Koltai Tamás (1942-2015)

Egy kicsit úgy érzem, mintha magamról, a gyerekkoromról írnék nekrológot.

Koltai Tamás számomra ugyanaz a kisfiú maradt, akivel az ötvenes évek elején rendszeresen együtt töltöttem a hétvégéket, akihez feljártam a Régiposta utcába, és aki a szüleivel, Rózsi nénivel és Ali bácsival meglátogatott a Ferenciek terén. A Dévény és Koltai ugyanolyan belvárosi bútorszövet-kereskedés volt, mint a szüleimé, a Jermy Pál utódai - innen a barátság.

Tamás egy évvel volt fiatalabb nálam; mindketten az Irányi utcai általános iskolába jártunk, ő egy osztállyal lejjebb. Rózsi néni színlelt közömbösséggel újságolta, hogy Tamásnak egyszer sem kell elolvasnia atankönyveket, akkor is kitűnő a bizonyítványa. Mire anyu: „Hát a Bálintnak egyszer legalább el kell olvasnia!"

Emlékszem, egy kirándulás után az akkor még forgalmas Váci utcában sétáltunk, Tamás és én elöl, mögöttünk a szülők. Tamás napokkal korábban látott egy előadást az Operaházban, azt elemezte nekem hosszan. Ecsetelte, miért tetszett (vagy nem tetszett) neki Joviczky József meg Jámbor László; én csak fél füllel hallgattam. Mögöttem megszólalt Rózsi néni: „Úgy szeretem, amikor magyaráz!"

Amennyire a távolból meg tudtam állapítani: azóta sem tett mást. Magyarázott és elemzett. A színház mellett az operához is hű maradt - erről tanúskodnak a Muzsikában megjelent kritikái. Hiányozni fog alapnak, mint ahogy az Élet és Irodalomnak, az általa vezetett Színház című folyóiratnak, a 168 órának, a színházi szakmának. Remélem, azoknak is, akik nem jól viselték a kritikáit.

Az első megemlékezésekből tudom, hogy Tamás közel harminc könyvet jelentetett meg. Akit valaha is érdekelni fog a magyar színházi élet a huszadik század utolsó évtizedeiben és a huszonegyedik elején, aző életművéhez is fordulhat majd, mint megbízható forráshoz.

Varga Bálint Andrá