2015. március 21-én, Bach születésnapján, ahogy világszerte, Budapest belvárosának utcáin, terein és aluljáróiban is Bachot játszottak elszánt muzsikusok a járókelőknek. 2015. március 21-én, Tihanyi László születésnapján, a BMC-ben egy-egy Tornyai- és Tihanyi-bemutatót játszottak elszánt muzsikusok a Budapesti Vonósok Klasszikusok tükrében sorozatának harmadik koncertjén. Én az utcákon, tereken, illetve a Vásárcsarnokban vettem részt a rendhagyó Bach-bulin, következésképp csak hangfelvételről, de partitúrával a kézben hallgathattam meg a hangversenyt, melynek sajátsága, hogy a kortárs zeneszerzők megválaszthatják azt a „klasszikus" párdarabot, amelynek környezetében saját opuszuk felhangzik. Tornyai Péter Purcell vonós fantáziáit választotta, Tihanyi pedig Carl Nielsen op. 1-es zenekari szvitjét.

A hangfelvétel kíméletlen dolog. Sze­ren­csés esetben hű akusztikus képet ad az elhangzott koncert eseményeiről, de nem tolmácsolja annak hangulatát, a muzsikusok látványát, a karmester és a zenészek kommunikációját, a közönség reakcióit. Miközben nem győzöm dicsérni a Budapesti Vonósok ötletét, amellyel a Klasszikusok tükrében sorozatban nyolc - különböző nemzedékekhez és irányzatokhoz tartozó - kortárs magyar zeneszerzőt ösztönöztek új mű megírására, nem hallgathatom el, hogy a hangfelvétel kíméletlen tükrében bizony sokszor sebezhetőnek bizonyult az interpretáció. Mindjárt Purcell vonós fantáziáiban, amelyek pompás tempókkal és karakterekben gazdagon, de olykor kínosan hamisan szólaltak meg. Ha szóhoz engedném jutni rossz májamat, nyilván azt írnám, hogy talán Tornyai darabjának negyedhanggal elhangolt részleteit előlegezték meg ezek a fájó disztonálások.

Tornyai Péter ugyanis Diaphonia című darabjának tizenhat vonósát két csoportba osztja, és egy részük negyedhanggal lejjebb hangolja hangszerét. Az apparátust két karmester irányítja, néha szinkronban, néha egymástól függetlenül. (A bemutatón Tihanyi László és Horváth Balázs látták el ezt a feladatot.) A szokásos módon, illetve a negyedhanggal elhangolt hang­szeren játszók ráadásul nem térben el­vá­laszt­va, hanem keverten helyezkednek el a zenekarban, és az is változik, hogy pontosan hány muzsikusnak kell az egyik vagy a másik karmester instrukcióit követni. Ahogyan a művet megelőlegező beszélgetésben a muzsikusok elárulták Földes Imrének: a negyedhangos elhangolás nem könnyű intonációs feladat, hiszen a zenészek ösztönösen a megszokott, „tiszta" együttes játékra hajlanának, éstudatosan ellene kell dolgozniuk eme - máskor oly dicséretes - hajlamuknak. Mindenesetre nem állíthatom, hogy ne derült volna ki Tornyai Péter mikrotonális szerzői szándékainak java része. A mű motivikus alapanyaga meglepően egyszerű és hallgatóbarát, engem Wagner egynémely mélabúsabb melódiájára emlékezet („Dal az esthajnalcsillaghoz"). Ezt a hagyományosabb alapréteget rajzolja el azelhangolt tömbökkel való keveredés. Tornyai mesterien kezeli a vonóskart, és gazdag invencióval ontja magából a különböző játékmódokból eredő különleges hangzásokat.

A darab egyfajta soroló forma: sok rövidebb szakasz, mely egyenként roppant izgalmas hangzásképest épít fel ismételgetett motívumaiból, majd a folyamat megtorpan egy-egy tartott hangon vagy akkordon, hogy aztán egy újabb kép kikeverésének adja át a helyet. Egyéni ízlés kérdése, hogy ez a sok megtorpanás és újrakezdés monotonná teszi-e a formát, vagy épp a kívánatos fegyelmet kölcsönzi neki. Magam sem tudom eldönteni. Mindenesetre  a visszatérés-eleme­ket, belső rímeket sem nélkülözi a kompozíció. Ilyen a búbánatos-melankolikus kezdőmotívum vissza-visszatérése, vagy a poétikus, le­he­letfinom flüchtig záró gesztus meg­elő­legezése a darab két­har­mada táján. Ahogyan a vékony nyaláb­bá összefogott, a negyed­han­gos el­han­golás miatt sajátosan vibráló dal­lam­vo­na­la­kat hallgattam, távoli pár­hu­zamként Szőllősy András '70-es évek­beli nagy­ze­ne­kari partitúráinak egy-egy pil­la­na­-
ta jutott eszembe, ahol a zeneszerző ha­gyo­mányos eszközökkel ke­vert ki szin­te elektronikus zenei hang­zá­so­kat. Az apparátus lehetőségeinek új ol­dal­ról va­ló bemutatása Tornyai mű­vé­ből sem hiányzik, s habár négy-öt­szö­­ri meghallgatása sem hozta meg azt a megnyugtató érzést, hogy immár min­dent tudok a darabról, azalapvetően pozitív benyomást csak erősítette, hogy a megismételt meg­hall­ga­tá­sok nem eli­de­genítették, hanem egyre rokon­szen­vesebb színben tüntették fel az egyébként is „színgazdag" kompozíciót.

Tihanyi László Az éjszaka erdeiben (op. 67.) című művében a 15 szólamú vonós zenekar egyes tagjainak különböző hangmagasságú csengettyűket, szélcsengőt és mandzsirát (ujjra akasztható parányi indiai cintányérpárt) is meg kell szólal­tatnia. A szerző bevallása szerint művét egy tajvani táncszínház ihlette, így a távol-keleti finom csengettyűszó nagyon is fontos hangulatkeltő és kontrasztteremtő eleme akompozíciónak. Mivel a Földes Imrével folytatott beszélgetésben Tihanyi László a táncszínház nevét is elárulta (Cloud Gate Dance Theatre), kezes háziállatunk, a youtube jóvoltából én is egy csapásra rajongója lettem ennek a mozgáskultúrának, s megértettem, mire gondol a zeneszerző, amikor a különböző mozgásformák néha fokozatos, néha nagyon hirtelen váltakozásáról beszél. A testek végtelenül finom és harmonikus együttrezdülését, mint alapréteget váratlan, heves gesztusok tagolják, s töltik meg drámaisággal. Tihanyi partitúrájában az apró részekből összeálló zenei folyamatok, textúrák mozgása, váltakozása valóban híven képezi le a tajvani táncosok magas művészetét. Ez a zene patetikus abban az értelemben, hogy minden pillanatában magas hőfokon ég. A látszólag csendes, nyugalmasabb részeket is pattanásig feszült hangulat uralja, mintha csak egy ugrásra kész ragadozó lesne az éjszakai vadon fái közül (talán nem véletlen, hogy a partitúra élén William Blake A tigris című versének eleje áll mottóként: „Tigris! Tigris! éjszakánk / erdejében sárga láng...")

Míg Tornyai művének felfogható, jól hallható alapegysége a motívum, Tihanyinál a párhuzamban mozgó szólamok gyakran széles, hosszú dallamíveket bontakoztatnak ki, melyek körmönfont ritmikája éslendülete ugyancsak a táncszínházi ihletést juttatja a hallgató eszébe (a tajvaniak bizonyára illő koreográfiát tudnának sikeríteni hozzá). Az egész mű legfőbb jellegzetességét a jól artikulált, kordában tartott szorongásban, avagy egyetlen, 12 percig fenntartott feszültségívben tudnám megragadni. A kompozíció második felében egy-egy kadenciaszerű hegedű- és csellószóló bontakozik ki, Tihanyi újabb kamaraműveiből (például a Nyolc invokáció a Hold fázisaihoz című brácsa-zongora-duóból) ismert intenzitással, és egy protagonistához illő, kifejező és jelentős mondanivalóval. Színpadi zene ez is, szavak nélkül ágálva, színgazdag környezetből előlépve, s színpadi katarzis következik be, amikor a mandzsira „kicsengeti" a kompozíciót. A 20. század fordulóján épp a balett és a pantomim játszott nagy szerepet abban, hogy a zene a lélekábrázolás új mélységeit fedezte fel. Érdekes, hogy Tihanyi új műve mennyire zavartalanul és erőteljesen képes színpadi mozgás megidézésére, igaz, egyelőre csupán lelki szemeink előtt.

A koncert teljes krónikájához hozzátartozik, hogy a kellemes, hamvas fiatalságú Nielsen-szvit pompás előadásáról is megemlékezünk. A Budapesti Vonósok itt kapták talán a leginkább testhez álló (és legkönnyebb) feladatot, és kiváló interpretációval álltak elő. Ezúttal már az intonáció tekintetében sem érhette szó a ház elejét, s Nielsen valóban felfedezésre méltó mesterként mutatkozott meg előttünk. Nem lennék meglepve, ha repertoárdarabjukká válna. Március 21. - Budapest Music Center. Rendező: Budapesti Vonósok }