Péterről két régi élményem van - persze relatív, hogy kinek, mi régi, hiszen hál'Istennek élnek még jócskán muzsikusok, akik gyerekkorától ismerik. Az egyik az első, vele hallott koncert a Zeneakadémián, talán a hetvenes évek elején, ha jól emlékszem, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Mint sok más esetben, önkéntelenül is odafigyeltem, hogyan jön ki a művész a pódiumra (mert hogy szerintem már akkor eldől minden, abban már benne van az első darab kezdése, a diszpozíció, a hangulat...). Frankl Péter olyan természetességgel jelent meg, mintha otthon jött volna át egyik szobából a másikba. Kedves  fesztelenségén látszott, hogy örül, és alig várja, hogy megszólaltassa a zongorát, amelyhez, amikor leült, körülnézett a muzsikus-társakon, mintegy regisztrálva, hogy mindenki ott van, jól van, és ők is eléggé boldogok azért, hogy Mozartot játszhatnak. A zongora belépése előtt Péter - a maga jellegzetes módján - kissé bedőlve a zongora felé, mintegy ugrásra készen, még egyszer hátrafordította a fejét, hogy együtt lélegezzen a tutti utolsó taktusaiban a zenekarral, majd hajszálpontosan belépett, és tökéletesen játszotta el szólamát.

Ez az élményem később sem halványult el. Frankl Péter, akár kamarazenében, akár szólistaként, mindig együtt játszott: a partnerekkel, a hangszerrel, a közönséggel. Azt is mondhatnánk rá: kommunikatív zongorista. Ezzel kapcsolatos a másik ősélményem: fiatal rádiós riporterként - ismeretlenül - telefoninterjút készítettem vele, megvallom, némi elfogódottsággal. Ám Péter ezt is rögtön feloldotta: úgy beszélt életének legújabb fordulatáról - akkor kezdte meg a Yale Egyetem zenei karán a tanítást - mintha egy régi ismerőse hívta volna föl, akinek épp elújságolja az aktuális hírt.

Később aztán lassan én is „régi ismerősévé" váltam, és arra különösen büszke vagyok, hogy én adhattam át neki az egyik koncert keretében a budapesti Zeneakadémia tiszteletbeli tanárának járó oklevelet. Akkor már tudtam, hogy ez rengeteget jelent számára - annak ellenére, hogy a Zeneakadémia zongora­tanszéke, megmagyarázhatatlan okból, nemigen kényeztette el vendégtanári meghívásokkal. De ő szerette, szereti az alma matert, tisztelettel tekint vissza tanáraira, elsősorban Hernádi Lajosra, akihez pályatársával és barátjával, Vásáry Tamással járt, és akit mindketten, azóta is, töretlen meggyőződéssel alegnagyobb magyar zongorapedagógusnak tartanak.

Péter otthon volt és otthon is maradt a Zeneakadémián. Csak rá kell pillantani a szerényen kezelt, de szédítő életrajzra, hogy lássuk: óriási nemzetközi pályafutásról van szó, attól a pillanattól kezdve, hogy ahatvanas évek elején debütált a Clevelandi Zenekarral (Széll György vezényletével!), megnyert néhány nemzetközi zenei versenyt, majd elkezdte sűrű koncertéletét a legnagyobb zenekarokkal, karmesterekkel, kamaraegyüttesekkel, a zenei világ legtekintélyesebb fesztiváljain és hangversenytermeiben. Furcsa módon mégis mindig az volt az ember érzése, hogy Péter itt él közöttünk, csak beül egy taxiba, és máris ott van a Zeneakadémián. Azon kevés magyar származású, Nyugaton élő (az emigráns szót tudatosan kerülöm) művész közé tartozik, aki lélekben soha nem ment el innen. Ezt tanúsítja az az érdeklődés, amely amai napig a magyar zenei élethez köti, mind a partnerek, mind a növendékek tekintetében - mindkét körből sokakat vitt magával választott városába, Londonba, továbbá a nagy tekintélyű Yale Egyetemre ésmás központokba egyaránt.

Az elmondottak után természetes, hogy Frankl Péter életművének másik fő pillére a tanítás. A jó tanár - és ő aztán igazán remek professzor! - ismérve az, hogy egy idő után mindig és mindenkit tanít. Ugyanakkor megtartja nyitottságát a világ és a művészet dolgai iránt, már csak azért is, mert rögtön át is adja új élményeit. Péter érdeklődése beláthatatlan. Mindent ismer, hatalmas repertoárját állandóan bővíti, mert kíváncsi, és fűti a jó zenék felfedezésének vágya. Sok muzsikus idős korára megcsömörlik a zenétől - ez elég furcsán hangzik, de így van -, nem jár koncertre, nem érdeki a kollégák előadása. Frankl Péter kíváncsisága azonban nem csillapodik. És van még valami, ami ugyancsak egészen kivételes  a muzsikustársadalomban: Péter soha, senkire nem mond rosszat. Vagy dicsér, vagy hallgat. Nem csak szimpatikus, de szerencsés személyiség is. Szereti is mindenki, ami az ő szakmájában, a kollégák között ugyancsak kivételesnek számít.

Most, e születésnapi méltatás mellékleteként fel kellene sorolni azokat a zeneszerzőket és műveket, amelyeket még jobban szólaltat meg, mint másokat. Az ő esetében nagyon nehéz kiemelni bármit is. Ő ugyanis nem specialista, nem egyszerűen Chopin-, Schumann-, Liszt- vagy Mozart-játékos, hanem egyetemes művész: mindent ízléssel, nagy beleérző képességgel és szűzies lelkesedéssel szólaltat meg.

Legutóbbi élményünk (sokaknak) a Zeneakadémián volt, ahol Várdai Istvánnal adtak kamaraestet. Ki volt az öreg és ki volt a fiatal? Mert Várdai úgy játszott, mint aki mögött már legalább ötven év előadóművészi tapasztalata van: gazdagon és letisztultan. Frankl meg úgy, mint aki most robban be a koncert-életbe: frissen, érintetlen poézissel, lobogó lelkesedéssel. Ez a két nagy művész egymáshoz fiatalodott és egymáshoz öregedett. Ötven év foszlott szét a zene varázsában a szemünk előtt, a harminc­éves és a nyolcvanéves egymásra talált.

Kedves Péter! Kívánhatok-e, kívánhatunk-e többet és jobbat, mint azt, hogy amíg lehet, utasítsd hátad mögé az évtizedeket, s meg nem öregedő szellemmel nyűgözd le rajongóidat, növendékeidet, barátaidat, s nem utolsó sorban csodálatos feleségedet, Annit! }