- Volt-e olyan személy vagy esemény gyerekkorodban, akinek vagy amelynek hatására zenei pályára léptél?

- A családban nem volt zenész. Édesapám hajdan harmonikázni tanult, s elhatározta, a gyerekeit megkínálja a zenével. Már ötévesen tanítgatott zongorázni, majd amint kiderült, hogy engem ez komolyabban érdekel, beíratott a kispesti zeneiskolába. Terveztem a zongorista pályát, de visszatérő ínhüvelygyulladás miatt letettem róla. 9-10 éves koromtól rögtönözgettem otthon, valamint négy- és hatkezeseket írtam három öcsémnek, akik közül a legkisebb alighanem gitárművész lesz és talán zeneszerző is. Még a nem zenész pályát tervezők is játszanak hangszereken, tanulnak énekelni.

- Mikortól írsz olyan kompozíciókat, amelyeket ha talán ma nem vállalsz is, azt mondanád a láttukon, hogy ebből a gyerekből zeneszerző lesz?

- Gyerekkori improvizációimat - lekottázás helyett - magnóra vettem, s néhány éve visszahallgattam. A formai szerkezetekben való világos gondolkodás már azokban is jelen volt, noha természetesen stílusban utánérzések voltak. Első vállalt kompozícióm a zeneakadémiai felvételire készült cselló-zongora-duóm, amelynek minden hangjával ma is el tudok számolni, de azt még követték olyan darabok, amelyek inkább tanulmányi kísérletek, sőt, valószínűleg ma is írok kevésbé sikerült kompozíciókat.

- A gyerekkori hatások nyilván a klasszikus és romantikus zenéből érkeztek. Később mi volt olyan 20. századi fárosz, amely fejlődésed irányát megvilágította?

- Valóban, gyerekként Mozart és Bach vonzott, no meg a jazz világa. Mára ez ellentétébe fordult: nem szeretem a jazzt, mert nem elég koncentrált, könnyen elpuhul a zenei mondanivalója. Gyerekként épp eza lazasága tetszett.

- S hogy állsz a könnyűzenével?

- Foglalkoztat a műfajok közötti átjárás: komolyzenei gondolkodással könnyűzenét írni és fordítva (mert arra is akad példa). A könnyűzenének az összművészeti rétege érdekel, amelyben a zene, a vizualitás és a tartalom egy halmazt alkot. Ha ezen összetevők bármelyike sérül, a produkció már nem ugyanaz. Egy ilyen komplex produktum megfejtése vonz. Akkor láttam ebbe bele, amikor az Eurovíziós Dalfesztiválra írtam dalt: megtapasztaltam a szövegíróval, a menedzserekkel, az énekesekkel folytatandó kommunikációt. Komolyzenei körök ezt gyakorta lenézik. Én is így voltam vele, amíg bele nem kerültem. Itt ugyanolyan kérdésfeltevésekre és megfejtésekre van szükség, mint a kortárs zenében, csak nem a zene egyetlen dimenziójában.

- Mit értesz könnyűzenei és komolyzenei gondolkodás alatt?

- Nem szeretem, ha egy komolyzenész a szakmai tudását eladja a könnyűzenei platformon. Ilyen például az, amikor szimfonikus zenekart állít könnyűzenei színpadra, ahol az inkább biodíszlet, mint hogy zenei funkciója lenne, s csak a klasszikus érték jelenlétét hivatott sugallni. Még rosszabb, mondjuk, A négy évszak „felturbósítása". Ha könnyűzenét hozunk létre, annak a halmazán belül kell kitermelni az értéket.

- Amikor az eurovíziós dalt írtad, át kellett vedlened könnyűzene-szerzővé, vagy komolyzenei szakmai mivoltodat kellett csatasorba állítanod?

- Csupán miért ne? alapon pottyantam a munkába. Idén a Fool Moon a cappella nevű együttessel mi voltunk az egyetlen produkció, amely nem használt elektronikát. Mivel mindent élőben szólaltattunk meg, mi jelentettük a televíziónak a legnagyobb technikai feladatot. Külön fejmikrofonokat rendeltek, testmikrofont is bevetettek a „testdoboláshoz". Az, hogy a második alkalommal majdnem megnyertük, épp annak volt köszönhető, hogy alaposan végiggondoltuk az egészet.

- Sokat megőriztél tehát komolyzene-szerző mivoltodból ebben a munkában, nem könnyűzenei stílusgyakorlatot írtál.

- Az a kísérletezés volt meg a dalban is, amelyet komolyzenei darabjaimban is követek, legföljebb olyan módon, amit ez a platform elbír. Nagyon közel áll hozzám az 1960-as évek lengyel avantgárdja: Lutosławski és Penderecki (utóbbinak a stílusváltás előtti művei). Az irányított aleatória vonz: a zenészeknek adott szabadság, amelyet az alkotó kontrollál. Fél évig tanultam is a krakkói zeneakadémián.

- Ez némiképp meglep, hiszen nemzedékileg messze elkülönülsz a fél évszázaddal ezelőtti korszaktól. A mi fiatalságunkban az újító szellemű ifjú szerzők  legföljebb a közelmúltból merítkeztek, nem lezárult iskolákból.

- Épp a lezárultság, a kutathatóság miatt választottam ezt. A zenei szerkezetek tekintetében állnak hozzám közel. Az effektusok, hangszínek terén Lachenmannt tartom izgalmasnak, innovatívnak. Vigyázni kell, hogy a másoktól tanult elemeket ne ugyanúgy rakjuk össze, mint ők, hiszen akkor epigonná válunk. Az egyéni gondolatnak minden mű mögött ott kell lennie.

- Meg tudod-e határozni, hogy bármelyik mester követése közepette mi az az egyéni tartalom, amely Bella Mátét képviseli a zenédben?

- Inkább a bíráló vagy dicsérő fogadtatásból ismerek rá az azokban megfogalmazott közös jegyekre, magam nem tudom, mi vagyok én a darabjaimban. Sok olyan művet komponálok, amelyben szólista áll szemben nagyobb együttessel, mert izgatnak a szólista és a zenekar viszonyrendszerének különféle megoldásai. Ez felkérésektől is függ, mert egy szólista nélküli darabban vagy akár egy kórusműben egészen máshogyan szoktam gondolkodni. Vannak szerzők, akik a különböző apparátusokra komponálás során egységre törekszenek.

- Még nagyon fiatal vagy, nemrég léptél a pályára. Akadt-e már e rövid időben stílusfordulatod, zenei gondolkodásod változott-e valamiben?

- Konzis koromban közel állt hozzám a film­-
zene, hatott is akkori darabjaimra. A zeneakadémiai években más stílusok, más irányzatok kerültek hozzám közelebb.

- Könnyen komponálsz?

- Nem. Nyáron kaptam egy közös felkérést a Bajor Rádiózenekartól és az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítványtól egy vonószenekari darabra. Másfél hónapig írtam, majd úgy éreztem, ez nem az - áthúztam, s másikba kezdtem. Fontos döntés volt, hogy vállalom-e, s hogy meg tudjam hozni ezt az ítéletet, ne törődjek bele, hogy „ez ilyen", hanem a magammal szembeni kritika működjék. A felkérés is nagyon befolyásolja a munkát. Egyetértek Eötvös Péterrel: nem mindegy, hogy melyik operaház számára ír az ember operát. Fel kell mérni, mire képes egy zenekar, milyen akusztikai térben lesz a koncert - ezek nem korlátok, hanem határok, amelyeket a munka során ki kell jelölnünk, amitől azután jobban rá tudunk tekinteni a megírandó kompozícióra.

- Olyan ez, mint amikor hegyvidékre megyünk nyaralni: bakancsot viszünk, nem fürdőnadrágot.

- Pontosan, az úszógumit is nyugodtan otthon hagyhatjuk.

- Tágan értve a nemzedékedet, annak egyik legsikeresebb hazai zeneszerzője vagy. A kérdés önteltségre ingerlő, azért merem hozzád intézni, mert látom, hogy ilyen hajlam nem mutatkozik benned: minek tulajdonítod ezt?

- Tele vagyok kételyekkel magammal és a kompozícióimmal szemben is. Hol mutatkozhat meg leginkább egy fiatal zeneszerző? A versenyeken. Tudjuk, hogy „a versenyzés a lovaknak való", de a mi szakmánkban ez ad leginkább módot arra, hogy megismerjék szélesebb körben műveinket, és mi is megismerjük mások véleményét a darabjainkról. Beszélgethetünk róluk olyanokkal, akiknek a véleménye tanulságos lehet, köztük a zsűritagokkal, álláspontokat ismerünk meg; ha döntőbe jut a mű, eljátsszák - ez igen fontos -, majd kritikát mondanak róla, a közönség is reflektál rá, tehát megmérettetik akompozíció. A szerző mindezek mellett vagy ellenében kialakíthatja a maga álláspontját. A sikerről nehéz beszélni ma, amikor értéktelen dolgokat ünnepelnek, értékesek pedig nem találják meg aközönségüket. Rengeteg „lufi-produkció" jön létre manapság, amiről úgy beszélnek, mint a Szent Grálról. Önazonosnak kell lennünk. Ennek jegyében igényrendszert támasztok magammal szemben, és annak kell megfelelniük a darabjaimnak. Ha elfogadok egy felkérést, maximálisan alá kell rendelnem magam. Nem vállalhatok el valamit, ha nincs rá idő. Nem tűrhetek el magamtól félmegoldásokat, és nem alkudhatom meg. }