Aligha tévedek, ha feltételezem, hogy olvasóink közül kevesek számára cseng ismerősen Świdnica neve, főleg ha zenei vonatkozások után kutatnak emlékezetükben. Nem is csoda: a hatvanezer lakosú lengyelországi kisváros történelmének több mint ezer éve során elsősorban kereskedelmi központként volt nevezetes, amit előnyös földrajzi helyzete is elősegített - Boroszlótól, azaz Wrocławtól mindössze 50 kilométerre délnyugatra fekszik, hajdan fontos kereskedelmi útvonalak találkozásánál. Manapság viszont álmos vidéki városka benyomását kelti, legalábbis a mindent felületesen szemlélő turista számára, aki Varsó, Krakkó, Boroszló főtereinek nyüzsgését idézi fel magában, ha Lengyelországról hall. Ha azonban a hangulatos utcácskákat járva betekintünk egy-egy templomba, a képzőművészeti szempontból értékes épületbelsőkön kívül zenei élményekben is részünk lehet - legalábbis július és augusztus fordulóján, amikor a lengyel zenei élet kiválóságai költöznek Świdnicába, hogy Johann Sebastian Bach előtt tisztelegjenek.

Bach és Lengyelország? - kaphatjuk fel a fejünket. Nem, szó sincs arról, hogy lemaradtunk volna valamiről, és a legújabb zenetörténeti kutatások a nagy komponista és a lengyel nép elmélyült kapcsolatának eddig titkos fejezeteit hozták volna felszínre. Még csak nem is a h-moll mise titokzatos keletkezési körülményeinek esetleges lengyel vonatkozásai motiválták a szervezőket, amikor 2000-ben, az éppen aktuális Bach-évforduló kapcsán úgy határoztak, fesztivált alapítanak Alsó-Sziléziában. A döntést nem Bach személyes jelenléte, hanem a hely szelleme indokolta: a történelem során számos alkalommal fennhatóságot cserélő, hajdan nemzetiség és vallás tekintetében is vegyes lakosságú terület az elmúlt évtizedek elhallgatása után - amikor is nem volt divatos arról beszélni, hová tűnt a német ajkú lakosság - ismét sokszínűségének felmutatására törekszik. Felfedezi a folyamatosan változó határokon átívelő kulturális kapcsolatokat: hogy Bach egyik tanítványa, Gottlob Christoph Wecker a helyi evangélikus közösség kántora volt, s hogy ezt az állást éppen Bach egyik ajánlólevele révén nyerte el (német nevén) Schweidnitz városában. És persze rájön, hogy az épített örökség, mindenekelőtt a szép számban fennmaradt műemléktemplomok révén nagyon is alkalmas arra, hogy egy nemzetközi mércével is figyelemre méltó fesztivál helyszínéül szolgálhasson.

A Béke-te mplom Swidnicában

Ezt hangsúlyozza a fesztivál kapcsán adott nyilatkozataiban Beata Moskal-Słaniewska, a város vezetője is - no meg a zenei nevelés fontosságát, melyre a fiatalok, olykor a legkisebbek bevonásával próbálják ráirányítani a figyelmet. Sikerrel: idén éppenséggel a fesztivál augusztus 2-i záróeseménye épült köréjük, egy hangulatos szabadtéri minikoncert a Ryneken, azaz a város piacterének közepén álló városháza udvarán. A fellépő gyermekek csupa olyan darabot játszottak, amellyel mindenki találkozott, aki valaha is öt percél hosszabb ideig tanult zongorázni: az Anna Magdalena Bach-féle Notenbüchleinminiatűrjeitől kezdve a Kis prelúdiumokon keresztül a Wohltemperiertes Klavier egy-egy darabjáig. Felelőtlenség volna a most hallott teljesítmények alapján jóslatokba bocsátkozni a helyi zeneiskola növendékeinek jövőjét illetően, apróbb-nagyobb botlásaikat számba venni pedig egyenesen szívtelenségre vallana. A szervezők részéről tanúsított gesztust azonban éppúgy szóvá kell tennünk, mint agyerekek bátorságát és tisztes helytállását; ilyen szempontból méltó lezárása volt ez a fesztiválnak.

Méltó volt a kezdet is - mármint sorok írója számára, hiszen a bő másfél hetes programsorozatból hat nap eseményeit állt módomban végighallgatni Świdnicában (két, más helyszínen lezajlott koncertről közlekedési nehézségek okán nem tudok beszámolni). A hét elején három koncerten csendült fel Bach hat szólócselló-Szvitje; ebből két estén lehettem jelen. Első alkalommal, július 28-án Teresa Kamińskaelőadásában hallhattuk a 3. és az 5. darabot, másnap Agnieszka Oszańca szólaltatta meg a 4.-et, majd Konrad Górka a 6.-at. A koncerteket valamennyi alkalommal más szerzőktől (Salvatore Lanzetti, Jean-Baptiste Barrière) származó gordonkaszonáták egészítették ki Jan Tomasz  Adamus csembalókíséretével - ő a fesztivál megálmodója és spiritus rectora; személyére több alkalommal is módunk lesz visszatérni. Ezúttal rövid bevezetőkben ismertette az éppen sorra kerülő csellószvitek jelentőségét, ám ennél fontosabb, hogy a mintegy levezetésként játszott csellószonáták során olyan magától értetődő, mély anyagismeretet és egyben természetességet sugárzott játéka, amely pozitív értelemben befolyásolta a csellisták teljesítményét. Az ugyanis - legalábbis másfél koncert erejéig - nem volt kifogástalan. Avonósjáték rejtelmeihez nálam jobban értő kollégák bizonyára részletesen tudnák elemezni a két hölgy előadásának technikai buktatóit - magam inkább a szellemiekre hívnám fel a figyelmet: mintha e két, amúgy kiváló felkészültségű muzsikus számára ez a nagyságrendű muzsika túl nagy falat volna ahhoz, hogy méltóképp megbirkózhassanak vele. Nem egy-egy kevésbé sikerült hang okozott hiányérzetet, hanem az, hogy az interpretációk nyomán nem vált átláthatóvá a művek struktúrája - ez különösen a nyitótételekben hiányzott fájóan -, s ennek következtében azok bizonyos mértékig eljelentéktelenedtek; ezek után aligha lehet csodálni, hogy a rendre jobban sikerült tánctételeket is egy fokkal súlytalanabbnak hallottuk a kelleténél. A kivételt Konrad Górka játéka jelentette, aki, ha nem is a kiemelkedő hangszeres zsenik szuggesztivitásával, de a műhöz méltón, élményt adóan játszott a 6. szvithez illő öthúros hangszeren. A bensőséges hangulatú Szent Kereszt-templom, mint a korábbi években, ezúttal isideális helyszínnek bizonyult kamaraestek számára: a hangokat szinte tapintani lehetett, s ez a fizikai közelség jórészt kompenzálta az előadások esetleges fogyatékosságait.

Június 30-án más helyszínen, a barokk Szent József-templomban hallgattuk Mozart és Haydn egyházi műveit. Igen, ez is a fesztivál egyik jellegzetessége: a program nem korlátozódik Bach kompozícióira, annál jóval gazdagabb - néha talán kicsit esetlegesnek is tűnik. Kapcsolódási pontokat persze kereshetünk, ám ezek túl általánosak ahhoz, hogy komolyan kelljen foglalkozni velük; fogadjuk el egyszerűen, hogy Bach az origó, amihez képest minden mást meghatározunk - például az ezen a koncerten hallott darabokat is. A K. 259-es Missa brevis és a kiegészítésképpen elhangzott rövidebb kompozíciók - köztük két templomi szonáta - túlnyomórészt nem elmélyülést, hanem életörömöt tükröztek, s ily módon nem a Bachhoz fűződő kapcsolatokat, hanem a szándékos elkülönülést demonstrálták - mind Haydn, mind Mozart pályafutása során később következett el a pillanat, amikortól valódi Bach-hatásról beszélhetünk. A miniatűr hangszeres együttest az orgona mellől irányító Matteo Messori nem is igyekezett bonyolultabbnak feltüntetni a darabokat, mint amilyenek azok valójában: az előadás épp ezáltal vált önazonossá és élményszerűvé. A négytagú kórus (Antonina Ruda, Łukasz Dulewicz, Krzysztof Michalski,Marek Opaska) szólistaszintű hangokból állt, ugyanakkor teljes összhangban működött együtt; a hét folyamán mindkét minőségükben viszonthallhattuk még őket.

A fesztivál utolsó napján, vasárnap, közvetlenül a gyermekek koncertje előtt zenés evangélikus istentiszteletre került sor a Béke-templomban. Aligha igényel magyarázatot, miért éppen ez a hely - a már említett Wecker hajdani munkahelye - a fesztivál középpontja, azt azonban feltétlenül el kell mondani, hogy a Béke-templom nem csupán egy a lutheránus imaházak sorában, hanem világörökségi helyszín, mely az 1648-as vesztfáliai béke emlékezetét őrzi nevében. A reformációt követő, több mint egy évszázados vallási villongásokat lezáró szerződés lehetővé tette, hogy a vegyes lakosságú területeken minden felekezet gyakorolhassa saját vallását, a katolikus többségű Sziléziában azonban ez csak korlátozásokkal volt lehetséges: a templomoknak fából és a városfalakon kívül kellett épülniük, ráadásul éppoly gazdag díszítéssel, mintha katolikus templomok lennének. A świdnicai Béke-templomba belépve ma is lenyűgöz az a gazdagság, amellyel ez utóbbi feltételt teljesítették az építők; az épület méretei pedig folyamatosan hitetlenkedésre késztetnek - valóban lehetséges, hogy mindez kizárólag fából készült volna? Hogy így van, arra a belső tér kiváló akusztikája figyelmeztet, melyre elsősorban az orgona megszólalásakor kapjuk fel a fejünket. Itt bizony nincs a tiszta összhangzást folyamatosan megzavaró, túlzott mértékű visszhang: minden egyes hang világosan rajzolódott ki Maciej Bator kántor játéka nyomán. Csakúgy, mint az Academia Bachowsa zenekari játékának esetében. A fesztivál rezidens együttesének nevezhető Capella Cracoviensis kisebb formációja magával ragadóan tolmácsolta Bach egytételes, egyesek által motettának, mások által kantátának tartott O Jesu Christ, meins Lebens Licht (BWV 118) című művének zenekari szólamait (eltekintve a rezek szinte kötelezőnek mondható intonációs problémáitól). Még teljesebb volt az élmény Johann Gottlieb Janitsch c-moll sonata da camerája esetében: ezúttal nem csak az előadás magas színvonalával, de egy számomra eddig ismeretlen szerző felfedezésével is megörvendeztetett a csembaló mellől irányító Jan Tomasz Adamus. Kevésbé lehetett örvendeni a kantátában közreműködő énekesek teljesítményének: a javarészt a Capella Cracovisensis kórusát erősítő gárda, akik előző este egy Händel-opera embert próbáló szerepeiben tettek bizonyságot róla, hogy szólistaként is megállják a helyüket, ezúttal mintha csak lapról olvasták volna énekelnivalójukat. Vasárnap délelőtti produkciójuk minden szempontból alkalmatlan volt valós képességeik megítélésére.

Annál inkább az volt az augusztus 1-jei Sosarme. Händel 1732-ben, Londonban bemutatott operája tipikus barokk librettón alapul: követhetetlen hatalmi és szerelmi csatározások, melyek da capo-áriák sorozatában bontakoznak ki, hogy aztán egy valószerűtlen fordulattal a végén minden elcsituljon. Az ilyesfajta operák manapság - gondos rendezéseknek hála - új arcukat mutatják: a valószerűtlenségek hirtelen mély emberi tartalmak közvetítőjeként lepleződnek le - koncertszerű előadásban viszont marad a zene élvezete. Ez utóbbival is jól jártunk: a Capella Cracoviensis ünnepi formában játszott ezen azestén (az egyetlen apró megingást az egyik szopránáriát kísérő oboaszólóban véltem hallani), Jan Tomasz Adamus pedig nem csupán a zene életteliségére, hanem drámai akcentusaira is hangsúlyt fektetve vezényelt. A szólisták (a Capella Cracoviensis énekkarának tagjai) közül kiemelkedett a két kontratenor: a mostohatestvérek kettős szerepében áttetsző tisztasággal éneklő Łukasz Dulewicz, valamint acímszerepben vokális eszközökkel is határozottságot, ugyanakkor mély férfilírát is közvetíteni képes Michał Czerniawski. A női szakaszból problematikusnak éreztem Marzena Lubaszka alakítását: a szólam technikai buktatóival való olykori eredménytelen küzdelme kevésbé zavart, mint az a túlzottan amazonos viselkedés, amellyel szerepét felruházta. Michaela Selinger minden szempontból kiegyensúlyozottabban alakította az anyakirányét, Sebastian Szumski pedig néhány extrém mély hangtól eltekintve megbízhatóan működött közre a darab amúgy szokatlanul terjedelmes basszusszólamában.

A kiváló operaelőadással azonban még nem volt vége a napnak - pedig ki gondolta volna előzetesen, hogy a város pályaudvarára hirdetett Beethoven-szonátaest lesz az egész eseménysorozat legihletettebb koncertje? A váróterem padjain és az alkalmi székeken ülve némi aggodalommal figyeltük: valóban ezen a rozzant pianínón kell majd végighallgatnunk e különösen súlyos mondanivalójú darabokat? Aztán megérkezett Marcin Masecki, fejhallgatóval. Micsoda provokatív extravagancia, gondoltam ekkor: értem én, hogy Beethoven már csak belső hallására támaszkodhatott e szonáták komponálásakor, de vajon mit nyer a hallgató azzal, ha mindezt vizuális eszközökkel is a tudomására hozzák? Sőt, auditíve is - utalok ezzel a pianínó hangjára, amely minden volt, csak kielégítő nem. És mégis: ennek a koncertnek atmoszférája volt. Marcin Masecki nem kiemelkedő képességű zongorista, technikai fogyatékosságai, ha nem is zavaró mértékűek, de észrevehetőek, ám olyan szuggesztív előadó, aki a hibákból fakadó elégedetlenségünket éppúgy feledteti, mint a különcségekkel szembeni ellenérzéseinket. Előadása a műveket helyezi középpontba, azok atmoszféráját nem a külsőségekre, hanem a belső lényeg megragadására alapozza - ezért, hogy nem számít a hangszer minősége, s hogy még az elektromos hiba miatti hosszabb leállás, majd a peronra való, székcipeléssel egybekötött költözködés sem tudta őt kizökkenteni az ihletett állapotból. Sem őt, sem minket, akik lenyűgözve hallgattuk a jellegzetes pályaudvarszag, autók és kutyák hangjai közepette az op. 111 döbbenetes emberi drámáját.

Az ilyen pillanatokért érdemes koncertre járni - akár Lengyelországba, akár pályaudvarra, mely ilyen körülmények között maga is templommá válik. }