) }