{ CSENGERY KRISTÓF

Bahrami

Meghallgatni egy muzsikust, akivel eddig nem találkoztunk: izgalmas, várakozásteli élmény. A Zongora című hangversenysorozatnak eddig is sok effajta tapasztalatot köszönhetett a magyar hangverseny-látogató, legutóbb pedig újabb névjegyátadásra került sor: a Zeneakadémia nagytermének pódiumára lépett Ramin Bahrami (1976), aki Teheránban látta meg a napvilágot, hazáját azonban tizenegy évesen - az iráni iszlám forradalmat és Khomeini ajatollah hatalomra jutását követően - családjának szabadlábon maradt tagjaival menekültként kellett elhagynia (bebörtönzött apja fogságban halt meg 1990-ben). Ramin Itáliában nevelkedett, a milanói Giuseppe Verdi Konzervatóriumban kapta zenei képzését Piero Rattalino osztályában, tanulmányainak befejezése után pedig olyan művészek mesterkurzusain tökéletesítette tudását, mint Charles Rosen, Schiff András, Robert Levin - saját vallomása szerint azonban legtöbbet Rosalyn Tureck tanításából hasznosított.

Bahramit, aki a Decca művésze, Bach-specialistaként jegyzik, híressé vált korai felvételei is a zeneszerző nevéhez fűződnek: Goldberg-variációk, A fúga művészete. Nem lepődtünk meg tehát azon, hogy budapesti műsorának is Johann Sebastian termése adta a vezérfonalát (G-dúr francia szvit, no. 5, BWV 816; a-moll angol szvit, no. 2, BWV 807; Aria variata, BWV 989; Olasz koncert, BWV 971), pontosabban az egyiket a két fonál közül. A másikat, amelyet a zongorista az előbbivel gondosan egybesodort, a kortárs Domenico Scarlatti művei szolgáltatták (d-moll szonáta [ária], K. 32; G-dúr szonáta, K. 289; D-dúr szonáta, K. 282; Fisz-dúr szonáta, K. 319; D-dúr szonáta, K. 278; C-dúr szonáta, K. 159). Gondolatébresztő párosítás: a két szerző azonos évben született (1685), egyazon kort képvisel, mindketten a barokk billentyűs zene meghatározó mesterei, de látásmódjuk és a műfajokhoz fűződő viszonyuk gyökeresen eltér, ez pedig - mivel Bahrami nem különítette el a kompozíciókat, hanem váltogatta Scarlatti és Bach műveit -, a hallgató számára minden magyarázat nélkül világossá válhatott.

Bahrami pazar technikájú, diadalmas virtuozitású zongorista, aki plasztikus billentéssel, állóképesen és pontosan zongorázik. Aki nem olvasott róla, az is meghallhatta: a művész fő inspirációforrása Glenn Gould művészete (a tapasztaltabbak már Tureck nevének említésekor is gyanút foghattak, a nagy amerikai zongoraművésznő volt ugyanis a fiatal Gould egyik legnagyobb előadói élménye). Gouldra utal a zongorahang fémes-kristályos csengése, rá emlékeztet az egzaktság állandóan érvényesülő törekvése, a pregnáns ritmika, az erőteljes hangsúlyozás, az intellektuális közelítésmód és a zene motorikus elemeinek felértékelése. Ugyanakkor Bahrami játéka Goulddal ellentétben ritkán merészkedik az extravagancia területére: a koncerten nem hallottunk szélsőséges tempókat vagy dinamikákat - legfeljebb olykor egy-egy zárlati formulához érve engedett meg magának a művész robusztusabb gesztusokat. És persze megjegyezném: bár Bahrami kiváló zongorista és remek zenész, azért ez a nagyságrend, bár imponáló, nem a Gouldé, sem hangszeresen, sem zeneileg.

Bár Bahramit Bach-előadóként könyvelte el a világ, ezen a koncerten Scarlattihoz viszonyult érzékenyebben. Scarlatti eleganciája, humora, az apró formák iránti vonzalma, és az a jellegzetessége, hogy zenéje kis felületeken is sűrű változatosságot mutat, arra inspirálta a zongoraművészt, hogy Scarlattit egyénibben, színesebben, kreatívabban fogalmazza újjá. Bachnál viszont a gyors tételekben gyakran lettem figyelmes arra, hogy sietni kezd, s ennek következtében egyik-másik gyors Bach-tétel előadása hadarós „darálássá" vált, még ha nagyon magas színvonalon is. Mindezek főként a koncert első részét jellemezték, a szünet után hallott Bach-művek sokkal kiegyenlítettebben hatottak. Bahrami - aki ráadásként Bach Airjét (BWV 1068), Johann Strauss Perzsa indulóját (op. 289), majd ismét Bachtól a Goldberg-variációk (BWV 988) témáját szólaltatta meg - jelentékeny és érdekes előadó. Jó volna újból, más szerzők műveit felvonultató programban is hallani őt, hogy jobban megismerhessük, megtudván, milyen szellemi dimenziók tárulnak ki a zenei mozgásélmény iránt elkötelezett, lendületes zongorázás mögött. Február 10. - Zeneakadémia, Rendező: Jakobi Koncert Kft.

---------------------------------

Takács Kvartett, Muzsikás

2001-ben a magyarországi népzenei revival nagy múltú együttesét, az 1973-ban alakult Muzsikást összehozta a sors a Takács Kvartettel. A két együttes amerikai kezdeményezésre adott közös koncertet az Aspeni Nemzetközi Fesztiválon, Coloradóban. Az elképzelés egyszerű volt: a Takács Kvartett Brahms-, Liszt- és Bartók-műveket szólaltat meg, a Muzsikás pedig bemutatja a műzenei kompozíciók mögött rejlő népzenei forrásokat. Már az első koncert után világossá vált, hogy az együttműködés hosszú távú lehetőségeket rejt magában, a Brahms-Liszt-Bartók-összeállítás helyett azonban inkább Bartókra és Kodályra építve. A cél - ahogy Porteleki László ezt a Müpa Magazin hasábjain összefoglalta - természetesen az volt, hogy megmutassák, „a mi huszadik századi zenénk milyen erősen kapcsolódik a magyar, illetve Kárpát-medencei népzenei gyökerekhez". De már kezdetben sem azt akarták, „hogy egymást illusztrálja az eredeti dallam és az, ami Bartóknál belőle lett". Többre vágytak, a két világ elemeiből kialakított kompozícióra: „Egy zenei folyamatot építettünk fel, olyan szerkezetet, amelyben a népzene és a komolyzene gyakorlatilag egymásba folyik, és egyetlen ívet alkot".

Másfél évtized alatt a Muzsikás és a Takács Kvartett újra és újra közönség elé lépett különleges koprodukciójával a világ számos pontján - épp csak Budapesten nem. Ezt a hiányt volt hivatott felszámolni az a hangverseny, amelyet a két együttes februárban a Művészetek Palotájában adott. Komplex összetételű hallgatóság volt kíváncsi a műsorra: megjelentek olyanok, akik elsősorban az egykori táncház-mozgalom táborából érkeztek, de olyanok is, akik mindenekelőtt a klasszikus zenei repertoár iránt érdeklődnek, és régóta várták, hogy újra élőben hallhassák a vonósnégyest, melyet 1975-ben a primárius, Takács-Nagy Gábor alapított, s melyben Takács-Nagy kiválása (1993) és a brácsás Ormai Gábor korai halála (1995) után is maradt még két magyar alapító.

A hangverseny első részében először Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter és Hamar Dániel lépett pódiumra, hogy megszólaltasson egy összeállítást Kalotaszeg, Békás és Dunántúl vidékéről származó dallamokból. Ezt Bartók 4. vonósnégyese (Sz. 91, BB 95 - 1927) követte Edward Dusinberre, Schranz Károly, Geraldine Walther és Fejér András előadásában, úgy, hogy a vonósnégyes egyes tételei között a Muzsikás játszott népzenét, a 2. és 3. tétel között pedig a koncerten szintén közreműködő Petrás Mária éteri tisztaságú énekét hallgattuk. A szünet után először a Negyvennégy duóból (Sz. 98, BB 104 - 1931) következtek részletek Schranz és Sipos előadásában (ezt megelőzően egy eredeti Bartók-fonográffelvétel anyagából is megszólalt egy rövid ízelítő), majd a Szonatina (Sz. 55, BB 69 - 1915) Dudások tétele hangzott fel a vonósnégyes tolmácsolásában (Hamar velük bőgőzött), Petrás Mária moldvai balladát énekelt, végül pedig a Román népi táncok (Sz. 56, BB 68 - 1915) zárták a műsort, ismét vonósnégyesre alkalmazva, és ismét úgy, hogy nagybőgőjátékával Hamar Dániel kvintetté bővítette a kvartettet.  A legfontosabb azonban az volt, hogy a sorozat stilizált, műzenei változatának tételei mellett megszólaltak az eredeti dallamok is, a Muzsikás tolmácsolásában, olyan módon, ahogyan feltehetőleg Bartók is hallhatta őket a falvakban, amelyekbe gyűjteni járt.

Egy szabályos kritikának illenék kitérnie a 4. vonósnégyes előadásának értékeire: a markáns témaprofilokra, az erőteljes hangsúlyokra, a zene makacsságának érzékeltetésére, a dallamok fragmentáltságának interpretációs erőforrásként való kamatoztatására, a második tétel kezdetének hatásos sotto vocéjára, a harmadik tétel nagy, magányos cselló-meditációjára, a negyedik tétel remek pizzicatóira - no meg a másik oldalon Sipos életteli cifrázataira, és persze a Muzsikás tagságának sokoldalúsága, a multiinstrumentalista-teljesítmények természetes könnyedsége is megérdemelne néhány mondatot. De hát ez nem volt „szabályos" koncert, s így a kritika sem lehet szabályos. A legfontosabb tapasztalat nem az egyes művek megszólaltatásának mikéntjében rejlett, hanem a gesztusban, amely egymás mellé helyezte a kétféle világot: a népzeneit és a belőle táplálkozó stilizáltat, érzékeltetve a kétféle hangszeres játékkultúra, technika, intonáció, kifejezésmód eltéréseit - és megmutatva a mindezek ellenére nyilvánvaló, mély összetartozást. Tartalmas és elgondolkodtató, gyönyörködtetve tanító este volt. Február 12. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

---------------------------------

BFZ, Takács-Nagy, ifj. Kurtág

Öröm, hogy egyre több olyan hazai szimfonikus zenekar akad, amely a kortárs zenét nemcsak elkülönítve, fesztiválokon vagy speciális eseményeken játssza, de a klasszikus zenét kedvelő közönségnek szánt bérletek szendvicskoncertjein is, a törzsrepertoár népszerű darabjaival társítva. Hivatásos hangversenyjáróként, harmincöt év zenekritikusi tapasztalata alapján állítom: ez az egyedüli hatékony megoldás. A kortárs zenei fesztiválokra és a kizárólag új zenét felvonultató koncertekre azok váltanak jegyet, akiket nem kell meggyőzni zenetörténeti jelen fontosságáról - ők már érdeklődnek a kortárs zene iránt. Gyarapítani a kortárs zene hallgatói táborát csak a hagyományos repertoár elkötelezettjeinek körében lehet: őket kell egy-egy jól összeállított műsorú hangversenyen megcélozni, de úgy, hogy az új mű mellett meghallgathassák régi kedvenceiket is.

A Budapesti Fesztiválzenekar három egymást követő alkalommal játszott a Művészetek Palotája nagytermében Mendelssohn és Schumann között Kurtágot: a Solti-, a Doráti- és a Reiner-bérlet közönségének. „Kurtágot" - vagyis ez esetben idősebb és ifjabb Kurtág György közös művét. Apa és fia 1999-ben a bázeli Paul Sacher Alapítvány felkérésére közös művet írt: a Zwiegespräch vonósnégyesre és szintetizátorra fogalmazódott. A darabnak nem minden eleme rögzített, szerepet játszik megszólaltatásában az improvizáció is, ezért írhatta ifj. Kurtág György már 2007-ben: „[a Zwiegespräch] előadásról előadásra változik; ma már nincs egyetlen közös hangja sem az első koncerten elhangzottakkal. Nyolcadik éve dolgozunk rajta, és talán nem is foguk sohasem befejezni, hiszen arról is szól, hogyan folytatódik közöttünk a párbeszéd." Apa és fiú párbeszéde két különálló médiumon: két világ dialógusa. Hogy a képlet bonyolultabb legyen, a Kurtág-életmű iránt elkötelezett svájci karmester, Olivier Cuendet a két szerző jóváhagyásával, sőt kérésére a kompozíció vonósnégyes-részét zenekarra írta át. Ebből néhány tétel már 2012 májusában megszólalt a Müpában, Takács-Nagy Gábor akkor a MÁV Szimfonikusokat vezényelte - a BFZ koncertjén most mind a kilenc tételt hallottuk, ismét Takács-Nagy irányításával, a szintetizátort pedig ezúttal is ifjabb Kurtág György kezelte. A hallgató álomszerű folyamattal szembesül, a hosszú hangok, sóhajok, neszek, morajlások erős ábrázoló késztetést, sőt narrativitást sejtetnek, mindvégig leköti a figyelmet a zenekar és az elektronikus hangzás egymásra reflektáló egybeolvadása. Sokszor tűnik a zene álló hatásúnak, máskor hirtelen meglódul a „cselekmény", és tektonikus erejű mozgások indulnak be, nagy erejű fokozás formájában. Újat kereső, kísérletező, örök work in progress a Zwiegespräch, amelyben a két Kurtág úgy dolgozott együtt, mint hajdan az Új Zenei Stúdió tagjai közös kompozícióikban - és aligha véletlen, inkább logikus, hogy éppen ennek a darabnak a keletkezéstörténetébe „szállt be" utóbb egy harmadik személy is.

A „körítés" elsőrangú minőséget képviselt - hangszeres kivitelezés és zenei kifejezés dolgában egyaránt. A tizenkilenc éves Mendelssohn Meeresstille und glückliche Fahrt (op. 27 - 1828) című, Goethe-ihlette szimfonikus tételpárja, ez a szövegtelen versmegzenésítés rendkívül atmoszférikus előadásban szólalt meg: az első tételben az éteri-tiszta vonóshangzás az „álló levegő" tökéletes zenei leképezéseként, szinte természeti jelenség gyanánt hatott, egyszerre békésen és a feszültségteli várakozás lelkiállapotát megjelenítve, a második tétel pedig Takács-Nagy Gábor kongeniális vezényletével tökéletesen közvetítette a zene szenvedélyét, energiáját, előrevivő lendületét. A szünet után Schumann 4. szimfóniája (op. 120 - 1841/1851) egyszerre illett Mendelssohnhoz és Kurtághoz, Takács-Nagy Gábor lobogó-lázas muzsikus-egyéniségének pedig talán leghitelesebb védjegye. Tűz és fegyelem egysége jellemezte a karmester és a nagyszerűen játszó BFZ harmonikus együttműködése nyomán létrejött pompás előadást: élénk hangsúlyok, szenvedély és egzaltáció a közös tőről fakadó saroktételekben, intimitás a lassúban, felhorgadó indulatok a scherzóban. Tömör és tudatosan kontrollált formálás, sűrű, ugyanakkor kristályos fényű vonóshangzás, igényes rajzú, individuális szólók. Takács-Nagy Gábor fellépése mindig ünnep: az ihletettség, a rátermettség és a maximalizmus ünnepe - most is az volt. Február 22. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

---------------------------------

Frang, Amsterdam Sinfonietta

A norvég hegedűművésznő, Vilde Frang (1986) huszonhat évesen, 2012-ben mutatkozott be Budapesten: a Művészetek Palotájában szólaltatta meg Sibelius Hegedűversenyét az Esa-Pekka Salonen vezényelte Philharmonia Zenekar kíséretével. A Kaposfestre is többször meghívást kapott, a magyar közönség tehát már jól ismeri. Legutóbb a Zeneakadémia nagytermében, az Amsterdam Sinfonietta társaságában lépett fel. Az 1988-ban alakult együttes a mifelénk szokásosnál nagyobb létszámú: huszonhárom muzsikust számoltam meg a pódiumon. Állva játszanak, s bár ennek sem a művek értelmezése, sem a hangzás szempontjából nincs érdemi jelentősége, valamit mégis közvetít: reprezentatív magatartást, legalábbis a hallgató így feltételezte a koncert elején - és ez a feltételezése később igazolódott.

Bizonyos műveket - így például Grieg Holberg-szvitjét (op. 40 - 1884) - kotta nélkül adnak elő, az előadásmód pedig a mutatós virtuozitást helyezi előtérbe, lendületes ritmussal, élénk tempókkal, és a kamarazenekar áttetsző faktúrája helyett inkább a szimfonizmus felé hajló dús, erős hangzással. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a Holberg-szvit utolsó tétele, az önmagában is ziccerszerű Rigaudon hatására még rátettek egy jókora lapáttal, mikor az addig csak álló együttes tagjai játék közben táncra perdültek, az egyik bőgős pedig előre jött, és középütt megállva a tengelye körül pörgetni kezdte az instrumentumát, mintha cirkuszi zenekar tagja volna, akkor talán azon sem lepődik meg az olvasó, ha az Amsterdam Sinfonietta teljesítményét jellemezve nemcsak az abszolút felsőfokú hangszeres kivitelezést említem meg, de a rámenősséget és a hatásvadászatot is, amely a karakterek időnkénti eltúlzásában, a kontrasztok felesleges kiélezésében is megnyilvánult.

A jelenség háttere nyilvánvaló: ez a kiváló felkészültségű együttes akkor is nagy sikert aratna, ha „csak" felsőfokon muzsikál, de jó ízléssel és mértéktartón - nekik azonban ennyi nem elég, nagyobb ovációt akarnak, és ennek érdekében nem szégyellik keményen megnyomni a ceruzát a művek portréjának felvázolásakor. A portré pedig torzul a megnyomott ceruzától. Kár a félresiklásért, mert egyrészt mint jeleztem, az Amsterdam Sinfonietta hangszeres tudása, összjátékának igényessége a nemzetközi élvonalban jelöli ki az együttes helyét, másrészt zenei értelemben is számos gyönyörű részlet tanúi lehettünk, a neoklasszikus Holberg-szvit kecses-költői tételeiben éppúgy, mint a szintén Griegtől származó Két elégikus melódia (op. 34 - 1880) megejtően személyes, fájdalmas lírájának közvetítésekor, nem beszélve a Janáček 1. vonósnégyesének („Kreutzer-szonáta" - 1923) drámaiságáról és dúlt hangvételéről, amelyet Terje Tønnesen koncertmester vezetésével az együttes hitelesen reprodukált. Bár arról nem feltétlenül győzött meg az előadás, hogy ez a vonósnégyes alkalmas volna a kamarazenekari előadásra is - a szólamok mozgásai sokszor túl élénkek, hirtelenek és individuálisak ahhoz, hogy egy individuális hangszer helyett négy- vagy öttagú szólamként is természetesen hassanak.

Mozart A-dúr hegedűversenyéhez (K. 279 - 1775) Vilde Frang is alapvetően a reprezentatív-virtuóz olvasat lehetősége felől közelített, a nyitó Allegro apertóban hirtelen hangsúlyokkal és kitörésekkel érve el hatást, mindez azonban egyrészt belülről fakadt, és nem marketingfogásként, hanem zenei személyiségjegyként érvényesült, másrészt nem akadályozta meg a művésznőt abban, hogy az Adagióhoz érve megörvendeztessen bennünket hangjának karcsúságával, dallamformálásának beszédességével, a sok pianóval, kamarazenei elemmel, amely játékát ebben a tételben jellemezte. A fináléban aztán ismét a hatásközpontú hegedülés került előtérbe, de ízléssel és a mérték ismeretével párosulva. S hogy a híres török epizódját Vilde Frang valóban túl gyorsan indította és egészében túljátszva, túlkarakterizáltan értelmezte-e, vagy ezt csak a kritikus érzi így, maradjon nyitott kérdés. Magam örültem volna a versenymű zárótételében egy olyan végkifejletnek, amely inkább a mű költészete felől s kevésbé a reprezentatív virtuozitás igényének szellemében közelít a darabhoz (és Mozarthoz) - de azt is el tudom fogadni, amit hallottam. A kiváló ifjú művésznő ráadásként rövid szólódarabot játszott, melyet „norvég népdalként" konferált be - amit azonban hallottunk, inkább tűnt egy folklórdarab kortárs műzenei feldolgozásának. Február 24. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

---------------------------------

{ MALINA JÁNOS

 

Szokolay Balázs

A Wohltemperiertes Klavier két füzetének több mint 40%-át, huszonegy prelúdiumot és fúgát játszott el Szokolay Balázs a Rádió márványtermében adott hangversenyén, amelyet a Bartók rádió néhány éve elhunyt, kitűnő zenei szerkesztője, Varga Ferenc emlékének ajánlott. A hangsúlyt az első kötetre fektette: ennek több mint a felét játszotta el, közülük két tétel az egyébként a második kötetnek szentelt második félidőre is jutott.

Szokolay a tőle megszokott rendkívüli koncentrációval építette fel és játszotta végig a hangversenyt, a hallgató figyelmét pillanatra sem hagyva lankadni. Semmiféle kétségünk sem lehetett afelől, hogy határozott elképzeléssel rendelkezett a felhangzó mind a 42 tétel karakteréről és formai, dramaturgiai felépítéséről; s ezek az elképzelések rendre meggyőzőknek bizonyultak, ha persze nem is minden alkalommal azonos mértékben. Ezt bizonyította a közönség különösen lelkes tetszésnyilvánítása, s az  a tény, hogy a koncert végén a szellemi kielégültség érzésével álltunk fel a helyünkről.

Pedig tulajdonképpen nem minden pillanatba tetszett teljesen adekvátnak az, amit hallhattunk. Hogy ne áruljak zsákbamacskát: az előadónak azokkal a nyilvánvaló és igen jelentős erényeivel szemben, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy érdemi és érvényes Bach-interpretációt hozzon létre - s ide tartozik játékának tiszta és világos jellege, a szólamok plasztikus megszólaltatása, a harmóniai és agogikai érzékenység -, bizonyos jelentős és visszatérő problémák is megmutatkoztak az előadás folyamán. A magam részéről úgy látom, hogy ezek elsősorban a zongorán való előadás átirat jellegéből következnek. A zongoristának ugyanis kezdenie kell valamit a modern zongorának mind a hangvolumenével, mind pedig hatalmas dinamikai rádiuszával (ez utóbbi a csembaló esetében objektíven 0, a klavichordon pedig igen erősen limitált). Félreértés ne essék: egyáltalán nem valamifajta korabeli előadási konvenciók alkalmazását hiányolom Szokolay előadásában - erről szó sincs, ő tökéletesen birtokában van azoknak a „kiejtési szabályoknak", amelyekre ebben a műven, ebben a szituációban szükség volt. Az pedig nem csupán helyes, hanem az egyetlen ésszerű döntés volt részéről, hogy a zongorán nem próbált meg csembalót - vagy pláne klavichordot - imitálni, s nem próbálta ráerőszakolni hangszerére azoknak az instrumentumoknak az (itt anyagszerűtlen) korlátait.

Ugyanakkor - különösen a koncert első felében - nem is egyszer az volt a benyomásom, hogy a hangszer adottságai által meghatározott hangzási és dinamikai tér felhasználása, „bejárása" kissé mohón és differenciálatlanul történt, tehát ebben a tekintetben kevés volt az árnyalás az előadásban, az alkalmazott dinamika túlságosan gyakran próbálta meg „faltól falig" birtokba venni a lehetőségeket. Ennek következtében azután olyan tételekben, mint mindjárt az első kötet c-dúr és c-moll prelúdiuma, e-moll vagy g-moll fúgája, fárasztóan hangos volt, kíméletlennek, helyenként egyenesen csapkodónak hatott. Ezzel rokon probléma, hogy egyes tételek feltartóztathatatlan lendülete, hatalmas energiája itt-ott - mint a Cisz-dúr fúgában - már-már gépzongorához hasonlóan motorikussá vált, vagy - mint a B-dúr prelúdiumban - kissé űzött benyomást keltett.

Némi rossz érzéssel fogalmazom meg ezeket a kifogásokat, miután megítélésük eléggé szubjektív, és több ponton közvetlenül határosak kifejezett erényekkel - a feltartóztathatatlanság például, ha nem érezzük motorikusnak, éppenséggel messzire tágíthatja a forma ívét (és persze a játék nagyfokú precizitását feltételezi), a forték ereje és keménysége pedig monumentális hatást idézhet elő. Mindenesetre én érzékeltem a problémát. Feltűnő volt viszont - és könnyen lehet, hogy azért, mert Szokolay Balázs érzékenyen és rugalmasan reagált a terem visszajelzéseire -, hogy a második félidőre milyen gyökeresen javult a helyzet mind a dinamikai túlzások, mind pedig a gépiesebb mozgású tételek hajszoltsága tekintetében.

Beszámolóm végső hangja legyen tehát a megérdemelt elismerésé. Hadd foglaljam össze ismét: Szokolay billentése rendkívül erőteljes, ugyanakkor plasztikus és érzékeny; staccatói és nonlegatói, különösen az olyan témákban, mint az első kötet D-dúr és d-moll prelúdiumáé vagy a második kötet Desz-dúr fúgájáé, élményszerűek; minden nyugalmukkal együtt lélegzenek és élnek az olyasfajta tételek, mint az első kötet cisz-moll fúgája; nagyszerűen használja ki a hirtelen faktúraváltásokat drámai kontrasztok létrehozására; ellágyulásai megejtőek, s elmélyülő-meditatív hangja is mindig tartalmas; ugyanakkor a könnyedség, a játékosság is közel áll hozzá (második kötet, Desz-dúr fúga). S végül az olyan hatalmas súlyú tételek, mint a második kötet cisz-moll vagy különösen az első kötet koncertzáró h-moll fúgája, valóban elmélyült és szuggesztív előadásban szólaltak meg. Február 24. - A Magyar Rádió márványterme. Rendező: MTVA Bartók Rádió }

 

{ BÓKA GÁBOR

Komlósi, MÁV Szimfonikusok, Kesselyák

Két szempontból is rendhagyóan indult a Komlósi Ildikó áriaestjeként meghirdetett koncert február 11-én a Művészetek Palotájában, melyre a MÁV Szimfonikus Zenekar bérleti hangversenyeként került sor. Szokatlan volt egyrészt, hogy a főszereplő csaknem fél óra elteltével jelent meg először a pódiumon; de nem kevésbé volt meglepő az sem, hogy ami addig elhangzott, az - a gálák műfajához kevéssé illeszkedő, ám örvendetes módon - kortárs zene volt: Kesselyák Gergely a néhány éve általa bemutatott Fekete Gyula-opera, a Liszt Ferenc életének egyik epizódját feldolgozó Excelsior! nyomán készült zenekari szvitet dirigálta. Az első tételében Richard Strausst, a másodikban hol Sosztakovicsot, hol Nino Rotát, zárótételében pedig Wagnert idéző, eklektikus és éppen ezért könnyen befogadható muzsika gondos betanításban és kivitelezésben csendült fel. A közvetlenül ezután hallott vokális szemelvény (Liszt áriája ugyanezen operából) egyrészt azt demonstrálta, hogy Fekete Gyula az énekhangra való komponálás tekintetében par excellence operaszerző; Fekete Attila ihletett éneklése pedig arról tett tanúbizonyságot, hogy a tenor ezen az estén elsősorban a kortárs zene iránti elkötelezettségét óhajtotta demonstrálni - későbbi produkcióin sajnos sokkal több fogást lehetett találni. A második részben hallott Carmen-keresztmetszet Don Joséjaként ugyanis (talán azért, mert színpadon még nem formálhatta meg a szerepet?) az énekes inkább hangerejével, mintsem stílusismeretével próbált hatni, a verizmus szélsőségeivel átitatva Bizet kifinomult francia muzsikájának légkörét.

Hasonló benyomásokat szerezhettünk Kesselyák Gergely vezényléséről is, akinek pálcája alatt szinte rá sem lehetett ismerni a Fekete Gyula-zenét oly meggyőzően interpretáló együttesre. A Carmen-részletek gyorsak és hangosak, összességében mindvégig nyersek voltak - igaz, Kesselyák legalább nem írta át a zenekari szólamokat, mint a pár hónappal ezelőtti Erkel Színház-i felújítás betanító karmestere. Az első felvonás előjátékában az általános trend egyenesen a brutalitásig fokozódott - másrészt a hatásosságra való törekvés csaknem elfedte, hogy a zenekar közel sem volt olyan felkészült, mint az első részben. A Carmen-keresztmetszet egyetlen zenekari szempontból is akceptálható száma a harmadik felvonás előjátéka volt: a megszólaltatás azonban ekkor sem volt több korrektnél, mindvégig hiányolnunk kellett e muzsika nélkülözhetetlen poézisét. A minden operagálán kötelező Parasztbecsület-intermezzóban a vonósok volumenét érezhettük kevésnek, tónusukat kicsit fakónak - és, valljuk meg, nem is énekeltek úgy, ahogy azt egy olasz operában még a hangszerektől is elvárhatnánk.

Komlósi Ildikó ellenben a nemzetközi színpadokhoz szokott művész természetességével nyújtott felsőfokú teljesítményt. Hanganyagát, e dús, minden regiszterben egyformán kiegyenlített mezzót dicsérni aligha tűnne eredeti kritikusi fogásnak, miként a voce kiműveltségét s az énekes kultúráját és karakterizáló készségét méltatni is elcsépeltnek hat a pálya ezen szakaszában, túl a harmincéves jubileumon. Mégis: újra és újra le kell írni, milyen tévedhetetlenül különbözteti meg egymástól Komlósi Ildikó a különböző szerepek eltérő hangvételét - egyfajta általános szenvedélyesség helyett pontosan eltalálja és tisztán vokális eszközökkel ábrázolni is tudja, miben tér el egymástól Santuzza kétségbeesése, Bouillon hercegné tomboló féltékenysége (Cilèa Adriana Lecouvreurjének részletében), vagy éppen Saint-Saëns Delilájának érzékisége. S nem kevésbé örömteli az sem, hogy több mint két évtizeddel a szerepben történt bemutatkozása után Komlósi Ildikó még mindig evidens Carmen: vokális túlzások nélkül, tisztán a zenei vonalrajzra koncentrálva, dalszerű egyszerűséggel és tömörséggel megfogalmazva állította elénk Bizet operájának részleteit, példát mutatva rá, hogy egy nagy művész még hátráltató körülmények között is képes kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Február 11. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány }

 

---------------------------------

 

{ KUSZ VERONIKA

Kremer, Concerto Budapest, Keller

Különleges vendéget hozott magával a nagyszerű Gidon Kremer a Concerto Budapest zenekar februári estjén: Mieczysław Weinberget és az ő g-moll hegedűkoncertjét. Weinberg (vagy más írásmód szerint Vainberg) lengyel-zsidó származású szovjet zeneszerző volt (1919-1996), akinek az utóbbi időben egyre-másra fedezik fel műveit a világ hangszeres- és operai együttesei. Szó se róla, van miből válogatniuk, hiszen a komponista, akinek a 20. század közepének (kelet-)európai tragédiái alakították hányattatott sorsát, egyebek mellett 22 szimfóniát, 17 vonósnégyest és 7 operát írt (!). A magát több alkalommal Weinberg-hívőként aposztrofáló Kremer maga is számos lemezfelvételt készített a meggyőződése szerint méltatlanul elfeledett alkotó műveiből - szerinte például Weinberg szólóhegedű-szonátái Bartókéval mérhetők. Hegedűversenyt ugyan csupán egyet komponált a szerző (két kisebb, szólóhegedűt és zenekart foglalkoztató kompozíció mellett), ettől függetlenül művében feltűnően nagy rutinnal kezelte az apparátust. Zenei nyelvét elsősorban Sosztakovicséhoz szokás hasonlítani, akivel személyes kapcsolatban is állt, de a mostani koncert tanúsága szerint nem jár tévúton az a hallgató sem, aki Sztravinszkij-, sőt Bartók-hatást vél felfedezni az alapvetően drámai és roppant szuggesztív stílusban. A leplezetlenül vállalt inspirációk ellenére Weinberg zenéje kétségkívül igen egyéni hangú - ezt ékesen bizonyította a ráadásszám is, melyet feltehetőleg az egyik hegedű-szólószonátából választott Kremer, s mely mintha csak a Hegedűverseny folytatása lett volna. Mindkét darab bámulatosan, szinte rikítóan színesnek és eseménydúsnak bizonyult, a versenymű tele érdekes hangszerelési effektusokkal. Legfőbb gyengeségeként ugyanezt említhetjük - néha a kevesebb alighanem több lett volna. Nagyon megkapó volt ugyanakkor, hogy a sokszor lármás zene alapvetően mégsem felületességet, hanem valamiféle kétségbeesett rettegést és kiszolgáltatottságot sugárzott. Különösen emlékezetes volt a harmadik tétel, egy szemlélődő lassú (a teljes koncert Sosztakovics mintájára négytételes), melyben szinte megállt az idő, ugyanakkor a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Kremer egyszerűen, magabiztosan, és főleg rokonszenves tartózkodással interpretálta a számára kedves művet: mintha maga elé tessékelte volna a szerzőt, hogy alakítsa ki a hallgatóságban ő az első benyomásokat, s ne befolyásolja a mű hatását semmiféle előadói sallang. (Zárójelben teszem hozzá, hogy egy hasonló, különleges program esetén fokozott szükség van jó koncertismertetőre. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a Concerto Budapest ezúttal harmatgyenge színvonalú, ráadásul durva helyesírási hibákkal tűzdelt szöveget adott közönsége kezébe - nagyon fájlaltam.)

Keller András és együttese odaadó, drámai viszony megteremtésére képes partnernek bizonyult Kremer mellett. Talán éppen azért, mert elsősorban a Weinberg-koncertre fektettek hangsúlyt a felkészülés során, a keretező műsorszámok nem bizonyultak igazán emlékezetesnek. Haydn 49., „La passione" (az ismertető szerint „La apassione"!) szimfóniájának kicsit halvány lassú kezdete hallatán még csak arra gondolhattunk, nem választották meg szerencsésen a nyitószámot a nagyszabású program élére. A kissé körvonalazatlan ritmikától eltekintve ugyanis az együttes alapvetően szép, kulturált hangon szólt, még ha az interpretáció összességében kissé fojtottnak tűnt is. Beethoven 8. szimfóniájának előadása viszont egyértelműen nem sikerült jól. Mintha valami láthatatlan hajcsár űzte volna végig a zenekart és vezetőjét a tételeken, pedig nem vettek gyorsabb tempót az átlagosnál. Mégis: a kelleténél mindig egy leheletnyivel rövidebb szünetek és mindig egy leheletnyivel gyorsabban lezárt frázisok jellemezték az interpretációt, pedig a kapkodás függönye mögött szépen csiszolt részletek tűntek fel. Február 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest }