Benkő Zoltán

Zolival nagyon jól lehetett zenét hallgatni. Az ő zenehallgatásai még a furcsa múltból származtak, amikor emberek szertartásszerűen gyűltek össze, egymással megosztható élményeket remélve. Abakelitlemezek kihalásának korszakára esett az idő, amikor megismertem őt (pár évig még ellenségesen méregettük az új szerkezetet, a CD­játszót) - pályakezdő zongoratanár voltam a Konziban, felfigyeltem a különös kollégára. Hamarosan a barátom lett. Végletes volt. Egyszerre látszott konzervatívnak és modernnek, ünnepélyesnek és igen nyersnek, egyszerre láttam őt a közízlés képviselőjének - számomra így persze kissé elítélendő figurának - és mégis határtalanul szuverénnek. Furcsa. Persze, tehetséges. De mi is a tehetség? Ennek egyik összetevője volt a középpontban benne izzó képesség: embereket, kollégákat, növendékeket gyűjteni magunk köré, mert amit csinálunk és ahogyan csináljuk, az fontos. (És valóban: jelentős növendékei voltak: Falvai Sándortól Kékesi Juditon át sok manapság színre lépett fiatal előadóig.) Leghíresebb koncertjének, a Matuz Istvánnal közös Bach­összesnek egyetlenegy hangja sem volt, amit a magam ízlése számára elfogadhatónak találtam volna - és mégis, én is, másokhoz hasonlóan, kétségbevonhatatlannak éreztem rajta a pecsétet, a nagyság jeleit. Zoli nagy volt.

Zolinak mindig volt valami aktuális, határtalanul jelentős felfedezése: valaki, aki úgy énekelt vagy zongorázott, mint senki más a földön. Én is a felfedezettjei közé tartoztam (pályám alig indult még el), és én is vittem neki felfedeznivalókat (Kozlovszkijt, a nagy orosz énekest például, a felvételt ő azután továbbterjesztette másoknak, mint kötelező hallgatnivalót). Az ő helye sziget volt - hozzá is tartozott Budapesthez, a korszakhoz, meg nem is. Az idő valós idő is volt, de meg is szűnt az lenni. Zenehallgatás közben sokan néztek le ránk a díszes falról: Sándor Erzsi néni, akinek csodás hangját még Zoli növendékkorában kísérhette; Richter, akit annyiszor hallgattunk, és aki autogramot adott Zolinak a Fészek­-klubban vacsora közben; azután Zoli nagyapja, Benkő Henrik, a Királyi Operaház karmestere 1903­-ból, impozáns nyakkendőben és bajusszal, meg a többiek. Zolinak csodálatos archív gyűjteménye volt, különösen operafelvételekből. Az operaőrület, vagy nevezzük akár tébolynak, őbenne olyan mélyről jött, hogy úgy látszott: egész élete drámai  operaszerepekkel játszik állandóan egybe - azok minden sallangjával, manírjaival, pátoszával, pőre keresetlenségével és nemességével együtt. Nem tudom, nem igazibb élet­-e, mint azoké, akik nem öltözhetnek efféle köntösökbe. Játszott Kocsissal négykezes Schubertet és kétzongorás Bartókot. Az első magyar előadó volt, Matuzzal együtt, aki Boulez­-zenét merészelt megtanulni, egyébként kotta nélkül (ráadásul a félelmetes szerző jóvá is hagyta előadásukat), és a '60­-as, '70­-es évek sok modern magyar művét is bemutatta. De Benkő Zoltán számomra, most visszanézve leginkább igazi őskonzervatívnak tűnik. Olyasvalaki volt, aki beszívta egy korszak számunkra már alig lélegezhetően sűrű levegőjét, tudta, megérezte a fontos dolgokat, és tovább is tudta adni azokat. Berendezte az életet, csupa fontos tárgy, fontos ember vette körül. Katalogizált mindent. Végül pedig pedánsan elrendezte halálát és temetését is, jó időben, szépen előre. Azt is, ki mondja majd el a beszédet, ki írja majd meg a szöveget. Könnyűnek vagy kereknek bizonyosan nem volt nevezhető élete - de teljesnek feltétlenül teljes. Megérdemli a nyugalmat és békességet. }