Juan Diego Flórez „a világ legkeresettebb tenorja" ‒ olvastam a perui énekes júniusi budapesti fellépését beharangozó szöveget. És rossz érzésem támadt tőle. Mert bár örültem, hogy élőben is meghallgathattam ezt a kétségkívül tetszetős hanggal és figyelemre méltó előadói kvalitásokkal megáldott művészt, akinek operafelvételeit korábban is kedveltem, fölöttébb elkeserít, amikor azt tapasztalom, hogy akadnak, akik egy énekes minősítésére pozitívnak szánt jelzőként éppen a „legkeresettebb" melléknevet érzik adekvátnak. Árulkodó választás: félre­érthetetlenül kifejezésre juttatja, hogy az illető számára egy tenorista első­sorban nem művész, hanem az anyagi haszonszerzés eszköze; értékesítendő termék, akit (amit?) a megfelelő reklámszöveggel kell a fogyasztó figyelmébe ajánlani, a megfelelő bevétel érdekében. Belátom, hogy azene nem csupán kulturális intézmény, hanem bizonyos mértékig „ipar" is; hogy a világ pénzből él, a koncert- és operaélet szervezői és szereplői is. Mégis azt hiszem, vannak fokozatbeli különbségek, és egy énekes megítélésében nem azokat az értékmérőket kellene érvényesíteni, amelyek egy kapitalista vállalkozás vagy az állami költségvetés szempontjából elsődlegesek. Egy autó lehet „keresett", egy énekes ne legyen ‒ elvégre nem a rabszolgatartó társadalmak korában élünk.

Ami a koncert programját illeti, alapvetően 19. századi francia komponisták zenés színpadi műveinek részletei hangzottak el, illetve részben olasz operarészletek is, olyan szerzőktől, akiknek egy-egy műve valamilyen módon Franciaországhoz is kapcsolódik. Például Verdi Rigolettója, amely francia előkép, Hugo A király mulat című drámája nyomán készült (ebből természetesen a „La donna è mobile..." hangzott el); vagy Donizetti francia librettót, Auber és Scribe A bájital című kisoperáját adaptáló Szerelmi bájitala, amelynek elmaradhatatlan slágerét, Nemorino románcát kétszer is hallhattuk, másodszor a koncert végén, ráadásként.

Flórez hangja alapvetően inkább drámai, mint lírai tenor, teljes terjedelmében kiegyenlített, de inkább energikus, mint olvadékony. Előadásmódja jólesően teátrális, ennek ellenére szépek voltak elő­adásában Gounod Faustjának („Salut, demeure chaste et pure..."), valamint Romeo és Júliájának („Ah! lève-toi, soleil!...") lírai részletei is. Bármennyire meggyőző volt is azonban a vokális előadó, nem gondolom, hogy Massenet Werthere olyan kaliberű mű volna, hogy két részletet is érdemes megszólaltatni belőle ‒ ezeket szívesen mellőztem volna. Legjobban Offenbach Szép Helénájának részlete, Párisz ítélete, az ida-hegyi események elbeszélése tetszett, melyet nem csupán gyönyörűen elénekelt, hanem nagy átéléssel el is játszotta, olyannyira, hogy még a viszálykodás bosszúszomjas istennőjének ajándéka, az alma is előkerült azsebéből. Végtére is Párisz az almás férfi, l'homme à la pomme, akinek az említett zeneszámban Erisznél attraktívabb istennők között kell igazságot tennie.

Az énekszámok mellett közzeneként szintén operákból vett hangszeres részletek hangzottak el: Adolphe Adam Le toréador című operácskájának kellemes, de azért meglehetősen Rossinira emlékeztető nyitánya; Bizet Carmenjének végtelenségig elcsépelt előjátéka; ugyancsak Bizet-től Az arles-i lány színpadi kísérőzene izgalmas, népies ízű tánctétele, a Farandole, a 19. századi francia zene konyhamalacától, Ernest Guiraud-tól származó letétben; a nyitány Donizetti A kegyencnő című francia nagyoperájából, melynek ősbemutatója Párizsban volt; a balettzene egy részlete Berlioz two-in-one nagyoperájából, A trójaiakból. Utóbbi részlet kiválasztása jól érzékelteti a műsor­összeállítás ad hoc jellegét. Vajon biztos, hogy egy ilyen opus magnumból, amelyet Magyarországon még soha nem mutattak be, éppen ezt a kevéssé karakteres részletet kell entr'acte-ként előadni? Mellesleg: bármennyire összeszedetten játszott is az Operaház Zenekara az est másik vendége, Christopher Franklin keze alatt, egy ekkora együttest nem szerencsés azenekari árokból a színpadra kihelyezni: a hangerő időnként (például a Carmen-nyitány kezdetén) zavaróan soknak bizonyult. Június 2. ‒ Operaház. Rendező: Magyar Állami Operaház }