„Kvartett vonószenekarra! Ez furcsán hangzik Önöknek. Tudatában vagyok az összes kifogásnak, amit emelni fognak: az intimitás, az individualitás megzavarása... De ez tévedés. Amire én törekszem, az csupán a vonósnégyes ideális bemutatása. (...) Nagy térben elvész a négy szólam: nem azzal az erővel szólnak a hallgatóhoz, amelyet a komponista szánt nekik. Én megadom nekik ezt az erőt azáltal, hogy megerősítem a szólamokat. Kibontakoztatom, ami bennük szunnyad, és szárnyakat adok a hangoknak." Gustav Mahler érvelt így 1899-ben egy bécsi lap hasábjain, nem sokkal azelőtt, hogy bemutatták Beethoven f-moll kvartettjéből készített vonószenekari átiratát. Afféle „megelőző csapásnak" szánt esszéje azonban nem ért célt: a felturbózott verziót heves elutasítás fogadta a közönség és a kritika részéről egyaránt. Ismét kudarcot vallott tehát, akárcsak öt évvel korábban Schubert d-moll kvartettjének (D. 810) vonószenekarra adaptált variációs tételével. Ám ha az újabb fiaskó végképp el is vette a kedvét attól, hogy befejezze a „A halál és a lányka" néven ismert kvartett vonószenekari letétjét, ránk hagyta a vonósnégyes instrukciókkal telitűzdelt partitúráját - 1984 óta az ezek nyomán rekonstruált (helyesebben: konstruált) alakban játsszák a mű közkedvelt vonószenekari átiratát.

Schubert d-moll kvartettjének nagyszínpadi karrierje azonban nem ért véget Mahler „kihangosított" verziójával. 1930-ban a brit zeneszerző és karmester, John Foulds, a kétezres évek elején az elsősorban countryban és jazzben utazó amerikai muzsikus, Andy Stein, 2011-ben pedig a marosvásárhelyi születésű magyar karmester, Vass András készített szimfonikus zenekari átiratot a műből. Az utóbbit a pécsi Pannon Filharmonikus Zenekar nívós előadásában rögzítő felvétel tavaly jelent meg; a lemezen maga az átirat készítője vezényel, aki nem mellesleg az együttes állandó karmestere is. A dupla album másik lemezén a zenekar tagjaiból alakult kvartett - név szerint Deák Márta, Morvay Ágnes, Murin Jaroszlav és Janzsó Ildikó - az eredeti Schubert-darabot játssza; előadásuk legfőbb erénye a mű élesen kimetszett ritmikai profilja.

De hogy kerül a kvartett a nagyzenekarra? Az átiratkészítés legtriviálisabb ösztönzője (tudniillik hogy a célzott apparátusnak soványka volna a repertoárja) ebben az esetben nemigen játszhatott közre: gusztusos szimfonikus műveknek igazán nincs szűkében az egyetemes zeneirodalom. Az a - Liszttől eredeztethető - missziós törekvés sem valószínűsíthető a háttérben, hogy az átirat készítője jó hírét vinné a szívének kedves, ám technikai okokból vagy a divat változása folytán épp háttérbe szoruló darabnak: a kamarairodalom egyik legnépszerűbb alkotása aligha szorul rá, hogy szimfonikus változata lobbizzon az érdekében. S manapság, amikor a historikus előadói szemlélet és gyakorlat már a 19. századi művek körében is megszokottá vált, különösnek, bár kétségkívül izgalmasnak tűnik egy olyan kísérlet, amely inkább a későromantika neves karmestereinek gyakorlatához látszik kapcsolódni (lásd a fentebbi idézetet attól a Mahlertől, aki szívbaj nélkül belehangszerelt például Mozart vagy Beethoven általa vezényelt műveibe). Ám ha a gesztus talán későromantikus is, a kivitelezés módja nem az. Átdolgozása során Vass András ugyanis a schuberti keretek között maradt: csupán kibontakoztatta, amit a műben szunnyadni vélt, és szárnyakat adott a hangoknak. (A borítón talán épp ezt a „belesimulást" próbálja érzékeltetni a két szerző egymásba puzzle-ozott neve; de bármennyire méltányolom is a grafikus jószándékát, sokadszori olvasásra sem tudom elkerülni, hogy a SCHUVASSBERT-ből a SCHUVASS-t „suvassz"-nak, a VASSBERT-et pedig Vass [Wass] Albertnek olvassam...)

A meghangszerelt verzió legszebb perceit talán a II. tétel nyújtja. Az 1. variáció „sóhajtozó" szólama nagyon jól áll a fuvolának, s a 2., valamint a 4. variáció második felének hangszerelése is finoman rétegzett, kiegyensúlyozott hangzásképet teremt (ugyanez a kiegyensúlyozottság kevésbé jellemző a szólóhegedű intonációjára). Az utolsó variáció - mely így, zenekarra átültetve olykor szinte filmzenés beütést kap - emlékezetes pillanata a már-már brahmsosan elárvult (s utóbb kissé kifulladó) klarinét tételvégi megszólalása. Ugyanakkor maga a kicsit gyorsra (tudom, con moto...) és túlságosan simára-folyékonyra vett témabemutatás alig engedi felsejleni a daktilus-ritmus mögötti gyász-karaktert. (A Pannon Filharmonikusok vonósnégyesének tempó- és karakterválasztása ezen a ponton közelebb áll hozzám; a tétel végén egyébként ugyanennek az anyagnak a visszatérését már jóval lassabban játssza a zenekar is.) Imponálóak még a zárótétel nagy levegővel elrugaszkodó con forza-szakaszai, s a fuvola-klarinét kettősét követő, meg-megtorpanó főtéma „szétspriccelő" hangszerelése is ötletes.

Néhány ponton azonban a felrakás olyan szólamoknak is szárnyakat ad, amelyek az eredeti vonósnégyes-letétben nem kapnak kiemelt figyelmet (a főtéma bemutatását követő első átvezetésben kissé vaskosak a bőgőszólamot erősítő fagottok, s a 2. melléktémát barokkos tizenhatod-figurációkkal ellenpontozó szakaszban túlzottan kiugranak a kürtök és a harsonák támasztó szekvenciái). És még egy apróság: ha a Pannon Filharmonikusok és a zenekar tagjaiból alakult vonósnégyes a jövőben egyazon koncerten szeretné előadni a mű eredeti és szimfonikus változatát, érdemes lenne egyeztetni, hogy a 2. tétel első variációjában (31. ütem) a Henle-féle urtext-kiadás hangjait követik (mint a lemezen a vonósnégyes), vagy a Peters-féle korábbi közreadást (mint a lemezen - a fuvolaszólamból megítélhetően - a zenekar).

„Meglátja: az összes nyárspolgár egy emberként kel majd ki a kvartett [vonószenekari] előadása ellen; ahelyett, hogy kíváncsian és örömmel egyezne bele, hogy egyszer így is meghallgassa" - jósolta Mahler a fentebb említett Beethoven-átirat bemutatója előtt. Tekintsük megszívlelendő iránymutatásnak a mondat második felét: ismerkedjünk kíváncsian és örömmel a Vass-féle nagyon kellemes, magával ragadó szimfóniával. Annak viszont, aki először teszi a hifibe a korongot, azt javaslom, hogy ne egy XXL-es d-moll kvartett élményét várja a felvételtől. Hiszen ez a szimfonikus adaptáció lényében más, mint feldolgozott őse: a szimfonikus együttesre nagyított kamaramű nyomasztóan szűk tere tágassá, komor színe csillogóvá, homogén matériája tarkává, „túlnyomásos" sűrűsége normális állagúvá, privát státusa reprezentatívvá vált. S ha számít minderre, a hallgató talán azon sem fog meglepődni, hogy a művet záró tarantella is inkább életre, semmint halálra táncoltatja azt a bizonyos lánykát. }