A Fuga Tér/Zene sorozatának keretében megrendezett koncert műsorát javarészt a „2K", azaz Megyeri Krisztina és Szalai Katalin művei alkották, Bolcsó Bálint és Szabó Barna - vagyis a „2B" - mindössze egy, illetve két kompozícióval működött közre. A két kivételtől eltekintve magyarországi és ősbemutatókat felvonultató program elrendezése átgondoltnak, változatosnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Bolcsó Bálint vonósnégyesre és zongorára komponált rotate rotate című munkája izgalmas indításnak bizonyult: a szerző leírása szerint „a forgás és az ismétlés elve" alapján kialakított, mind zenei eszközeiben, mind intenzitásában fokozatosan építkező, a csúcsponton azonban üveghangokként szertefoszló anyag karakterét a Moselle folyón úszó hattyúk inspirálták. Ezt követően - két instrumentális szólódarab mellett - átfogó keresztmetszetet kaphattunk a nagyjából egy generációhoz tartozó zeneszerzők dalterméséből.

Megyeri Krisztina García Lorca szerelmes-erotikus versére komponált María del Carmen című dala délies temperamentumával, színgazdag hangzásvilágával és a szenvedély különféle árnyalatainak szuggesztív megjelenítésével magával ragadott, a kontrasztként hangszalagról megszólaló, a dalra reflektáló férfi-nő párbeszéd azonban ahelyett, hogy a Lorca-szöveg 21. századi kontextusba helyezésével új perspektívát kínált volna a mű értelmezéséhez, inkább zavaróan hatott. A koncert oldottabb hangvételű, olykor humoros pillanatait a Kányádi-feldolgozásoknak köszönhettük. Az énekhangra és zongorára írt Erdőt jártam és Kallózó című dalok arról tanúskodtak, hogy Megyeri könnyedén és szellemesen bánik a tonális nyelvezettel. Szalai Katalin hegedűre és tenorhangra komponált Mondóka című ciklusa ötletgazdag, fegyelmezett szerkesztésű és könnyen befogadható sorozatnak bizonyult. A négy, biztos kézzel megírt miniatűrben nemcsak a szöveg és a zene, hanem a két egyenrangú szólam is tökéletes egységet alkotott. Az est legderűsebb pillanatait kétségtelenül az utolsó, Dilidal című tétel szolgáltatta, melyben a józanságát alátámasztani igyekvő előadó visszafogott énekbeszéde végül eksztatikus őrjöngésbe torkollt.

A koncerten elhangzó dalok közül kifejezőerő, szuggesztivitás és terjedelem tekintetében Szabó Barna Goethe versére komponált A toronyőr dala című műve és Megyeri Krisztina József Attila Óda című versére írt dala emelkedett ki. A két darab ugyanakkor hangulatában, kifejező eszközeiben, nyelvezetében és formavilágában semmi közöset nem mutatott: az előbbi színgazdagságával, aszketikus eszköztárával, tonális alapokon nyugvó lírai dallamosságával és letisztult textúrájával győzött meg, az utóbbi letaglózó erejét temperamentuma, szélsőséges gesztusai, drámaisága és expresszív, atonális írásmódja adta.

Szándékosan hagytam a dalokról szóló recenzió végére Szalai vonóstrióra és énekhangra komponált Rückert-dalát és Megyeri Indián altatóját: néhány emlékezetes pillanattól eltekintve az énekesi teljesítmény sajnos csak sejteni engedte a két műben rejlő értékeket. Megyeri izgalmas atmoszférát teremtő dalában a pentatóniából táplálkozó énekszólamot - mint gyermekét az anya - a zongora repetitív motivikájú szövete ringatta el. Az, ahogy a darab első felében az „aludj, szívem virága" szövegrésznél a zene újra és újra visszatalált az ismerős, megnyugtató környezetbe, azaz a pentatóniához, akésőbbiekben azonban egyre inkább talajt vesztve, fokozatosan távolodott el ettől a barátságos és otthonos közegtől, a felcseperedő és egyre önállóbbá váló gyermek képét és az anyáról való leválás keserédes folyamatát idézte fel. Szalai Die Sonne címet viselő Rückert-dalának néhány momentuma - a nappal-éjszaka ellentét zenei megjelenítése, vagy a végül magára maradó, lemeztelenített „nap-téma" - emlékezetes maradt ugyan, az előadás kezdeti bizonytalanságai miatt azonban a darab mondanivalója és dramaturgiája sajnálatos módon csupán a dal végére kezdett körvonalazódni.

A koncerten felcsendülő két szólódarab karakterbeli, hangszínbeli, ritmikai és
szerkesztésbeli ellentétekre épülő formálása miatt mutatott némi párhuzamot, Szalai Katalin Zongoragyűrűje azonban tömör, lényegre törő fogalmazásmódjával meggyőzőbbnek tűnt, mint Megyeri Krisztina kevésbé követhető, terjengősebb hárfaműve, a Magic Helper. Szabó Barna 1. vonósnégyese a műsorfüzet szerint két eltérő tempójú és zsánerű tételt ígért - az első, mozgékony Scherzino a komótosabb előadás miatt azonban némileg a karakteréből is vesztett, és a megálmodott kaleidoszkópszerű forma sem tudott eléggé érvényesülni. Az ezt követő, a Szent Erzsébet legendájából származó Liszt-dallam asszociációira épülő Elégia áradó dallamossága, sűrű, mégis átlátható textúrája, érzelmes, de szentimentalizmustól mentes líraisága Debussy vonósnégyesének atmoszféráját idézte. A tétel végén az eredetihez hasonló formában felcsendülő Liszt-téma éteri, emelkedett hangulatban zárta az estet. A műsorban oroszlánrészt vállaló Monostori Gábor árnyalt és mindvégig magas színvonalú zongorajátékával, Csiki Gábor szuggesztív és magabiztos tenorhangjával, Krulik Eszter pedig ihletett és precíz hegedülésével tűnt ki az est közreműködői közül. Március 22. - FUGA. Rendező: FUGA Építészeti Központ }