Felvégi Andrea felvétele

- Viszonylag friss a hír: megnyerted a New York Concert Artist & Associates verseny egyetlen díját. Ha meggondolom, hogy a zsűri élén Piotr Anderszewski állt, a díjjal pedig egy szólóest jár a Carnegie Hallban, azt gondolom, biztosan jelentős versenyről van szó, ugyanakkor szégyenkezve be kell vallanom, hogy előtte soha nem hallottam róla. Hol helyezkedik el ez a verseny a zongoristáknak meghirdetett versenyek között?

- Lévén szó új versenyről, ezt még nem lehet tudni. 2011-ben rendezték meg először. A rendező és egyben a szponzor, mint a verseny nevéből is kiderül, egy ügynökség, a New York Concert Artist& Associates. Mindenesetre a verseny rangját mutatja, hogy az Alink-Argerich Alapítvány által számon tartott versenyek sorába tartozik. Egy forduló van csak, éppen ez benne a különleges nehézség, mert egy alkalommal kell megmutatnod mindent. A zsűri utazik. Öt helyszínen várja a jelentkezőket.

- Azt hiszem, új versenyfajta van kialakulóban. A Salzburgi Ünnepi Játékoknak is van egy hasonló - a Nestlé által szponzorált - karmesterversenye. A zsűri némi utazgatás után kiválaszt egyet az előzetesen hang- és képfelvételek alapján kiválogatott, és személyesen megismert versenyzők közül. Nincsenek fordulók, nincsenek selejtezők. Ennek biztosan sok oka van, talán anyagiak is, de a formaságok mögött mintha a mögöttes tartalom is más volna. Hogy zajlott ez a te esetedben?

- Elküldtem a jelentkezési anyagot, meghallgatták a felvételeket, majd írtak, hogy utazzam Varsóba a személyes meghallgatásra. Egy zártkörű hangversenyen játszottam.

- És most irány a Carnegie Hall.

- Meg egy CD-felvétel, amelyet a Steinway cég saját lemez­kiadója készít, jelentet meg és terjeszt.

- Az egy-két nemzedékkel előtted járó művészektől sokat lehetett hallani, hogy a verseny szükséges rossz, ami nélkül nem lehetséges, de legalábbis bonyolult átlépni a koncertrendezők és a közönség ingerküszöbét. A versenygyőzelem referencia. Emlékszem még a boldogult Magyar Televízió Interfórum című műsorára, ahol fiatal művészek a fertődi Esterházy kastélyban, meghívott impresszáriók - meg persze a tévénézők - előtt játszottak. Annak is volt tétje, de mintha az a mustra emberségesebb lett volna...

- Hogy ezekre milyen nagy szükség volna! A versenyeknek az is nagy hátrányuk, hogy csak ideiglenesen segítenek: a következő versenyig. Onnantól kezdve mindenki az új győztesre kíváncsi...

- A Muzsika áprilisi számában megjelent interjújában Körner Tamás mesélt arról a paradox helyzetről, hogy a fiatal művészt nem hívják, amíg nincs neve, viszont nem lesz neve, ha nem hívják. Akarriercsatornák roppant szűkek, nehéz elindulni a hírnév felé. A te pályád szépen indult, ami a tehetségeden túl alighanem köszönhető annak, hogy jó versenyző is vagy, és hogy jól impresszálnak...

- Valóban szerencsés volt a pályakezdésem, mert minden versenyről díjjal távoztam, és a hazai versenyeknek köszönhetően itthon kinyíltak előttem a kapuk, majd a külföldi versenyeknek hála a nemzetközi pályám is elindult. De mivel ebben a szakmában fontos, hogy eljuss a legrangosabb koncerttermekbe is, még harminchárom évesen is úgy éreztem, folytatnom kell a versenyzést.

- Meddig nem számít a versenyző túlkorosnak?

- Általában harmincöt év a felső korhatár, de a nagy versenyeken kezdik ezt csökkenteni.

- Jó, de meddig nem számít rangon alulinak a versenyzés? Te már beérkezett művész vagy, egyetemi adjunktus, doktori címmel, aki együtt indul a nála jóval fiatalabbakkal...

- Ez teljesen szükségszerű. Bizonyos dolgokat nem lehet másképp elérni. Baráti Kristóf is harminc évesen indult el a moszkvai Paganini-versenyen. A versenygyőzelem az általa megnyíló kapuk miatt fontos. Tényleg szükséges rossz, mert hiába zongorázol bármilyen jól, nem figyelnek fel a teljesítményedre.

- Nagyon jó versenyző-alkat lehetsz. A sors iróniája, hogy a mostani verseny zsűrielnöke Anderszewski volt, aki egy versenyen elégedetlen volt, és otthagyta az egészet...

- És éppen ez az eset indította el a karrierjét. Talán jó versenyző vagyok, de a versenyzéshez ugyanaz kell, mint az egész pályához: az a képesség, hogy az adott pillanatban ki tudd hozni magadból amaximumot. Délelőtt esetleg még nem játszol olyan jól, de mikor este kimész a pódiumra, ott a közönség, égnek a fények - hihetetlenül inspiráló. Nyilván kell hozzá egy kis mentális fölkészülés is.

- Téged elsősorban Liszttel és a 19. századi repertoárral asszociál az ember, ami nyilván köszönhető annak is, hogy a budapesti Liszt-versenyen tűntél fel, aztán két Liszt-lemezt is készítettél, de azért gondolom, ez korántsem teljesen a véletlen műve.

- Valóban nem csak a véletlené, de azért ott van az emberen a „bélyeg". A Liszt-verseny után értelemszerűen mindenütt Lisztet kértek tőlem, aztán 2009-ben megnyertem a weimari Liszt-versenyt, aminek köszönhetően a 2011-es Liszt-emlékévben beutazhattam a világot, hiszen a Liszt-verseny győztesét ilyen alkalmakkor értelemszerűen mindenhová meghívják, úgyhogy Utrechttől Sanghajig mindenhol Liszt-műsorral léptem fel. Abban a tekintetben azonban saját választásom is Liszt, hogy a zenéje nagyon közel áll hozzám, nagyon ki lehet benne teljesedni és nagyon meg lehet rajta tanulni zongorázni. Nem is szólva az életmű nagyságáról és ívéről: a bécsi virtuóztól Bartók előfutáráig. Nem ismerek hasonlót.

- Gondolom, a teljes œuvre megtanulhatatlan.

- Nem is ambicionálom. Csak azért, hogy megtanuljam az összes darabját... Sokszor gondolok rá, milyen jó volna megtanulni a teljes Brahmsot vagy a teljes Schumannt, de tulajdonképpen az ő műveik között is vannak kevésbé vonzók. Inkább megtanulok három olyan darabot, amely közelebb áll a lelkemhez. Meg aztán az ember repertoárját nagymértékben alakítják a megbízások is. Ha egy zenekar felkér egy zongoraverseny eljátszására, vagy egy koncertszervező meghív egy-egy szólóestre, és arra kér, hogy ott bizonyos darabok okvetlenül hangozzanak el, akkor természetesen ezeket meg kell tanulni. De azért a művész nagy szabadságot élvez. Májusban eljátszom Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, amit még soha nem adtam elő. Régi vágyam teljesül majd vele, nem is szólva arról, hogy Kobajasi Kenicsiróval lépek fel. Ha valamit nagyon szeretnék megtanulni, általában megküldöm Bíró Csillának, a menedzseremnek, próbálja meg olyan koncertrendezőknek elküldeni, akik nyitottak lehetnek az illető darabra. Például érdekes volt a Korngold Hegedű-zongora-szonátája, amellyel Baráti Kristóf körülbelül egy éve keresett meg. Jó nehéz darab, megszenvedtünk vele, de most, hogy megjelent lemezen, szép kritikákat kaptunk. Ugyancsak Kristófhoz fűződik Enescu szonátája, amit magamtól valószínűleg nem tanultam volna meg, de utólag nagyon örülök, hogy rászántam magam, Németországban néhányszor eljátszottuk, és nagyon sokat tanultam belőle.

- Az akadémia elvégzése után DLA címet szereztél, ami ma már elengedhetetlen a zeneakadémiai oktatáshoz. Milyen témát választottál?

- Liszt kortársait. Dolgozatom címe: A méltatlanul elfeledett Liszt-kortársak, és annyi csavar azért van benne, hogy a méltatlanul jelző után egy kérdőjel következik. Herz, Pixis, Thalberg, Alkan ésKalkbrenner műveivel foglalkoztam.

- Játszottál is tőlük valamit? A tudományos érdeklődésen túl művészként is vonzanak ezek a szerzők?

- A weimari Liszt-verseny után rendeztek néhány olyan koncertet, ahol megszólaltattuk az egész Hexameront. A hat variációt elosztották a legutóbbi három Liszt-verseny győztesei között, mindenki játszott kettőt-kettőt, valamint a bevezetőt és a finálét. Nekem Chopin és a finálé jutott. Utóbbi pokoli nehéz. Az egészet élőben közvetítette az MDR. A hangverseny különleges nehézsége nem az előadásban, hanem inkább abban állt, hogyan váltsuk egymást a színpadon úgy, hogy „menet közben" átadjuk egymásnak a hangszert. Egy másik alkalommal pedig megtanultam Thalberg Trubadúr-fantáziáját, amit Liszt azonos témára írt parafrázisával akartam párba állítani. Sajnos azonban nem került sor a hangversenyre, és a terv terv maradt csupán, viszont a disszertációmban összehasonlítom a két művet.

- Vajon mennyire vevő a közönség az ilyen műsorokra? A zongorairodalom hihetetlenül kis töredéke szerepel a koncertrepertoáron. Vajon ez azért van, mert az emberek nem elég kíváncsiak, és akoncertrendezők nem kockáztathatnak?

- Azért az a tapasztalatom, hogy egy-egy nagy szerző köré ritkaságokból is fel lehet építeni műsorokat. Ha például Lisztet és Thalberget összehozzuk egy estén, vagy Chopin műveit Kalkbrenneréivel játsszuk egy programban, a közönség valószínűleg bejön rá, míg egy tiszta Kalkbrenner-műsorral nem mernék kísérletezni. A zenészek sem ismerik őt.

- Mi a tapasztalatod, most, hogy tanítasz is? Műveltek a növendékeid? Érdekli őket a zene?

- Változó. Vannak nagyon nyitott hallgatóim is, akik nemritkán olyan izgalmas zenei élményeikről mesélnek, hogy én is csak pislogok. De ők vannak kevesebben. Többségük zeneileg is csak átlagosan művelt. De éppen ebben áll a tanár feladata, hogy kinyissa a növendékek szemét és fülét.

- Pályakezdő korodban készítettem veled rádióinterjút. Említetted, hogy ózdi cigányzenész család gyermekeként, óvodáskorúként kezdtél zenét tanulni. A példád nem egyedi, sok cigányzenész gyerekéből lesz komolyzenész. A családi indíttatásnak esetedben lehetnek hátrányai és előnyei is. Hogy érzed, melyikből volt több?

- Tény, hogy otthon nem klasszikus zenét játszottak, cserében viszont örököltem a muzikalitást, ami mindenképpen előny. A cigányzene mára szinte megszűnt. Alig létezik olyan étterem, ahol cigányzenészek játszanak. A komolyzenének viszont van még jövője, talán ezért is taníttatják a cigányzenészek komolyzenére a gyerekeiket.

- Nálatok is ez történt? A szüleid azt szerették volna, hogy tanulj klasszikus zenét?

- Nem, az én szüleim azt szerették volna, ha azt csinálom, amihez kedvem van. Zongorázni azért kezdtem el, mert volt otthon egy pianínó - a nagybátyám ugyanis bárzongorista volt -, és volt hozzá kedvem. Egyébként a legkülönbözőbb hangszerek voltak otthon, a hegedűtől a bőgőig a világon minden, de én a zongoránál kötöttem ki. Édesapám megtanított kottát olvasni, úgyhogy mire a zeneiskolába kerültem, nem volt problémám a Zongoraiskola I-II-vel. Gyorsan fejlődtem. Az egyetlen akadályozó tényező a kezem mérete volt. Most is kicsi, de nagyon sokáig nem tudtam olyan darabokat játszani, amelyekben oktáv van, mert nem értem át. Nagyszerű tanárnőm volt, neki pedig egy nagyon kedves férje, aki szenvedélyesen gyűjtötte a lemezeket és a kazettákat. Tőle mindig kölcsönkaptam, amire szükségem volt, ésaz ő példáját látva kezdtem el magam is lemezeket gyűjteni. Azt hiszem, a sorsom és a pályám alakulásában nagyon nagy szerepe van annak a fanatizmusnak, ahogy meg akartam ismerni a zenét, és egyre többet tudtam.

- És csupa mosolygós visszajelzést kaptál. Mikor vettek fel a főiskolára?

- 1999-ben. Korábban Ózdon, majd a miskolci konziban tanultam. Tizennyolc évesen vettek fel. Falvai Sándor és Némethy Attila növendéke voltam, ők voltak a kulcsemberek az akkori életemben. Máig sokat köszönhetek nekik. Mindketten gondoskodó tanárok, de olyanok, akik nem „ülnek rá" a növendékeikre, tiszteletben tartják zenei elképzeléseiket, önkifejezésüket.

- Most a „Billentyűs és akkordikus tanszék" adjunktusa vagy egykori alma materedben. Kezdettől voltak pedagógiai ambícióid?

- Ez eleinte inkább csak úgy adódott. Halasztottam egy évet a diploma előtt, és felhívtak az egyetemtől, hogy adjak órákat, ami számomra nagy megtiszteltetés volt. Mellette már koncerteztem, és készültem adiplomahangversenyemre, de mindez megfért egymással. Akadémistaként már voltak magánnövendékeim, úgyhogy maga a feladat nem volt teljesen ismeretlen. Most már teljes állásban vagyok, heti tizenhat órát tanítok, tizenhat növendékem van.

- Harminchárom évesen az ember azért még mindig a pályája elején tart. Hogy tervezed, melyek lesznek mondjuk a következő harminchárom évnek a súlypontjai?

- Úgy képzelem, hogy egyre aktívabban fogok koncertezni. A tanítás is nagyon fontos, de igazán jól én mégiscsak a koncertteremben érzem magam. Lényegesnek tartom, hogy nagyon széles repertoárt tudjak játszani. De ami a legfontosabb, az az a jellemfejlődés, ami a zene által teljesedik ki. A tanítás pedig azért fontos, mert egyrészt próbálok segíteni az ifjú zongoristáknak, másrészt tudatosítja bennem mindazt, ami nem fogalmazódna meg, ha nem kényszerülnék rá, hogy megfogalmazzam. Az ember amúgy sokszor ösztönből gyakorol, így viszont tudatosul benne minden, amit csinál. A tudatosság nagyon fontos, hogy aztán legyen mit elfelejtened, amikor kilépsz a pódiumra. Ezt Némethy Attilától tanultam, akinek tanára, Hernádi Lajos mondta: „Felejts el mindent, csak muzsikálj!" }