Az 1945. május elsején megalakult MÁV Szimfonikus Zenekar korábbi és jelenlegi igazgatója, Fenyő Gábor és Lendvai György beszél a születésnapos együttesről.

Fenyő Gábor

- Ön ütőhangszeresként került a zenekarhoz, ült az igazgatói székben is, ma a zenekari alapítvány kuratóriumának elnöke.

- Az alapítók nevét ma a zenekar két bérlete viseli: Varga László, a MÁV elnök-vezérigazgatója kereste meg a fiatal dirigenst, Szőke Tibort a zenekaralapítás ötletével. Budán még nagyban ropogtak afegyverek, de Varga úgy gondolta, az ország újjáépül, és a vasútnak nemcsak téglát és vasat, hanem kultúrát is „szállítania" kell. Hitt abban, hogy a tengernyi szenvedés után nem csupán a házaknak, ahidaknak, hanem a lelkeknek is újjá kell épülnie. A MÁV biztosít kocsikat, amelyek szállásnak is, hangszerszállításnak alkalmasak, és az országot járva adjanak koncerteket. Az Operaház ifjú karmestere nagyszerűnek tartotta az ideát, de mindjárt meg is toldotta azzal, hogy énekeseket felkérve operákat, illetve opera keresztmetszeteket játsszanak. Így jött létre a híres Gördülő Opera, amely 1948 és 1954 között több mint félezer előadással örvendeztette meg a közönséget. A plakátok tanúsítják, hogy a dalszínház neves művészei, például Kerekes János, Pless László, Szecsődy Irén, Páka Jolán, Halmos János, Joviczky József és mások is csatlakoztak a Gördülő Operához.

- Először vasutas egyenruhában szerepeltek a muzsikusok, később frakkra váltottak, az együttes azonban 1994 februárjáig a MÁV Szimfonikus Zenekari Főnökség szervezeti egységként működött.

- Varga László és Szőke Tibor nagyszerű párost alkottak, az együttes 1947 őszén a bécsi Musikverensaalban lépett fel - magyar műsorral. Erkel, Kodály és Bartók műveket adtak elő. Szőke felkérte Kenessey Jenő karmester-zeneszerzőt, hogy készítsen átiratot az Allegro barbaróból - a kotta most is megtalálható a zenekar kottatárában. Sajnos a politika hullámverései az együttest sem kerülték el. Az 1949-es Világifjúsági Találkozót Budapesten rendezték, Szőkét azzal zsarolták, hogy, ha nem vállalja az ünnepi hangverseny vezénylését, felszámolják a társulatot. A karmester a „megtiszteltetés" elől Ausztriába menekült, és ott jelentős karriert futott be. 1995-ben, bár már nagyon idős volt, az alapítás 50. évfordulójára eljött, sőt felállt a karmesteri dobogóra, hogy az együttes számára szimbolikus jelentőségű darabot, az Allegro barbarót dirigálja. Szőke jókor távozott, még Varga perbe fogása előtt. A vezérigazgatót koholt vádak alapján letartóztatták és 1950-ben halálra ítélték. Pécsi István, majd Lukács Miklós után Oberfrank Géza vette át a zenei vezetést, aki hatalmas energiával fogott munkához, újfajta repertoárt épített, kemény próbákat tartott. A zenekar ebben nagyon jó partner volt, mert érezték, hogy szükségük van a frissítésre. Ekkoriban írta egyik kritikájában Pándi Marianne a MÁV Szimfonikusok egy koncertjéről, hogy ez az együttes, ha szükséges, minden nehézség nélkül képes pótolni az Állami Hangversenyzenekart és a Rádiózenekart, Ferencsik János, illetve Lehel György társulatát. Oberfrank után jött Nagy Ferenc, őt követte az első külföldi vendég, Mark Gorenstein. 1988-ban került a zenekar élére Gál Tamás, aki 20 évig vezette a Szimfonikusokat. Együtt éltük át a rendszerváltást, ami igen érdekesen csapódott le a zenekari létben.

- Ön ebben a periódusban már nem csak muzsikusként funkcionált.

- Az 1990-es évtized elején kiderült, a MÁV-ba mint nagyvállalatba a zenekar nem integrálható, légüres tér keletkezett körülöttünk. Az új idők szelleméhez híven az egyik zenész vetette fel, miért nem keres a társulat vezetőt a saját soraiból? Ma sem tudom, miért, engem javasolt. Végül a MÁV illetékeseivel fél évben állapodtunk meg, azzal a kikötéssel, hogy ez alatt kidolgozunk egy rendes pályázatot. Így istörtént. Hárman pályáztak, és Kovács Géza - ma a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója - nyert. Ő viszont ahhoz ragaszkodott, hogy maradjak mellette második emberként. Kovács Géza óriási ambícióval, minden tudását latba vetve vezette át a MÁV Szimfonikusokat az alapítványi formába. A haszon kölcsönös volt: a zenekar megmenekült, Géza pedig olyan tapasztalatokra tett szert, amelyeket nagyszerűen kamatoztat az NFZ-nél és a nemzetközi zenei közéletben egyaránt. Amikor elment tőlünk, ismét pályázatot írtunk ki, ezen már a saját elhatározásomból indultam el. 2004-ben nyugdíjba mentem, azóta aMűvészetek Palotájában dolgozom, Lendvai György pedig, akit szintén pályázat alapján választottak, azóta igazgatja az együttest. A zenekar kitűnő kézbe került, csak elismeréssel szólhatok róla, jobb üzletember, mint én valaha voltam.

Lendvai György

- Amikor 2004-ben először pályázta meg az igazgatói tisztet, mit tudott az együttesről?

- Amennyit egy átlagos koncertre járó. Szegeden éltünk 2000-ig, a fővárosba kerülésem első éveiben elsősorban a kamarazenei életben mozogtam. Annyit természetesen tudtam, hogy jó nevű, komoly múltú társulatról van szó. A pályázatom elfogadásakor úgy éreztem, jó helyre érkeztem, azt csinálhatom, amit szeretek, ami érdekel, amiben hasznosan működhetek. Visszatekintve, szerencsésnek látom, hogy kívülről kerültem az együttesbe. Utólag érzékeltem, hogy teljesen más stílusban vezetem a zenekart, mint az elődeim, de hát egészen más időket is élünk.

- Az igazgató feladata a kapcsolattartás a művészeti vezetővel, a muzsikusokkal, a közönséggel...

- Nemrég egy nemzetközi zenekari fórumon vettem részt Párizsban, itt is felvetődött a felelősség-megosztás kérdése. A művészeti profilt a művészeti vezető alakítja ki, öt-tíz, talán tizenöt évig dolgozik egy társulattal, így meghatározó a szerepe. Ám az igazgató az ő munkájáért is felel, azért például, hogy valamilyen nagy ívű vízió megvalósítható-e, hogy hosszú távon teljesülnek-e a zenekar művészi céljai. Azt látom, hogy ez szinte minden együttesben nehéz kérdés. A fenntartóval, a MÁV-val való kapcsolattartás mindenkor az igazgató dolga, akinek mindent meg kell tennie azért, hogy a cég vezetői fontosnak, szükségszerűnek tartsák az együttes létét, büszkék legyenek rá. Amikor idekerültem, csak egy önkormányzattal, az újpestivel álltunk kapcsolatban, most másik négyre is számíthatunk, ez nemcsak közönségkapcsolatot, népszerűséget, hanem némi bevételt is hoz számunkra - divatosan fogalmazva: a társadalmi beágyazottságunkat erősíti. Első helyen kellett volna említenem a közönséget. A MÁV Szimfonikusok hűséges törzsközönségét, hiszen létkérdés a velük való törődés, a műsorokhoz érkező visszajelzések figyelése, a kapcsolattartás a baráti körrel. Mi nem tekintjük ellenségnek a sajtót, akritikusokat, szeretjük, ha jelen vannak a koncertjeinken és írnak rólunk. Ha egy Kurtág-darab ősbemutatóját tűzzük ki, vagy ha egy zeneszerzői évfordulóra még nem, vagy csak ritkán hallott művet mutatunk be, igencsak számon tartjuk a fogadtatás milyenségét. És az a benyomásunk, hogy a kritika nagyon is elfogadó velünk szemben.

- Még nem beszélt az alapvető igazgatói feladatról: a zenekari tagok életkörülményeiről, a működés hosszú távú stratégiájáról.

- Nagyon sokat dolgozunk, de nemcsak mi, más együttesek is. Az előadóművészeti törvény alapján a normatív támogatás koncertszámtól, látogatottságtól, az ifjúsági hangversenyek számától stb. függ. Ezért mindenki „fölturbózza" a szezonját. A nehézségek mellett ez engem optimizmussal tölt el, sosem volt Magyarországon ilyen aktív, ilyen pezsgő a zenekari élet. Budapesten mindegyik zenekarnak megvan atörzsközönsége, megtöltik a koncerthelyszíneiket. Ez valóban rendkívüli, de azért az igazgató kollégákkal már törjük a fejünket, vajon a tengernyi munka mikor megy a minőség rovására? Jelenleg sajnos nincs lehetőségünk egy sok próbát, egyhetes, tíznapos műhelymunkát igénylő, ritkán játszott alkotást műsorra tűzni. Nem a munka mennyiségét csökkenteném, hanem az anyagi megbecsülést növelném. Amuzsikusok szeretnek dolgozni, jó és szép koncerteket adni. Azt tartanám előre vivőnek, ha a produkciók színvonalához mérten arányosak és méltók lennének a juttatások. Meg kell jegyeznem, hogy ordító aránytalanságok vannak az egyes zenekarok finanszírozását illetően. S ez egyaránt érvényes a fenntartói meg az állami támogatásokra. }