{ CSENGERY KRISTÓF

Orfeo Zenekar,
Purcell Kórus, Vashegyi

Amellett, hogy hangversenyein ritkaságokkal ismerteti meg a hazai közönséget, fehér foltokat színezve ki az élmény és tapasztalat számtalan árnyalatával a hazai zenei műveltség térképén, Vashegyi György vokális-hangszeres műhelye, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar működésének egy másik, hasonlóan fontos vonulatában az oratorikus alaprepertoár előadói hagyományát ápolja, minden évadban elénk tárva azokat a kulcsműveket, amelyek nélkül nehéz elképzelni egy ország koncertéletét. A közönségnek újra és újra hallania kell olyan alkotásokat, mint a h-moll mise, aMáté-passió, a Karácsonyi oratórium, a Messiás, Mozart Requiemje vagy c-moll miséje - hogy csak néhányat említsünk a legfontosabb zenék közül. Ilyen kompozíció Haydn két nagy oratóriuma is. A teremtéssel gyakrabban találkozunk, Az évszakok ritkábban kerül terítékre. Május elején Vashegyi ezt a művet szólaltatta meg együttesei élén, Baráth Emőke, Kálmán László és Cser Krisztián közreműködésével.

Ahogyan A teremtés, Az évszakok is világ­áb­rá­zo­lás, ez az enciklopédikus sokoldalúság teszi naggyá - csak míg azelőbbi kozmikusra nyitja a szemlélő és egyben elbeszélő látószögét, addig az utóbbi a földi dolgokra szorítkozik: ember és természet kapcsolatáról szól, a természetben élő emberről, úgy, ahogyan azt a 18. század (pontosabban egy nagy műveltségű 18. századi arisztokrata és diplomata, a bécsi klasszikus triász mindhárom tagjával kapcsolatban álló Gottfried van Swieten báró) látta. A világábrázolás mindkét műben rendkívül sok pittoreszk megoldásra, madrigalizmusra ad lehetőséget - ez az egyik döntő fontosságú kapcsolat a két nagy mű között. Mindez mindkét esetben rengeteg tónust, karaktert jelent, számtalan alkalmat a játékosságra - ami nemcsak a zeneszerző lehetősége, hanem az előadóké is. Vashegyi György és két együttese szinte kimeríthetetlen színgazdagsággal és a változékony karakterek iránti hajlékony és alkalmazkodóképes érzékenységgel fordult Az évszakok különféle hangütései felé. Éltek a telt zenekari tuttik, zengett a kórus, de a szólók és kamarazenei részletek is igényes kidolgozottsággal követték egymást.

Ha A teremtés és Az évszakok közti hasonlóságról beszéltünk, említsük meg a döntő különbséget is. Haydn, a bognár fia a parasztságot ábrázolja ebben a művében - részletezőbben, mint bárhol másutt, s ennek következményeként Azévszakok hangja sokszor népies. Nagy értéke ez az oratóriumnak, alighanem Haydn egész életművében ebből adarabból tudunk meg legtöbbet a zeneszerző és a népies intonáció kapcsolatáról - és Vashegyi interpretációjának aszíngazdagság és karakterbőség mellett legfontosabb erénye a folklorisztikus részletek ízeit, zamatait, ritmikáját éshangsúlyait felszínre segítő olvasat volt. Számos ilyen lehetőség akad a kompozícióban, de példaként természetesen legszívesebben Az ősz markáns-rusztikus tételeit idézem az olvasó emlékezetébe.

Van Az évszakoknak egy tehertétele is, amelyen szintén osztozik A teremtéssel, de ez a negatívum erősebben nyilvánul meg itt, mint ott. Van Swieten szövege A teremtésben is hordoz bizonyos kötelességszerű affirmációt, s a mű vége felé, az emberpár megjelenésekor már kissé fárasztó is kezd lenni az állandó igenlés, a folytonos dicséret éshála. Ez Az évszakokban egyfajta alattvalói szemléletté változik: Haydn nem volt Mozart, ez itt nem a Figaro házassága. Van Swieten világossá teszi, hogy van, aki uralkodik és van, aki szolgál, és nem kétséges, hogy „a falu jámbor népének" ebben a leosztásban milyen szerepkör jut osztályrészül. Nem tudom, hogyan, de Vashegyi interpretációja ezt is természetessé tudta tenni. Minden igazán jelentős előadásnak van titka, amelyet megőriz, nem tár fel - itt és most ez volt a titok. A sor végére hagytam a három világszínvonalú szólistát: Baráth Emőke tisztán csengő, intenzív szopránja, Kálmán László választékosan kulturált szólamformálású tenorja és remek német szövegmondása, valamint Cser Krisztián délceg előadásmódja és gazdagon zengő basszusa sok örömöt szerzett. Május 11. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány }

Kemenes

Május közepén Kemenes András zongora­estjére invitálta a közönséget a Bartók Emlékház. A Muzsika felkért, írjak kritikát a hangversenyről. Jó szívvel mondtam igent, hiszen régóta becsülöm Kemenes muzsikus-egyéniségét: alkalmasint az  ősidőktől, mikor a majdani zongoraművész még úgynevezett csodagyerek volt, s e minőségében lehetett hallani őt, akár demonstrátorként Földes Imre rádióműsor-sorozatában (Mindenki Zeneiskolája), akár koncerteken, hasonlóan tehetséges és később hasonlóan jelentős karriert befutó nemzedéktársaival-barátaival, Csalog Gáborral, Nagy Péterrel, Szokolay Balázzsal. Párba is rendeződtek e tehetségek: akkoriban - ennek már negyven éve - Nagy Péter ésSzokolay gyakran adott négykezes-kétzongorás koncerteket, Csalog és Kemenes duója pedig még néhány éve isfunkcionált. Örömmel vártam tehát az újabb találkozást Kemenes András művészetével. Sokszor hallottam őt azelmúlt évtizedekben, és mindig izgalmas, magasrendű muzsikálás élményében volt részem, akár egymagában játszott, akár lemezt készített a 2011 decemberében tragikus baleset áldozatává vált nagy fuvolaművésszel, Gyöngyössy Zoltánnal, akár Perényi Miklós társául szegődött egy csellóesten, akár a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok szólistájaként játszott Bach-zongoraversenyt. Fegyelem és szuggesztivitás, érzékeny billentés, tagolt játék, intellektus és szenvedély - ez volt emlékeimben Kemenes András zongorázása.

 Kemenes András - Felvégi Andrea felvétele

Most mintha egy másik muzsikus lépett volna pódiumra. Négy művet hallottunk: Bach d-moll Chaconne-ját (BWV 1004) Brahms balkezes átiratában, Bartók Négy párbeszédét, Bach Négy duettjét (BWV 802-805) a ClavierübungIII. kötetéből, végül szintén Bachtól az Ouverture nach Französischer Art (BWV 831) zárta a műsort. A billentés és adinamika differenciáltsága, mely Kemenest korábban jellemezte, eltűnt, helyébe egy nagy erejű, jelentős ritmikai feszültséget hordozó, sodró tempójú, de hangzásában durván differenciálatlan, kifejezésmódjában túlhevített zongorázás lépett. Gyanítom, ez a zenélés azért ilyen nyersen brutális, mert a muzsikus felfüggesztette a zenei szépség jogait és csak a zenei igazságra: a zene rendjére és becsületére koncentrál. Erre enged következtetni, hogy részben kérlelhetetlenségéről ismert, részben alapvetően intellektuális (kontrapunktikus) műveket választott, s a kérlelhetetlen darabban (Chaconne) nem törődött a kivitelezéssel, csak a zene drámájára, heroizmusára és lendületére hagyatkozott, az intellektuális tételekben pedig (Négy duett, Négy párbeszéd) a részletező-aprólékos kidolgozás rovására abszolutizálta a szerkezeti felépítés tudatosítását.

Számomra egyértelműnek tűnt: Kemenes most nem azért játszik rondán, a hangszert püfölve, mert már nem tud árnyaltan és élvezetesen zongorázni, hanem mert a jelek szerint bezárkózott egy zenei felfogásba, amelynek értelmében mindez így helyes, a muzsikálás akkor hiteles, ha egyfajta hierarchikus rendet tart, bizonyos mozzanatokat érvényesítve, másokat lényegtelenként elejtve. Még valamit érezni vélek: jelenleg Kemenes számára azenélés és ezen belül a daraboknak a zongorázás útján történő értelmezése nem esztétikai, hanem erkölcsi kérdés. Anyers és intoleráns zongorázás ugyanis úgy hatott, mint egy zenei világnézet összefoglalása és az amellett való kiállás. Ez a szemlélet, úgy tetszik, hívságosnak véli azt, amit a zeneipar a „szép hang", „szép muzsikálás", aprodukciók „míves kidolgozása" terén követelményként támaszt és nemzetközi szabványként elismer. Persze nem lehetek biztos abban, hogy jól fejtem meg az üzenetét annak, amit hallottam, egy azonban nyilvánvaló: itt és most nem arról volt szó, hogy valaki „felkészületlenül" lépett közönség elé. Inkább arról, hogy Kemenes kialakított egy zenélési alternatívát, amely nagyon olyan, amilyen, ez az olyanság egy legújabb kori, zenei Rousseau módjára tér el akonvencióktól (= kivonul a zeneipar társadalmából), a muzsikus pedig, aki így játszik, teljes mellszélességgel vállalja ezt az állásfoglalást. Azzal, amit róla írtam, kritika vagy elutasítás helyett megérteni és jellemezni igyekeztem ajelenséget. Sokféleképpen lehet zenélni - így is. Május 16. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház }

Ránki

Évtizedek óta járok zongoraestekre, számtalan effajta hangversenyen megfordultam már, de alig tudok felidézni olyat, amelyiknek műsorán kizárólag Haydn szonátái szerepeltek volna - mint legutóbb Ránki Dezsőén, akit a Müpa Az Évad Művésze címmel tisztelt meg, s aki ez alkalomból vállalt egész estés fellépését a zeneszerző darabjainak szentelte. Hogy az iménti mondatba az enyhítő „alig" szócska bekerülhetett, Várjon Dénesnek köszönhető: két éve ő adott a Bartók Emlékház koncerttermében Haydn-szonátákból szerkesztett, nagyszerű szólóestet - el is nyerte méltó büntetését, mert bizony nem jöttek el túl sokan az eseményre. Várjonon kívül azonban, hiába gyötröm négy és fél évtizedre visszamenőleg az emlékezetemet, senkit sem tudok megnevezni, aki hasonló cselekedetre vállalkozott volna.

Miért alakult ez így? Beethoven, Schubert, Chopin, Schumann, Brahms, Liszt zongoraművei mind alkalmasak arra, hogy egész estét tölthessen be velük a zongoraművész, Haydnnal viszont baj van? Úgy látszik, az a bécsi klasszika, amely még nem hordoz magában a romantika felé előremutató stílusjegyeket, önmagában nem tűnik elég vonzónak ahatásban is gondolkodó - tehát nem csupán muzsikálni, de sikert aratni is óhajtó - szólisták számára. E tekintetben Haydn megítélése enyhül, ha hozzátesszük az eddigiekhez, hogy Mozart is hasonló bánásmódban részesül, hiszen olyasmi sem fordul elő, hogy az ő szonátái vagy egyéb szólózongorás darabjai töltenék ki egy teljes hangverseny műsoridejét. A kérdés kulcsa tehát a hatásosság, drámaiság fogalma táján keresendő.

Itt következik Ránki Dezső Haydn-szonátaestjének „bizonyító szerepe". Mert ha ebből a hangversenyből leszűrhettünk valamilyen - egyelőre csak a zeneszerzőre és műveire, nem pedig az előadóra vonatkozó - tanulságot, akkor az csakis az lehetett, hogy Haydn zongoraszonátái telis-tele vannak izgalmas és drámai részletekkel, váratlan, sőt olykor meghökkentő fordulatokkal, eredetiséggel. Ráadásul többnyire nem súlyosak. „Demokratikus" művek: könnyen befogadhatók, soha nem tudálékosak, inkább élvezetesek, változatosak és szórakoztatók. Ránki Dezső - aki e hangversenyt az idén száz esztendeje született (és szintén kitűnő Haydn-játékos) Szvjatoszlav Richter emlékének ajánlotta - a tőle ismert mértéktartással négy kompozícióból állította össze az est műsorát: az első részben a c-moll(Hob. XVI:20 - 1771) és az Esz-dúr (Hob. XVI:49 - 1789/90) szonáta, a szünet után a C-dúr (Hob. XVI:50) és azEsz-dúr (Hob. XVI:52) szonáta hangzott el.

Felidézhetjük a c-moll szonátát nyitó Moderato kristályos billentését és szabatosságát, fegyelmét, tartását éspontosságát, emlékezhetnénk az Andante con moto előadásának finom kimértségére és visszafogott bölcsességére, vagy az Allegro finálé pergésére, hangsúlyainak erejére, az egymásnak feszülő dinamizmusra és tárgyilagosságra. Említhetnénk az első részben hallott Esz-dúr mű Allegrójának jelentőségteli gesztusait és a zongorajáték indulatát, azAdagio e cantabile tisztaságát és kifinomultságát. Szólhatnánk a szünet utáni C-dúr szonáta nyitótételének sziporkázóan szellemes, pergő és pezsgő előadásáról, a lassú tétel tolmácsolásának bámulatos mélységéről éskiforrottságáról, a finálé könnyed megfogalmazásáról. És végül méltathatnánk a koncertet záró Esz-dúr szonátaelejének grandiózus gesztusait és energiáját, a telten kinyíló hangzást, a sok meglepetéselemet és arobbanékonyságot, a lassú tétel történéseit felfüggesztő, késleltető előadásmódot, a recitativikus zongorázást, amely mintegy rokonságot jelez e tétel és Beethoven Waldstein-szonátájának lassú tétele között, és persze említhetnénk afinálé ellenállhatatlan humorát Ránki ujjai alatt - mindazt, amivel ez a zseniális előadás a mű formátumára figyelmeztetett. Legfontosabb azonban talán azt hangsúlyozni, hogy Ránki kristálybillentésű, páratlan hangszeres tökéletességű, végletekig kidolgozott és mégis spontán játéka minden egyes művet az első olvasat frissességében éseredetiségében tárt elénk, felmutatva páratlan gazdagságukat, és világossá téve annak is, akinek számára eddig eztalán nem volt világos, hogy Haydn zongora­szonáta-termése: a remekművek világa. Május 19. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező:Müpa }

Várdai, Frankl

Haydn írt két gordonkaversenyt, ám szo­ná­tát sem ő, sem Mozart nem komponált csellóra: mint köztudomású, az első modern értelemben vett cselló-zongora-szo­nátákat Beethoven alkotta meg. Kérdés persze, megszületett volna-e az öt remekmű, ha nincsenek azok az előadók, akik a darabokat ihlették: II. Frigyes Vilmos porosz király (op. 5/1, 2) Ignaz von Gleichenstein báró (op. 69) és Joseph Linke, a Schuppanzigh Vonósnégyes gordonkása (op. 102/1, 2). De hát abécsi klasszika idején többnyire nem keletkeztek művek „csak úgy": a háttérben mindig állt valamilyen külső késztetés - megrendelés, a főúri (vagy egyházi) szolgálat penzuma, az ajánlásban megnevezett uralkodótól vagy arisztokratától várható fizetség reménye. Beethoven a szonáták mellett még három remekbeszabott variációsorozattal is megajándékozta a hangszer játékosait: kettő Mozart Varázsfuvolájának témáit dolgozza fel, egy pedig HändelJúdás Makkabeusából merít ihletet. Így már nyolcra emelkedik a beethoveni cselló-zongora-művek száma, s hamindehhez hozzávesszük, hogy az op. 17-es F-dúr kürtszonáta is megszólaltatható csellón és zongorán, a végösszeg kilenc. Impozáns műcsoport.

Beethoven csellóműveinek magyarországi interpretációtörténetében van egy nem halványuló fényű pillanat: 1979-ben Perényi Miklós és Ránki Dezső elkészítette az összes csellómű Hungaroton-felvételét - e lemezek kínálják e darabokból minden idők egyik legtökéletesebb interpretációját. Ezt követően azonban nem voltunk elkényeztetve, legalábbis a koncertteremben nem: május utolsó napján, Várdai István (1985) és Frankl Péter (1935) közös Beethoven-szonátaestjének szünetében egy ismerősömmel az eseményről beszélgetve nem tudtunk felidézni abelátható múltból olyan magyarországi hangversenyt, amelyen egyetlen alkalomra időzítve szólalt volna meg a teljes beethoveni csellószonáta-korpusz. Várdai és Frankl most felsorakoztatta az öt alkotást, ráadásul szellemi és stiláris fejlődésregényként, kronologikusan.

Íme, egy kamaraest, amelyen még a pódium is megtelik, s a közönség brávózva ünnepli a két előadót. Volt mit ünnepelni: Várdai és Frankl a fél évszázad korkülönbség ellenére nemcsak hangszertudásban, de stílusban ésszemléletben is tökéletesen egymásra talált. Nem csoda: a nyolcvan­éves Frankl szelleme bámulatosan friss és fiatal, aharmincéves Várdai pedig lelkesítően bölcs és érett. Együtt mozdultak és együtt lélegeztek. Beethoven csellószonátáiban sok a kísérletezés: vannak itt rendhagyó tételbeosztású művek, az op. 5 mindkét darabja például egy lassú nyitótétel után tartalmaz két gyorsat, az op. 102-es C-dúr szonátát pedig maga a szerző nevezte „szabad szonátának" (freie Sonate). Ez a szabadság, nyitottság, az élénk reagálás és a szokatlan mozzanatok iránti figyelem volt Várdai és Frankl előadásának egyik legfőbb jellegzetessége, amely remekül felszínre segítette a hibrid karakterű gyors tételek belső tagoltságát, az energikus és lírai szakaszok váltakozását. Nagyon élénken reagáltak egymásra, folyamatos párbeszédben zenéltek, és az előadást mindkettejük részéről rendkívüli hangzásigény jellemezte (a pianissimótól a fortissimóig). A mindvégig fölényesen virtuóz Frankl nagyszerű volt a pergő zongorázásban, aváratlan ziccerek humorában és a csengő pianókban, Várdai teljes személyiségével rezonált a széles ívű kantilénák lírájára, de ha kellett, drámai és lenyűgözően robusztus is tudott lenni.

Frankl Péter és Várdai István - Kasza  Gábor felvétele/Zeneakadémia

Amit kaptunk: egy hiánytalan, gazdag világ. Egy estébe sűrítve minden lehetséges zenei magatartásforma és gesztus, minden lehetséges szín és mozgástípus. A lüktető, ezerszínű élet - Beethoven és két kivételes hangszeres művész jóvoltából. Frankl szellemi és fizikai kapacitása imponáló, készsége a zenei párbeszédre rendkívül rokonszenves. Várdairól máskor is leírtam már, hogy hozzá fogható csellistát Perényi óta nem hallott a világ - ez a koncert fényesen igazolta ezt. Ahogy a régiek nevezték az ilyet, csillagóra volt ez az esemény: felejthetetlen, nagy találkozás, mely aharminc-negyven évvel ezelőtti Zeneakadémia legszebb napjait idézte. Ráadásként is Beethovent hallottunk, a Bei Männern, welche Liebe fühlen témájára komponált variációsorozatot (WoO 46). Május 31. - Zeneakadémia, Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Kožená, Uchida

Világsztárok, érdekes műsor, telt ház, óriási siker, három ráadás - röviden így lehetne beszámolni Magdalena Koženáés Mitsuko Uchida május 24-én tartott zeneakadémiai dalestjéről. A Muzsika szerkesztősége (s felteszem: olvasótábora) persze ennél nagyobb terjedelemre számít - következzék hát a részletezés, amely a dolgok természetéből fakadóan némileg árnyalja az iménti, felhőtlenül derűs képet.

Kezdem Lady Rattle-lel, azaz Koženával. Valóban nagyszerű művész. Sugárzó egyéniség, még virágjában, gyönyörű hang, magas fokú muzikalitás. De hazudnék, ha azt állítanám, egyetlen szeplő sem volt előadásában. Többször is azt éreztem, fráziskezdő magas hangoknál akad egy nagyon rövid pillanat, amikor a voce még nem fénylik fel. Mint azok az újmódi takarékos izzók, amelyek a kapcsolóra kattintva először meglepően sötétnek tűnnek, pár másodperc múlva viszont megbízhatóan ontják a fényt. Koženánál szerencsére nincs pár másodperc, csak töredéknyi idő. Közelmúltbeli megfázás maradványa? Nem tudom, csak hűséges krónikásként igyekszem rögzíteni eme megfigyelésemet.

Szünetben egyesektől azt a véleményt is hallottam, hogy az énekesnő szövegmondása (főleg francia daloknál) nem ideális, akadnak mássalhangzók, amelyeket nem tökéletesen formál. Ezzel a kifogással magam csínján bánnék. Általában azt tapasztalom, hogy az öregedő énekesek szeretik nagyon erőteljesen, tagoltan mondani a szöveget, kiejteni a mássalhangzókat, s ez egyfajta pótmegoldás akkor, amikor a hangnak nincs meg a régi vivőereje, teltsége. Koženának erre a pótmegoldásra nyilvánvalóan nincs szüksége. Ami pedig a francia kiejtést illeti - nos, ez egy nagyon kényes kérdés. Debussy tökéletesen igyekezett alkalmazkodni a beszélt francia nyelv lejtéséhez, ritmusához, amivel azonban paradox módon éppen azt érte el, hogy bizonyos távolságból műveinek szövege nehezen appercipiálható. Honegger éppen a Pelléas (e tekintetben negatív) tanulsága nyomán tért vissza a régi francia színpadi dikcióhoz az Antigoné-operában. Mert nem természetes ugyan, ámde az legalább érthető (hogy Karinthy közismert paródiájára utaljak). Egy szó mint száz: Kožená teljesítménye előtt le a kalappal, de ne hallgassunk el bizonyos apró fenntartásainkat sem.

Uchida esetében nincsenek fenntartások. A ma Angliában élő japán hölgy - Dame Mitsuko Uchida, az egykori bécsi japán követ lánya - mint dalok zongorakísérője, véleményem szerint ma páratlan. Bámulatos érzékenységgel követi az énekest (gyanítom: néha inkább a háttérből irányítja), csodálatosan finoman, puhán zongorázik, ám ez a puhaság soha nem jelenti azt, hogy belemenekül a pasztellszínekbe, és időnként elnagyoltan, mintegy pedáltól párásan szólaltatja meg a tizenhatodokat. Nincs ilyen pára: minden hang él, és időnként művészünk egészen impulzív, már-már erőszakos akcentusokkal lep meg: mindig tévedhetetlenül ott, ahol azt a zenei folyamat kívánja. Schumann meglehetősen ritkán hallható Stuart Mária-dalaival indult a koncert - talán ebben éreztem leginkább, hogy Kožená hangszálai, ha szabad ilyen botor módon fogalmazni, még nem „melegedtek be". Debussy úgynevezett Bilitis-dalainak előadását nagyszerűnek tartottam. A 19. század második felében, de főleg utolsó évtizedeiben az antik görög világ sokak fantáziáját megihlette. Debussy költő barátja, Pierre Louÿs az antik iránti érdeklődést látva alaposan lóvá tette a francia közvéleményt: kijelentette, hogy felfedezte egy Bilitis nevű Sappho-kortárs költőnő 158 versét, amelyet rögtön franciára fordított. A trükk bejött, eltelt némi idő, míg kiderült a csalás. A három, Debussy által megzenésített vers egyfajta álombeli antikvitást idéz meg, ahogy Satie Gymnopédiái is, no meg, el ne felejtsem, aDebussy-Prelűdök elsője. (NB. igazi görög zenéről ma sem tudunk sokat - egy aránylag friss könyv 61 pontban veszi sorra az emlékeket -, a 19. század végén mindebből szinte semmit sem ismertek, éppen a dalok komponálásnak évében, 1893-ban fedezték fel Szeikilosz dalát. ) A képzelt ókornak ezt a nosztalgikus, álombeli hangulatát érzésem szerint tökéletesen adta vissza a két művész ezen az estén.

 Magdalena Kozená és Mitsuko Uchida - Mudra László felvétele/Zeneakadémia

Ezután éles kontraszt következett: Mahler Rückert-dalai. Teljesen másfajta életérzés. Csak egy kifogásom akadt - sez éppenséggel nem az előadókat érinti. A kis műsorfüzetke más sorrendben adta meg a dalokat, mint ahogy azok elhangzottak. Ezt talán hasznos lett volna előre tisztázni, egyeztetni. Szünet után Debussy csodás Verlaine-dalaival folytatódott a hangverseny, majd zárásként Messiaen került sorra: a Poèmes pour Mi ciklus második könyve, öt darabja. A „Mi" ez esetben becenév, Messiaen így nevezte fiatal feleségét, Claire Delbos-t. Az 1936-ban alkotott ciklus egészen különös esete a szerelmes daloknak. Tudniillik inkább vallásos rajongás hatja át. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj" etcetera. Ugye ismerős szöveg a Bibliából, a templomból? Az utolsó dalban ez is elhangzik. Torokszorítóan szomorú kezdet után a dal vége szinte ujjongó, eksztatikus. S ami az egészben aleghátborzongatóbb: „Mi" röviddel fiuk, Pascal születése után elborult elmével kórházba került, ott is halt meg sok évvel utóbb. „Hanem csak egy szóval mondd..." A magyar publikumnak már volt alkalma hallani ezt a fantasztikus remekművet: elhangzott a Francia Intézetben, a Rádióban. De azt nem állítanám, hogy szélesebb körben ismert lenne. Egyre inkább úgy gondolom, Olivier Messiaen a huszadik század egyik legnagyobbja volt. Teljesen egyéni úton járt, varázslatosan szép zenéket alkotott sajátos hangsoraival, madárzenéivel, indiai ritmusaival... Janáčekkel, Schumann-nal és Hugo Wolffal köszönte meg a két muzsikus a viharos tapsot. Május 24. - Zeneakadémia Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ MALINA JÁNOS

Savall, Le Concert des nations

Jordi Savall és együttese, a Le concert des nations zeneakadémiai Musikalisches Opfer-produkciójához természetes vonatkoztatási pontként adódnak saját korábbi felvételeik. A művet tartalmazó CD-jüket sajnos nem ismerem, aYouTube-on megtekinthető élő koncertfelvételt azonban épp a közelmúltban néztem-hallgattam végig. Ezen - amásodik hegedűs­től eltekintve - ugyanazok adják elő a Bach-sorozatot, mint a Zeneakadémián, ahol az együttes tagjaként Savallon kívül Pierre Hantaï (csembaló), Marc   Hantaï (fuvola), Manfredo Kraemer és David Plantier(hegedű), Máté Balázs (gordonka) és Xavier Puertas (violone) lépett pódiumra. (Mellesleg fel nem foghatom, hogy aprogramfüzetben a hangszerek között miért a fuvola és csakis a fuvola érdemelte ki a „barokk" jelzőt...) Az említett felvétel valódi összehasonlítási lehetőséget kínál; ám az eredmény nem minden ponton igazolja a papírformát. Egy kitűnő hangminőségű, de élő, vágatlan koncertfelvétel elvben a legkényesebb dolog a világon: a legkisebb pontatlanság, koncentráció-kihagyás, disztonálás sem marad észrevétlenül, s javításra ugyanúgy nincs lehetőség, mint az igazi hangversenyen. Mégis, míg a YouTube-on megörökített előadás mindvégig szuggesztív és intenzív zenei élménnyel szolgált, a Zeneakadémia nézőteréről hallgatva, ha összességében igen figyelemre méltónak bizonyult isaz előadás, azért kevésbé tetszett megkérdőjelezhetetlennek és fokozhatatlan intenzitásúnak.

Ebben persze szerepet játszhatott az is, hogy földszinti helyem az egyik utolsó sor szélére, az erkély alá szólt, s innen jóval kevésbé telített - és kiegyensúlyozott - hangzási élményben lehetett csak részem, mint az első sorokban lett volna, vagy amit a „gépzene" automatikusan szolgáltat. Elsősorban a szólócsembaló-tételek voltak érzékenyek erre aszituációra; az amúgy is a szélen, a többiek mögött - bár megemelten - elhelyezett hangszer hangja nem volt elég plasztikus ahhoz, hogy eljuttassa a távolabb ülő hallgatóhoz azt a rendkívül finom információsokaságot, elsősorban az agogikai nüánszokat, amelyek révén az elsőrangú csembalisták - mint Pierre Hantaï - a billentés és az objektív hang­erő megváltoztathatatlanságát pótolják, és megteremtik a súlyok, a változó hangszínek és dinamika illúzióját. Azérzékelés hiányosságai miatt az a hatszólamú Ricercar például, amely a felvételen kifejezetten monumentális építkezésével szerzett elsőrangú zenei élményt, ezúttal nem csupán laposabbnak, fénytelenebbnek hatott, hanem merevebbnek, iskolásabbnak is - ami, feltételezem, nem lehetett más, mint érzékcsalódás.

 Pierre Hantai, David Plantier, Máté Balázs és Jordi Saval

l - Tuba ZoTán felvétele/Zeneakadémia

A - zárt ciklusként előadandó kompozíciónak nem tekinthető - Musikalisches Opfer koncertelőadásainak két praktikus problémája a hangszerelés kérdése, és az, a hogy sorozat terjedelme nem egészen felel meg egy teljes estés hangversenynek. A két kérdésre Savallék együtt adtak választ azáltal, hogy két tételt, jelesül és elsősorban aszólócsembalón és teljes hangszeregyüttesen is eljátszott hatszólamú Ricercart, kétszer is hallhattunk, illetve az egyik rejtvénykánonnak ("Querendo invenietis") két megoldása is fehangzott. (És végül a ráadásokkal sem fukarkodtak...) Az a döntés, hogy a hatszólamú Ricercart hat dallamhangszerrel is megszólaltatják, egyszersmind meghatározta - acsembalóval együtt - legalább hétfős előadói létszámot, ami viszont, különösen Savall és Máté hangszerváltásaival (különböző fekvésű viola da gambák, illetve négy- és öthúros cselló) egy kifejezetten színes, sokszor szólamkettőzésekkel is élő, zenekarszerűen „hangszerelt" Musikalisches Opfer-előadást tett lehetővé. S ha ekkor ésitt nem éreztem is a sorozatot egyetlen világos logikájú, sodró erejű zenefolyamnak, azért a világos és erőteljes zenei irányítás, az összecsiszoltság és a precizitás sokszor vezetett varázslatos zenei pillanatokhoz.

Mindez nem jelenti azonban azt, hogy a játékosok teljesítménye teljesen homogén lett volna. Nem térek itt ki kisebb egyensúlyi problémákra, már csak azért sem, mert a nézőtér más pontjain ülő kollégáim ezeket egészen másképpen hallották. Azt viszont nyugodtan leírhatom, hogy - az akusztikailag háttérbe szoruló, de az együttesbe hallatlanul érzékenyen belesimuló - csembalistán kívül az előadás savát-borsát a basszusnak - pontosabban Savallnak ésMáténak -, illetve a fenomenális fuvolásnak, Marc Hantaïnak köszönhetjük. Savall minden hangjával szuggesztíven fejezi ki zenei elképzeléseit, és mozdulatok nélkül is irányítja az együttest, míg Máté Balázs hangja olyan magvas, játéka olyan pregnáns és intenzív, hogy sokszor - így a triószo­ná­tá­ban nem is egyszer - önmagában is teljesen leköti figyelmünket. Marc Hantaï pedig egészen egyedülálló teljesítményt nyújt mind játékának hajlékonysága, érzékeny beszédszerűsége, mind pedig hangjának ritkán hallható, mennyei tisztasága, oboaszerű karcsúsága révén. A többiek közül Xavier Puertasnak kevés játszani­valója akadt, a két hegedűs pedig mindvégig inkább tetszett megbízható partnernek, mint egyenlő súlyú szólistaszemélyiségnek. Május 19. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ BOZÓ PÉTER

NFZ, Kocsis

Próbatermi vendégségre invitálta a zenehallgatókat május 9-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Az együttes bőkezű (már-már túlságosan is bőkezű) vendéglátó volt: a koncert alkalmával, melynek során a Filharmonikusok tagjai kamaramuzsikusként mutatkoztak be, négy tételnyi Ravel és három tételnyi Stravinsky mellett Kocsis Zoltánegy sor Debussy-átirata hangzott el, sőt még egy nálunk jószerivel ismeretlen francia komponista, Jean Françaix (1912‒1997) egyik darabját is meghallgathattuk. Nagy érdeklődéssel vártam a hangversenyt, hiszen mindig öröm számomra, ha koncerthallgatóként legalább egy-egy este erejéig kiszakadhatok az osztrák-német zenei kultúrkörből. Az est házigazdájának szerepét is Kocsis töltötte be, aki nem csupán szórakoztatóan vezette be a közönséget azelőadott kompozíciók műhelytitkaiba, hanem valóban érdekes és informatív kalauz volt.

Erre szükség is volt, hiszen például a koncert programját megnyitó darabról, Françaix A vidám Párizs című kompozícióról a budapesti zenehallgatók többsége valószínűleg nem sokat tud. Szerzőjéről ‒ Ravel felfedezettjéről, Nadia Boulanger zeneszerzés-tanítványáról és a párizsi Conservatoire pianista növendékéről ‒ Kocsis joggal állapította meg, hogy komponistaként olyasféle attitűd képviselője volt, mint nálunk Farkas Ferenc. A párhuzam nem csupán a két muzsikus termékenysége, de életművük tarkasága miatt is találó. A vidám Párizs jól példázza, hogy Françaix érdeklődése az alkalmazott zenei műfajokra is kiterjedt: a mű egyfelől trombitaverseny fúvós zenekari kísérettel, másrészt három tétele olyan típusokat ‒ indulót, keringőt, galoppot ‒ állít egymás mellé, amelyekkel gyakran találkozhatunk a par excellence francia szórakoztató zenés színházi műfajban, az operettben. A nem különösebben nagy igényű kompozíció elsősorban azért bizonyult jó választásnak, mert remek lehetőséget kínált aszólót játszó Molnár Zoltánnak, hogy szellemes és virtuóz módon mutassa meg a mű furcsa fintorait, olyan hangokat csalva elő hangszeréből, amelyek egyszerre voltak ércesek és olvadékonyak. Bravó, Molnár Zoltán!

A második számként megszólaló Ravel-duó, a Papp Dániel hegedűs és Deák György csellista által előadott szonáta alkalmi műként született: nyitótétele Bartók Improvizációk magyar parasztdalokra ciklusának hetedik darabjához hasonlóan a Revue Musicale 1920-as Debussy-emlékszámában jelent meg először, s csak utóbb terebélyesedett négytételes szonátává. Az Allegrót nyitó hegedűosztinátó váltakozó kis- és nagyterce ugyan távolról kétségkívül emlékeztet Bartók egyik jellegzetes akkordtípusára, de az osztinátó egészében inkább Ravel L'Enfant et les sortilègescímű operájának kezdetéhez hasonlít. Élvezettel hallgattam a művet ‒ különösen a spanyolos ritmikájú zárótétel temperamentumos tolmácsolását.

Ami a koncert második felében elhangzó Debussy-átiratokat illeti, nagyon tetszett az a keresetlen őszinteség, amellyel Kocsis arról beszélt, hogy átdolgozásai mennyire alkalmi jellegűek; hogy felkérésre születtek, s a fúvósötös voltaképpen mennyire nem ideális apparátus a szóban forgó darabok előadására. Mint megtudhattuk, ezért választott kiegészítésképpen olyan hangszereket, mint a nagybőgő, illetve a hárfa. Mindettől függetlenül a Debussy-zongoradaraboknak egyáltalán nem állt rosszul a kamarazenei köntös: a Két arabeszk, a Rêverie, a La Fille au cheveux de lin és a Bruyères zongorapre­lűd, valamint a Mazurka és a Danse bohémienne világos és tetszetős elő­adásban szólalt meg. Szándékom ellenére csak azért nem említem név szerint a többé-kevésbé állandó kamaraformáció tagjait, mert a koncert programja alapján nem mindegyiküket tudtam azonosítani.

A hangverseny záró száma, a Kocsis vezényletével előadott Dumbarton Oaks concerto csak látszólag volt kakukktojás a műsoron. Stravinsky ugyan az est többi szerzőjétől eltérően nem a vidám Párizs szülötte, de köztudott, hogy élete egy nem is rövid időszakában francia állampolgárként a helyszínen tanulmányozhatta a sokszínű világváros indulóit, keringőit és galoppjait. Bár a concerto egy amerikai házaspár felkérésére született ésWashingtonban hangzott el először, a zeneszerző párizsi éveinek egyik utolsó terméke. A kompozíció mintaképeihez, Bach brandenburgi versenyeihez hasonlóan egyszerre nyújt alkalmat megszólaltatóinak, hogy szólistaként ésensemble-játékosként is bemutatkozhassanak. Előadása arról győzhetett meg, hogy a Filharmonikusok tagjai mindkét szerepkörben kiválóan megállják a helyüket. Május 9. ‒ Művészetek Palotája, Nemzeti Filharmonikusok Próbaterme. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Baráti, Würtz

Ismét eljátszotta Beethoven valamennyi hegedű-zongora-szonátáját Baráti Kristóf és Würtz Klára, ezúttal két nap alatt, három hangverseny keretében. Ismét, hangsúlyozom még egyszer a nyomaték kedvéért, hiszen maratoni vállalkozásuk nem először keltheti fel a zenehallgatók figyelmét, mi több, a szonátákból lemezfelvétel is készült már, méghozzá nem is akármilyen. Egy lemezösszkiadás és az élő koncertek meghallgatása ugyanakkor alapvetően különböző élményt nyújt, s ez látványosan meg is mutatkozott május 15-én és 16-án a Zeneakadémia Solti György termében. Míg egy hangfelvétel esetében a hallgató jó eséllyel kap valami olyat, amit az előadók mindenképpen megörökítésre méltónak találtak, addig az élő zenélés kimenetele kockázatosabb: ilyenkor az elő­adás szükségképpen esetleges jellege, a pillanat soha meg nem ismételhető voltának varázsa az, ami lenyűgözheti a hallgatót. Mindezzel persze a Beethoven-szonáták előadói is maradéktalanul tisztában vannak. Legalábbis ez derült ki számomra szombaton este, amikor egy rövid pódiumbeszélgetés keretében a két művész témába vágó szóbeli megnyilatkozásait is meghallgathatták mindazok, akik a két aznapi koncert után elég erőt és elszántságot éreztek magukban, hogy még egy kis időre a Solti-teremben maradjanak.

Baráti Kristóf és Würtz Klára - Mudra  László felvétele/Zeneakadémia

Az általam nem különösebben kedvelt hangversenytípus, a koncertmaraton esetében tagadhatatlanul fennáll azegysíkúság veszélye. Egy lemezt az ember bármikor elővehet és újra feltehet, tetszés szerint kiválaszthat vagy átugorhat tételeket. Akár tetszik, akár nem, bizonyos mértékig ilyen a zenehallgatás ma, „a technikai reprodukálhatóság korában". Hat darabot élőben végighallgatni egymás után ugyanattól a szerzőtől és ugyanabból aműfajból azonban alaposan próbára teszi mind a közönség befogadókészségét, mind pedig az előadók teljesítőképességét, még vitathatatlan remekművek egy ilyen változatos csoportja esetében is, mint amilyenek aszóban forgó Beethoven-szonáták. Baráti és Würtz becsületére legyen mondva: az ő esetükben nem sokszor éreztem a figyelem lankadását. Talán csak az utolsó koncerten, a szünet előtt elhangzó op. 12 no. 3-as Esz-dúr darab esetében volt az a benyomásom, hogy előadásuk egy árnyalattal kevésbé volt koncentrált, mint a hangversenyciklus többi darabja esetében. Tíz szonátányi tour de force esetében ez, azt hiszem, mindenképpen értékelendő teljesítmény. Ráadásul még csak ezután következett a szombat estét és a teljes sorozatot megkoronázó utolsó műsorszám: aKreutzer-szonáta remekbe szabott interpretációja, melyben viszont nyomát sem véltem felfedezni esetlegességnek. Mi több, a variációs középtételt hallgatva úgy éreztem, nem sokszor nyílt még alkalmam ilyen szuggesztív előadásban hallani a darabot.

Mindössze két dolgot fájlaltam. Egyrészt azt, hogy a közönség egyik tagja éppen az említett variációs tételben ahegedűpizzicatós‒zongorafigurációs, éteri utolsó változat közben kezdett el keresni valamit a táskájában (jó mélyen lehetett), majd pedig úgy döntött, hogy különös kegyetlenséggel kopogó tűsarkú cipőjében kisétál a teremből. Nem tudom miért tette ezt, a két muzsikus bizonyosan nem adott rá okot. A másik fájdalmam pedig az volt, hogy Barátiék nem játszották el Beethoven szóban forgó változatainak nyilvánvaló modelljét is: Mozart K. 379-es G-dúr szonátájának ugyancsak variációs formában írt zárótételét. Pedig úgy látszik, Beethoven számára különösen kedves volt ez a Mozart-mű: már fiatalkori Esz-dúr zongoranégyesében (WoO 36) is utánozta, s alighanem az op. 47 dúr ciklusban merőben szokatlan, maggiore bevezetést követő moll szonáta-allegrója is erre a mintaképre vezethető vissza. Azért is érdemes lenne egyszer egymás szomszédságában eljátszani ezt a két hegedűszonátát, mert így még világosabb lehetne a gyanútlan hallgató számára, mi az, amiben Beethoven műve eltér a mozarti modelltől ‒ mindenképpen ilyen eltérés például, hogy a Kreutzer-szonátát ‒ „in uno stilo molto concertante" ‒ hegedűszóló indítja, s az is elég feltűnő, hogy a tarantellaszerű zárótételnek nincs előzménye Mozartnál.

Na jó, azért persze el kell ismernem: egyik említett fájdalmamba sem fogok belehalni. Hiszen persze bőségesen kárpótolt mindezért a teljes sorozat meghallgatásának élménye. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, milyen harmonikusan tud együttműködni két ennyire különböző előadó: Baráti, ez az ízig-vérig szólistaegyéniség, és aszületett kamaramuzsikus Würtz Klára. Interpretációjukból a Kreutzer-szonáta lassúja mellett különösen emlékezetes marad még számomra a mű nyitótételének és az op. 30 no. 2-es c-moll szonáta zárótételének frenetikus strettája. Ezekben a strettákban élveztem leginkább Baráti érezhetően nagy koncerttermekhez szokott előadásmódját, széles gesztusait és kérlelhetetlen ritmusát. S ha már a moll daraboknál tartunk: érdemes megemlíteni, hogy az egyes művek nem kronologikus rendben szólaltak meg, a három-három szonátából álló op. 12-es és op. 30-as sorozat pedig nem Beethoven saját opusz-elrendezését követve hangzott el. Mint a pódiumbeszélgetés alkalmával kiderült, a művek sorrendje bizonyos mértékig esetlegesen alakult így: nem az előadók, hanem a koncertszervező intézmény döntésének megfelelően. Ettől függetlenül nagyon szerencsésen esett, ha már a sors szeszélye folytán úgy esett, hogy mindjárt az első koncert kezdetén egymás mellé került a két moll-ciklus, az op. 30 no. 2 és az op. 23-as a-moll darab, s az is jól vette ki magát, hogy az op. 47-et a teljes sorozat legvégére illesztették.

Persze bármennyire kellemes és maradandó élmény volt is számomra Baráti és Würtz Beethoven-játéka, nem értek egyet az American Fanfare többfelé idézett, finoman szólva végletes kritikusával, aki szerint a két művész játékának meghallgatását követően nyugodt lélekkel megszabadulhatunk más hegedűsök és zongoristák birtokunkban lévő Beethoven-lemezeitől. Azért én azt hiszem, nem fogom kihajítani a kukába Bartók Béla és Szigeti József Kreutzer-szonátájának felvételét... De hát miért is kellene ezt tennem? A zsurnalisztika ilyesféle túlzásai megítélésem szerint teljességgel feleslegesek olyan kiváló teljesítményt nyújtó művészek esetében, mint amilyen Baráti és Würtz. Nem szorulnak rá erre, sőt egyenesen degradálóak velük kapcsolatban.

Végezetül megjegyzendő még, hogy a koncertsorozat voltaképpen kettős lemezbemutató volt: ráadásként mindhárom hangverseny végén egy-egy Brahms-szonáta második tétele hangzott el, vagyis az előadók egy másik közös lemezfelvételükön hallható darabokból is adtak némi ízelítőt. Különösen találónak, sőt egyenesen szimbolikus jelentőségűnek éreztem, hogy az utolsó koncertet az op. 108-as d-moll szonáta lassúja zárta ‒ egy olyan mű, amely aBartók előtti magyar zenetörténet legjobb hagyományaira emlékeztetett. Nem csak azért, mert Brahms e kompozíciójának ősbemutatója Budapesten volt 1888-ban, hanem azért is, mert ‒ a magyar zeneélet hagyományos multikulturalizmusának szép példájaként ‒ a hegedűszólamot játszó Hubay Jenő partnere annak idején maga azeneszerző volt a zongoránál.

Lemezfelvétel és butaságot beszélő lemezkritikus ide vagy oda, mindent összevetve úgy találtam, hogy nagyon isérdemes volt ismét, élőben végighallgatni a Beethoven-szonátákat Baráti és Würtz tolmácsolásában. S lehet persze, hogy tévedek, mindenesetre úgy éreztem, hogy hasonló véleményen volt az az örvendetesen nagyszámú közönség is, amely mindhárom hangversenyen csaknem teljesen megtöltötte a Solti György-termet. Május 15‒16. ‒ Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ KUSZ VERONIKA

Buniatishvili, Keller, Concerto Budapest

Khatia Buniatishvilinek igazán nem kell a szomszédba mennie némi teatralitásért: vérvörös ruha, vérvörös rúzs, impozáns külső, gusztusos hajdobálás, művészi fej- és karmozdulatok - elsőként (és másodikként) ez ötlött szembe legutóbbi fellépése során. Aki jelen volt Buniatishvili korábbi budapesti koncertjeinek valamelyikén, kitalálhatta, hogy most volt szerencsém először látni-hallani őt - ezért a meglepetés. Aki ugyanis ismeri a grúz származású, huszonéves zongoraművésznőt, tudja, mire számítson: jellemző, hogy a korábbi budapesti hangverseny-beszámolók egytől-egyig fontosnak tartották kiemelni a szólista rendkívüli megjelenését. Kritikusok Magyarországon innen és túl nemcsak a zongorista szépségére, szexuális kisugárzására, de szenvedélyes-karizmatikus előadói karakterére, s azon felül kiállásának általában vett tökéletességére is utalnak azonban, amikor egyenesen Buniatishvili-jelenségről beszélnek szereplései kapcsán. A Concerto Budapest zenekarral adott este tapasztalatai messzemenően igazolták ahíreket: a közönség - e sorok írójával együtt - lenyűgözve bámulta a megdöbbentően extrovertált, de ennek ellenére is mélyen rokonszenves jelenséget. Játékában is ezt a merész kettősséget véltem felfedezni: romantikusan, sőt vérmesen, már-már képtelenül széles dinamikai- és érzelmi skálán játszott, mire azonban kritikát fogalmaztunk volna meg ezzel kapcsolatban, már meg is szerettük Chopin f-moll zongoraversenyének szilaj interpretációját. Khatia Buniatishvili ugyanis remek zongorista. Interpretációja okosan felépített, hangja érces és körvonalazott, basszusai szinte dörögnek. Ha mindenáron fogást akarnánk találni rajta, talán ritmikáját kellene említeni, mely világjáró sztárkollégái átlagához képest sokkal kevésbé bizonyult plasztikusnak. Ami azonban ennél sokkal fontosabb: Buniatishvilinek nemcsak fellépése, de játéka is nagyon bátor volt. Őrült bátorságra volt szükség például azokhoz azintim pianókhoz, amelyek az előadás legszebb ékét jelentették. Ezek ugyanis minden alkalommal majdnem elvesztek a térben. Ha tényleg elvesznek, az az elő­adás színvonalát alapjaiban rendítette volna meg. De nem így lett: az előadó kockáztatott és nyert. (Megjegyzem, alakulhatott volna másképp is: a ráadásként adott e-moll prelűddel például nem nyert; itt kevésnek, tartalmatlannak bizonyult a hangzás. Összbenyomásunkon ez persze már aligha változtatott, inkább csak megerősíthette korábbi véleményünket a zongorista tiszteletre méltó kurázsijával kapcsolatban.)

Buniatishvili előadásairól azt is rendszeresen leírják a beszámolók, hogy intenzív jelenléte képes a programon szereplő legnagyobb muzsikusokat és legpompásabb interpretációkat is háttérbe szorítani. Egyáltalán nem vitatom, hogy ez megtörténhet, így tehát a Concerto Budapest helyzete ugyancsak hálátlan volt. Beethoven 9. szimfóniájáért azonban nemcsak ezért aggódtam, hanem azért is, mert az elmúlt évadban Keller András együttesétől több, nem teljesen meggyőző produkciót hallottam. Talán a véletlen műve volt, hogy így történt, talán valóban szerencsésebb csillagzat alatt született a mostani koncert, mindenesetre igazán remekbeszabott Kilencediket hallhattak azegybegyűltek. Elsősorban az tetszett, hogy kimeríthetetlennek látszó erő sugárzott az interpretációból. A magvas hangzás, a szinte brutális hangerő, a feszes ritmika, valamint a feszültség fenntartása egy tételen, illetve a teljes cikluson át - mind-mind örömet szerzett. Talán csak néhány finomabb részt éreztem kevésbé sikerültnek: a lassú tétel indítását, vagy például az I. tétel kisterc-járású zárótéma-motívumát, melyből a 9. szimfónia legnagyobb interpretációiban szinte üvölt a végtelen szomorúság, s mely azonban ezúttal csak elmúlt. Különösen jól sikerült ugyanakkor az I. tétel izzó főtémaszakasza és a pregnánsan végigvezetett Scherzo. A Nemzeti Énekkar (karvezető:Antal Mátyás) a várható jó színvonalon teljesített, a szólisták hangerő-arányain azonban lehetett volna még csiszolni, különösen ami a szoprán énekesnő, Rácz Rita elmosódó megszólalásait illeti. Csordás Klára, Megyesi Zoltán és Cser Krisztián szép, korrekt éneklése méltó volt az összességében jól sikerült, sőt felvillanyozó produkcióhoz. Május 16. - Zeneakadémia Nagyterem. Rendező: Concerto Budapest }