Hangversenyéletünk résztvevői számára régóta feltűnhetett már, hogy - a fővárosi zenekarok között egyedülálló módon - a Concerto Budapest tevékenységének egyik fő vonalát évek óta a 20. század ésnapjaink zenéje alkotja. Ez önmagában még nem feltétlenül jelentene forradalmi újdonságot, az azonban már sokkal inkább, hogy a zenekar a kortárs zenét nemcsak tematikusan elkülönített programjaiban játssza, hanem a klasszikus-romantikus repertoár környezetében is. Érdeklődés, nyitottság és kalandvágy - mondhatnánk, de többről van szó: közönségnevelésről, mellyel Keller András művészeti vezető tudatosan keresi a zene olyan rétegeit, melyeken keresztül a zenekari hangversenyek napjaink zenéjétől jelentősen eltávolodott hallgatósága még visszahódítható. E törekvését tükrözi a Concerto Open hangversenysorozat összeállítása is, melynek harmadik estjén a halál és az el­mú­­­lás költői programja teremtett kapcsolatot a felhangzó darabok között. Az est két különlegességgel is szolgált. A koncert nyitószámaként felhangzó melankolikus hangvételű Őszi  vázlat (Autumnal Sketches, op. 8) komponálása idején Prokofjev mindössze 19 éves volt, s ekkoriban nyilvánvalóan Rahmanyinov művészete hatott rá legerősebben. Bár tekintetbe kell vennünk, hogy a mai zenekarok által játszott, 1934-ben átdolgozott változat már a pálya későbbi szakaszának stílusjegyeit is reprezentálja, mégis elgondolkodtató, hogy aProkofjevre oly jellemző kis motívumok változatos ismétlődéseire épülő szerkesztésmód (mely a folyamatos mozgások ellenére is karakterisztikusan „szögletessé" teszi a zenéjét) már e fiatalkori kompozícióban is megfigyelhető. Mindehhez ráadás volt a tisztán artikulált és gondos előadás, melyben a kavargó zenei gondolatokból finom vonalú impresszionista hangkép jött létre.

A 19. századi zenekari irodalmat Csajkovszkij szimfonikus fantáziája, a Francesca da Rimini képviselte, melyet méltán tartanak számon a zenekari játék látványos erőpróbájaként. Francesca da Rimini ésPaolo Malatesta tragikus szerelmének története és pokolbéli szenvedése romantikus szélsőségek hangján írt mozgalmas és szövevényes zene, mely könnyen válik fárasztó hangtömeggé, ha ahangszerszólókban, a lassú szakasz érzékenyen hangszerelt színeiben és az utolsó rész gazdag hangörvényeiben nem vesz részt mindenki maximális szellemi és hangszeres készenléttel. Ezen az estén ez aveszély nem fenyegetett. A fafúvók nagyszerű teljesítményének (mindenekelőtt Klenyán Csaba különleges szépségű klarinétszólóinak) és a karmester minden mozdulatára érzékenyen reagáló összjátéknak köszönhetően a mű legszebb arca jelent meg a közönség előtt.

A műsor súlypontja kétségtelenül Thomas Adès magyarországi bemutatóként felhangzó Haláltánca (Totentanz) volt. A két évvel ezelőtt befejezett, Witold Lutosławski emlékének ajánlott oratorikus mű - aközönség záróütemek utáni lelkes ünneplése is ezt igazolta - meggyőző bizonyítéka annak, hogy a 44 éves szerző művei nem véletlenül váltak mára az nemzetközi hangversenyrepertoár részévé. Megrendítő és jelentős alkotás, mely örök szorongásainknak és félelmeinknek ad hangot, s egyben nagyszabású példája annak, hogy a halálról - minden művészet egyik állandó témájáról - ezer év sok remekműve után islehet még új és szép hangokat leírni. Az elmúlt évtized magyar kortárs zenéje is szolgált hasonló jelentőségű alkotással, Jeney Zoltán 2005-ben bemutatott Halotti szertartásával; Jeney műve a liturgikus műfaj keretei között találta meg saját kifejezési lehetőségeit. A Haláltáncban - Jeneyhez hasonlóan - Adès is intenzív párbeszédet folytat a zenetörténeti hagyománnyal, és ő sem közhelyszerű toposzokként vagy áthallásokként vette át a mintákat, hanem markáns egyéni stílusán átszűrve, a felhasznált szövegeket pedig általános értelmű üzenetekként foglalta zenei keretbe. Ebben nyilvánvalóan nagy segítségére volt képzőművészeti és költői inspirációjának legfőbb forrása, a lü­becki Marienkirche ١٥. századi Haláltánc-freskója, melyen a kaszás csontvázként ábrázolt Halál a korabeli társadalom tizenhárom szintjét jelképező emberi alakokkal járja körtáncát. A freskó megfelelő szakaszaihoz írt szövegek párbeszédes formában beszélték el, hogy a Halál előtt mindenki egyenlő, s hívásának senki sem tud ellenállni. (A Bernt Notkének tulajdonított festmény és az ismeretlen szerzőtől származó szöveg ma már csak reprodukcióban létezik: ١٩٤٢ márciusában a templomot lebombázták, s az újjáépített épületben az eredeti képetmár nem tudták helyreállítani.)

A freskó szerkezete és a szereplők dialógusai alapján Adès ritornellszerű zenei formát alakított ki. A Halált jelképező sivító fuvolamotívum - egyben a mű tematikus vezérfonala - a freskó első csontváz-alakjára utal, mely fuvolázva indítja el a táncot. A dallamból nem nehéz kihallani zenetörténet egyik legfontosabb halálszimbólumát, a gyászmise Dies  irae-szekvenciájának kezdetét, mellyel Adès feltehetőleg Liszt Haláltáncára és Berlioz Fantasztikus szimfóniájára is utal. Ez a motívum szinte mindvégig jelen van, de karaktere és hangzása állandóan változik, majd a mű második felétől kezdve fokozatosan függetlenedik a fafúvók hangzásától, és egyre inkább beleolvad a bonyolultan szerkesztett partitúra belső szólamainak mozgásába. A Halál (és a bevezető szakaszban a Prédikátor) szerepét mindvégig a bariton énekli, míg a 15 emberi szereplőt a mezzoszoprán személyesíti meg. Nyilvánvalóan szimbolikus jelentősége van a férfi és női hangokban elkülönülő mély és magas hangszíneknek, sezeken belül a Halál szólamában a lassabb, méltóságteljes dikcióba rejtett orákulum-hangvételnek; általa különül el egymástól a halandók és a Halál dimenziója. Adès zenéjében nagy szerepe van adallamosságnak, még akkor is, amikor sok szólam szövevényéből emelkednek ki melodikus ötletek. A Halál táncra hívó dallam- és ritmusgesztusai a különböző tánctípusok felidézésével a megszólítottak jellemzését is szolgálják. E zenei tablóban jelentős feladatot kap az ütőhangszeres csoport és a szélsőséges effektusokat  is játszó fúvósszekció, valamint a gyakran színhangszerként alkalmazott hárfa észongora. A sokféle összhatású ostinatoritmusok mindvégig nyugtalanságot, időtlenséget és az emberi lét kiszolgáltatottságának érzését közvetítik. A zene mozgalmassága nemcsak a tetőpontok hatását erősíti fel, de katartikus erejű a fokozatosan elcsendesedő záró szakaszban is, amikor a Halál az egész emberiséget megszemélyesítő újszülötthöz fordul. Az altatódal és a tompa gyászinduló monotóniája a képi ábrázolásnál is sötétebb hangvételű jóslat arról, hogy előbb vagy utóbb mindannyian sorra kerülünk.

A főszerepekben (Christianne Stotyn helyett) Carolina Krogius és Mark Stone lépett fel, mindketten korrekten, meg­győző színpadi jelenléttel tolmácsolták nem kis hangi erőnlétet igénylő szólamaikat. Aműsorlapok Thomas Adèst ígérték az est karmestereként, a zeneszerző azonban az utolsó pillanatban betegség miatt lemondta szereplését, s helyette állandó munkatársa, Timothy Redmond állt a zenekar élére. Beugrása nem okozott csalódást: kiváló formaérzékkel és ízléssel építette fel a műsor minden pillanatát. Bár látszólag szélsőséges mozdulatokkal (sőt bizonyos pillanatokban egész testével) dirigált, akeze alatt megszólaló kiegyensúlyozott hangzás pontos ütéstechnikáján és nem kis mértékben a zenekar magabiztos produkcióján alapult. Március 31. - Müpa, Bartók Béla Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest }