Mozart szerepösszevonásai - ezt a címet is adhattuk volna a Művészetek Palotája legutóbbi Varázsfuvola-előadásáról szó­ló dolgozatunknak, Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című tanulmányát parafrazeálva. Igaz, épp ilyen jogosan választhattuk volna a Mozart szerepkettőzései címet is, sőt, adott esetben Mozart nevét a produkciót rendezőként is jegyző Fischer Ivánéra is cserélhetnénk - hiszen aszerepek és megszemélyesítőik közötti komplikált viszonyok elsősorban az ő elképzeléseit tükrözik.

Az olvasó, ha esetleg nem volt jelen az előadáson, e ponton joggal kérdezheti: voltaképpen miről is van szó? Igyekszünk eloszlatni a homályt. Fischer Iván A varázsfuvola hazai interpretációtörténetében újszerű módon igyekezett megoldani a zeneszámokat összekötő prózai dialógusok nem könnyen kezelhető problémáját. A régente unásig emlegetett nehézségen túl, miszerint az énekesek szövegmondása nem kielégítő, az operaélet egyre nemzetközibbé válása egy újat is teremtett: manapság operát eredeti nyelven szokás játszani - prózai színműveket viszont (még?) fordításban. A nagy házakban persze németül megy A varázsfuvola; a közönség buzgón nézegeti a feliratozót, hogy mosolyoghasson Papageno nem feltétlenül első osztályú, de mégiscsak közvetlen hatásra építő szóviccein. Fischer Ivánnak ezérthetően nem tetszik (a kritikusnak sem), és a kétnyelvű előadás mellett teszi le a voksát. Legyen az ének német, a próza magyar! E bábeli nyelvzavar ötlete persze szintén nem új, legutóbb a Carmen és Abűvös vadász Erkel Színház-i felújításán tették próbára nyelvérzékünket - akkor ráadásul indokolatlanul, elvégre mindkét előadás közreműködői magyar anyanyelvű énekesek voltak. Ezúttal annyival tűnik ésszerűbbnek az ötlet, hogy a nemzetközi szereposztás tagjaitól értelemszerűen nem várható el a magyar szövegmondás - no de akkor ki beszéljen helyettük?

E célra fiatal színészeket vet be a rendező-karmester: Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Csenge, Sipos Vera, Molnár Gusztáv, Bodoky Márk és Figeczky Bence a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem legkülönbözőbb pontjain feltűnve veszik át az énekesek szerepét. Ennek módozatait kétségkívül alaposan és meggyőzően dolgozta ki Fischer Iván, úgy, hogy a szövegen sem kellett erőszakot tennie: aszínpad valóban akkor sötétül el, amikor kell, a szereplők csakugyan akkor távoznak, mikor az elő van írva - a váltások gördülékenyek, természetesek, és ha nem ragaszkodunk ahhoz a realista színházból örökölt igényünkhöz, hogy egy karaktert mindvégig egyazon színész játsszon, akkor aligha támadhatnak kifogásaink. Éppily kevéssé zavaró, hogy a prózai színészek ráadásul több szerepben is feltűnnek: aPapagenót játszó Molnár Gusztáv például rabszolgaként is látható, sőt egy alkalommal még találkozik is az énekes-Papagenót alakító Hanno Müller-Brachmann-nal. Vajon érdemes lenne-e mélyebb értelmet keresnünk ezen szerepkettőzések mögött, mint teszi azt Spiró már említett Shakespeare-könyvében, feltételezve, hogy a drámaszövegek kialakításakor a szerző eleve számításba vette, melyik színész mely szerepekben dupláz? Aligha: érzésem szerint ezúttal pusztán praktikus szempontok vezérelték a rendezőt és Veress Anna dramaturgot a kettőzések kigondolásakor - utazó produkcióról lévén szó, nyilván kívánatos, hogy minél kevesebb szereplővel kiállítható legyen, márpedig A varázsfuvola bizony nem kis társulatot foglalkoztat, különösen, ha mindenkiből kettő kell... Ugyanakkor, ha nem ragaszkodunk azeljáráshoz tapadó új jelentésrétegekhez, meg kell állapítanunk, hogy miként a szerepek felosztása, úgy megkettőzése sem akadályozza az előadás zavartalan lefolyását, a szereplők közti viszonyok megértését.

S ha már ily hosszasan időzünk a prózai dialógusok megvalósításának értékelésénél, nem mulaszthatjuk el az alkalmat, hogy felhívjuk a figyelmet: végre értelemzavaró húzások nélkül, dramaturgiailag kereken hangzottak el a párbeszédek! Nem hitegetem magam azzal, hogy teljességében ismerném A varázsfuvola áttekinthetetlenül hosszú és gazdag hazai előadás-történetét, azt azonban bizonyosan állíthatom, hogy hiába a Csokonai Vitéz Mihály vezette fordítói team pozitív útmutatása, az elmúlt évtizedek színre állítói kivétel nélkül csak egyfajta szükséges rosszként tekintettek a szövegre, a lehetőség szerinti minimumra redukálva azt - ezen eljárásnak viszont a dráma szereplőinek viszonyrendszere, a cselekménymozzanatok olykor elemi követhetősége válik áldozatává. Ugyan ki hallotta már - példának okáért - hiánytalanul az Éj királynője és Pamina párbeszédét magyar színpadon? A darab felületes ismerete aztán önkényes kiegészítésekre sarkallja a mindenkori rendezőket és dramaturgokat: így születnek meg az olyan, a mű szellemétől idegen képtelenségek, mint hogy Pamina apja valójában Sarastro, aki az Éj királynője elvált férje... Bezzeg ha elhangzik a dialógus! Akkor a néző külön nyomozás nélkül isértesül róla, hogy Pamina apja, a Napkorona tulajdonosa lánya elrablása után halt meg, és koronáját Sarastróra hagyta. Sarastro ily módon nem a kétpólusú világrend egyik felének vezetője, hanem egy új világrend építésén fáradozik - amit az Éj királynője nem ismer el. Példák hosszú során keresztül bizonygathatnánk még, hogy mennyire fontos A varázsfuvola szövegének alapos ismerete a darab pontos megértéséhez; s ily módon milyen dicséretes, hogy ezúttal nem rövidítettek meg minket. Mert ha Halasi Zoltán párbeszédei nyelvi szempontból nem is tökéletesen kielégítőek, dramaturgiailag bizony mindent tartalmaznak, ami elengedhetetlenül fontos.

Mily sokat írtunk már, s még mindig szó sem esett az előadás vizuális világáról! Pedig a közönség tekintélyes része számára alighanem éppen a folyamatosan lapozgatott mesekönyv miatt vált emlékezetessé ez A varázsfuvola. Díszletek helyett ugyanis vetítés kísérte végig a cselekményt: ez azonban hangsúlyozottan nem játékteret, hanem illusztrációt kínált a cselekményhez, mintegy eleve kiszakítva azt aszínpadi realitás világából (látvány: Balla Margit). Fischer Iván eddigi Mozart-rendezéseit (Figaro házassága, Don Giovanni) nem éreztem szcenikailag kellően átgondoltnak; ezúttal kapitulálni vagyok kénytelen - ez a színi forma telitalálat. Miként a mű lényegéből fakad az is, hogy a második felvonás elejétől kezdődően mind gyakrabban árnyjáték vette át a vetítések helyét (tervező: Kuthy Ágnes). Acselekmény másik szellemi síkon folytatódik, legyen hát megjelenítése is elemeltebb, még az eddigieknél is kevésbé konkrét - a mű lényegéből fakadó problémafelvetés és annak adekvát megoldása ez, magyar operaszínpadon párját ritkítóan igényes gondolkodásra vallóan. Hogy mégsem lehetünk teljesen elégedettek, arról - mint oly sokszor - a színészi játék kidolgozatlansága tehet. A rendezői energiákat vélhetően lekötötte a színpadi keret kidolgozása, sőt az is felvethető, hogy Fischer Ivánnak, nem lévén profi rendező, esetleg nincsenek meg a kellő eszközei az énekes színészek megfelelő instruálására - mindenesetre amit e téren látunk, az jóval gyengébb és közhelyesebb, mint amit egy ilyen színvonalú előadástól összességében várnánk.

Az énekesi teljesítményekről nagyon eltérő véleményeket olvastam az előadást követő kritikákban; az ízlésből fakadó természetes véleménykülönbségeken túl ez abból is adódhat, hogy - a nyilvános főpróbát is beleszámítva - gyors egymásutánban összesen négy előadásra került sor, némiképp túlterhelve az énekeseket. Örömmel jelenthetem, hogy az általam látott március 11-i előadáson általában mindenki ajobbik formáját hozta, noha érezhető volt bizonyos fáziskésés: az énekesek nagyjából az első felvonás közepe táján kezdtek formába lendülni. Stanislas de Barbeyrac Taminója ily módon épp szerepének legexponáltabb részét, a Képáriát nem tudta meggyőzően tolmácsolni; szerencsére azonban ezt bőven kompenzálta a későbbiekben, szebbnél szebb megoldásaival. Könnyű, hajlékony hangja, kifinomult énekkultúrája ideális Mozart-énekesnek mutatta a szimpatikus francia tenort. A kifejezés magas fokán indította színpadi jelenlétét a katalán Nuria Rial; tőle kaptuk a legaprólékosabb szólammintázást, aleginkább „régizenés" előadásmódot - és (épp ezért, vagy ettől függetlenül?) a legihletettebb, legátéltebb éneklést is.

Ambivalens érzések maradtak bennem a már több Müpa-operaprodukcióban nagy
sikerrel szerepelt Hanno Müller-Brach­mann Papagenóját hallgatva. A karcos hang­anyag ezúttal kissé elidegenítően hatott rám: ilyen reszelősen megszólaltatva még a legkedélyesebb madárember őszinteségében is kételkedni kezdünk. Partnere, Norma Nahoun korrekten szólaltatta meg Papagena nyúlfarknyi énekelnivalóját. Rodolph Briand, miként korábban a Fischer-féle Figaro házasságában istapasztalhattuk, azon kevés karaktertenor közé tartozik, akik szólamuk pontos tolmácsolásával, és nem zenén kívüli auditív eszközökkel, valamint színpadi ripacskodással próbálnak érzelmeket kiváltani anézőkből; Monostatosa is éppen ezért vált meggyőzővé és emlékezetessé.

Apróbb hiányérzetünk támadhatott az Éj királynőjét és Sarastrót hallgatva. Mandy Fredrich vastag, drámai hangon énekelte két áriáját, ami jót tesz a királynői fenség megteremtésének, ám akadályozza abravúrszámok tökéletesen virtuóz megszólaltatását. Reálisan nézve egy ilyen színvonalú Éj királynője-alakítást nem érhet bírálat - ám a produkció a világszínvonalat célozta meg, s mivel azt sok tekintetben el is érte, talán jogos lehet észrevételeznünk, hogy bizonyos pontokon egy hajszállal mégis elmaradt tőle. Hasonlóképpen állt a helyzet Andreas Bauer Sarastrójával: a vokális karakterteremtés az ő esetében isszinte tökéletes volt, hangján éppúgy megszólalt az uralkodói fenség, mint a német operairodalom jellegzetes „apa-hangja" - csak éppen a szólam exponált mélységei nem szóltak kellő átütő erővel, minduntalan kizökkentve a hallgatót a zavartalan műélvezetből.

A hajdan a historizmus számos erényét művészetébe plántáló Fischer Iván friss tempókkal, de meglepően lekerekítetten, kiegyensúlyozottan, a széphangzás ideálját dédelgetve dirigálta Mozart operáját. Mivel a tökéletes hangszerként működő Budapesti Fesztiválzenekar élén mindezt hiánytalanul meg is tudta valósítani, felfogását csak elméleti bírálat érheti, gyakorlati kifogás aligha. Nem győzött meg ugyanakkor az egész előadás befejezése: az Éj királynője bukását követően a színpad pódiummá alakul, Sarastro öltönyben lép az immár ott muzsikáló zenekar és az őket vezénylő karmester mellé. Értjük a rendezői üzenetet: a harc elmúltával Sarastro ideje is lejárt, át kell adnia a helyét az övénél is újabb, a művészetek és az esztétikum uralta világrendnek. Az elképzelés gyönyörű; mégsem tudok szabadulni attól a pikírt gondolattól, hogy - ha szándéktalanul is, de - jelen megvalósításban bizonyos rendezői exhibicionizmus is tükröződik. Szerencse, hogy az előadás sokkal több értéket mutatott fel annál, mintsem hogy ilyesmin fennakadjunk. }

Mozart

A varázsfuvola

Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterem

2015. március 11.

Sarastro Andreas Bauer

Az Éj királynője Mandy Fredrich

Pamina Nuria Rial

Tamino Stanislas de Barbeyrac

Papageno Hanno Müller-
Brachmann

Papagena Norma Nahoun

Első hölgy Sarah-Jane Brandon

Második Hölgy Olivia Vermeulen

Harmadik Hölgy Barbara Kozelj

Monostatos Rodolphe Briand

Öreg pap / ٣. pap Peter Harvey

Két pap / Két őr Gustavo
Quaresma Ramos
Peter Harvey

Budapesti Fesztiválzenekar

À la cARTe Kórus
(művészeti vezető: Philipp György)

Karmester, rendező Fischer Iván

Magyar dialógusok Halasi Zoltán

Díszlet Balla Margit