Meláth Andrea és Balczó Péter - Nagy Attila felvétele/Operaház

Az operaházi Stravinsky-felújítás terve egyszerre ébresztett örömet és keltett kétségeket bennem nyilvánosságra kerülésekor. Az öröm okát aligha kell hosszan ecsetelnem: bár nem tartozom az operai kultúrsznoboknak abba a rétegébe, mely eleve művészileg érdektelennek tekint minden új Carmen- és Aida-produkciót, s ennek megfelelően legyint is rá, mégsem titkolhatom, hogy egy (legalábbis itthon) ritkaságnak számító darab műsorra tűzésétől más típusú szellemi izgalmat várok. Ám éppen ebből adódtak kétségeim is: rendelkezik-e ma a Magyar Állami Operaház kellő művészi tartalékokkal ahhoz, hogy egy ilyen mély problémalátású és stílusánál fogva a hazai operajátszási trendektől idegen művet nem pusztán korrekt módon színpadra állítson, hanem a maga nagyságrendjének megfelelő - azaz első osztályú - produkcióban mintegy felragyogtasson? A megvalósult elő­adás felemás választ ad a kérdésre.

A Stravinsky-operák csekély operaházi játszottsága önmagában is figyelmeztető tény kell hogy legyen: a mostaninál boldogabb korszakok sem feltétlenül rendelkeztek kellő humánerőforrással ahhoz, hogy e műveket a közönség a szívébe fogadja. Vagy éppen a publikum - sajnos most is tapasztalható - eleve elzárkózó magatartása lett volna az oka, hogy eleddig az orosz mester egyetlen operája sem érte el a húsz előadást Budapesten? Akárhogy is, a jelen számára mindenképpen kihívásnak tűnhet, hogy az operai életmű csúcsának tartott - ezúttal A kéjenc útjaként magyarított - Rake's Progress eddigi elő­adásszámát egyetlen évad alatt megduplázza, s ily módon kipipálja a mindenkori évadtervekben fenyegető bizonytalanságként jelentkező „kortárs bemutató" rubrikáját. Mert - hiszik vagy sem - a budapesti operalátogató közönség bizony kortárs műként tekint az 1951-ben bemutatott Kéjenc útjára; ez a szünetbeli beszélgetésekből, az írásos visszajelzésekből, a látogatottság és a taps mértékéből egészen nyilvánvaló. És mint oly sokszor, most sem tudnak különbséget tenni darab és előadás között. Ugyanazok az operai bennfentesek, akik például A nürnbergi mesterdalnokok legutóbbi bemutatóján egyetlen értékmérő tényezőként Stolzingi Walther ruhájának színét tudták megnevezni („Simándy fehérben volt, most miért nem fehér a jelmez?"), ezúttal Anger Ferenc hibájául rónak fel számos olyan momentumot, melyekért bizony aszerzőt terheli a felelősség. Rendezői ízléstelenséget hallok emlegetni a szakállas nő színpadra lépése kapcsán - s ez elég pontosan jelzi, mekkora kockázatot is vállalt az Operaház a darabválasztással. Budapest, 2015 - adhatnánk kommentár nélkül a bemutató fogadtatásáról szóló képzeletbeli dokumentumfilmünk címéül.

Bécs, 2013 - írta Martin Kušej két éve saját, nyíltan aktualizáló Kéjenc  útja-rendezésének élére a Theater an der Wien színpadán. Mivel Budapesttől valamivel nyugatabbra (még?) létezik operakultúra, azaz aművek nem légüres térben állva próbálnak utat találni a közönséghez, hanem a nézők egy hagyomány keretében tudják azokat értelmezni, Kušej megtehette, hogy az ott mindenki által ismert Faust-történet huszadik századi újragondolásaként létrejött dalmű ma is égető kérdéseire irányítsa a figyelmet a színpad segítségével. Anger Ferenc a jelek szerint felmérte a hazai körülményeket, elsősorban az Operaház közönségének befogadói attitűdjét, és más utat választott: egyszerűen megfejthető szimbolika segítségével a mű elsődleges olvasatának interpretálására törekedett. Ezt az igyekezetét alapvetően siker koronázta: a rendezés minden mozzanata korrekt, a mű megértéséről tanúskodik. S mivel a rendezői célok között vélhetően elsődleges helyen állt a közérthetőség, aligha kérhetjük számon, hogy miért tűnik minden olyan nyilvánvalónak ebben az előadásban. (No, meg azért sem, mert meggyőződésünk, hogy a bonyolultság önmagában nem értékmérő.) Egyszerűségében is tartalmas a Zöldy Z. Gergely által tervezett díszlet szimbolikája: a szürke külvilág és a paradicsomra hajazó, harmonikus nyugalmat árasztó (persze kellő iróniával ábrázolt) kert ellentéte - utóbbiból Tomnak az ördög ármánya folytán kell távoznia. Elgondolkodtató a lakótelep előterében álló homokozó és mászóka: nem csak a közösségi élet színtere, de Tom utazásának utolsó állomása is - egyszerre jeleníti meg a társadalmi kirekesztettséget meg a fizikai és mentális visszafejlődés, leépülés végső fázisát. Mindvégig artisztikus a kórus elhelyezése a színpad hátuljában álló építményen, mely időről időre  előbukkan a felemelkedő panel- és kertdíszlet mögül; ez azonban nem csak erénye, de korlátja is az előadásnak: a szélsőségektől való szándékos tartózkodás olykor tévútra viszi a rendezőt. A kupleráj-jelenet erotikus imitációi például ebben abeállításban már-már vonzóan szépnek hatnak - pedig ez a kép épp az ellenkezőjéről szól: az érzelemmentes élvezetek okozta kiüresedésről, a csömörről. Mindezzel együtt is azt mondhatjuk azonban, hogy ez az Anger-portré sokkal szimpatikusabb, mint amit az Ariadné Naxoszban premierjét követően vázolhattunk fel: a rendező ezúttal alázattal közelített a darabhoz, és ez meg is hozta gyümölcsét - mert aszolid színpadra állítás valódi erényei az énekes alakításokban mutatkoznak meg igazán.

Az Operaház egy szereposztásban állította ki új produkcióját. Noha ezt éppúgy indokolhatta a művészi erők koncentrálásának szándéka, mint a megfelelő hangi és színpadi kvalitásokkal rendelkező énekesek hiánya, ezúttal mégis a pozitív benyomás bizonyul erősebbnek: a szereplők közül alapvetően mindenki a helyén van. Balczó Péter eddigi pályafutásának legjobb alakítását nyújtja Tom Rakewellként. E kiváló énekest adottságainál fogva hajlamosak vagyunk karaktertenornak tartani, ám mint az elmúlt évek gyakorlata bizonyítja, ő elhivatottságánál fogva rendre igyekszik kimozdulni ebből a skatulyából, s nem is eredménytelenül; az igazi áttörést azonban most regisztrálhatjuk. Tom mozartian egyszerű és naiv fiú, hiányzik azonban belőle a lelki nagyság, tartás és nemesség, ami Belmontét, Don Ottaviót vagy Taminót jellemzi - vagyis éppen azok a tulajdonságok kívánatosak megformálásához, melyeknek Balczó Péter már eddig is birtokában volt, s most egy minden eddiginél nagyobb szabású főszerepben mintegy kibontakoztathatja őket. Él is a lehetőséggel: látható kedvvel megy bele a játékba, éneklése pedig, ha fölényesnek egyelőre nem is mondható, de magas színvonalú; az alakítás összességében erőssége az előadásnak.

Kálmán Péter ideális megtestesítője Nick Shadow-nak: formátumos egyénisége, jól érvényesülő cinizmusa, sőt szarkazmusa, finom színészi eszköztára, mely ugyanakkor nem nélkülözi a nagyvonalúságot sem, megfelelően kamatoztathatók e félig ördög, félig ember-figurában, melynek csak egyetlen pillanatban, a temetői kép végén kell igazán démonikusnak lennie, addig lebegtetnie kell valódi kilétét - s éppen ez az  eldöntetlenség, a titokzatosság a Kálmán Péter által megformált Shadow legizgalmasabb vonása. Aki el tudja fogadni az énekes vokális adottságainak bizonyos fokú korlátait (elsősorban hangszínének nazalitását és érdességét), és úgy érzi, hogy ezt bőven kiegyenlíti a tudatos és stílusos szólamformálás számos erénye, valamint a szokatlanul pontos és plasztikus szövegejtés, az sok örömét lelheti e kiváló alakításban. Ha maradt bennünk kérdés, úgy az túlmutat a konkrét előadás keretein, és Kálmán Péter pályájának egészére vonatkozik: vajon mennyire egyéni ez a mostani Shadow? Szándékosan, az egyéniség erős kisugárzása miatt tűnik ez a karakter nagyon hasonlónak a pár hónappal korábbi Don Alfonsóhoz - vagy a művész nem kap kellő instrukciókat ahhoz, hogy jobban megkülönböztethetővé tegye figuráit?

Török babaként Meláth Andrea nyújt kiemelkedőt. Újra és újra le kell írni: kevés olyan énekesünk van, akinél a vokalitás terén ilyen mértékben kiegyenlítődne az értelem és az érzelem, vagyis akinek énekprodukciójában a technikai perfekció és a kifejezés ilyen színvonalon egyesülne. Hangi vonatkozásban az egész szereposztásból Meláth Andreától kapjuk a legtöbbet: árnyalt, kifejező, az iróniát is érzékeltetni tudó szólamformálást, melyhez mértéktartó, a karikatúrát épp a kellő mértékben adagoló színpadi jelenlét társul.

Elsősorban vokális okokból tűnik halványabbnak Anne Trulove megszemélyesítője, az ausztrál Eleanor Lyons. Színészi alkata őt is alkalmassá teszi e valóban mozarti hősnő megformálására, s az előadás nagy részében be is teljesíti ezt az ígéretet: a figurát meggyőzően hozza, éneklése pedig olykor egyenesen átszellemült. A gondok a „No words from Tom" nagyjelenetben kezdődnek: míg az ária lassú részét az egész alakításra jellemző formátummal tolmácsolja Lyons, addig a cabaletta megvalósítása legalábbis bizonytalanságról árulkodik, s ha az exponált csúcshang végül meg is szólal, ennek ára az azt megelőző néhány sor „ejtése", melynek következtében az ária befejezése szervetlenné válik, mintegy a levegőben lóg. A vendégművésznő szerepléséről azonban e hiányosságok ellenére is alapvetően pozitív benyomásaink maradnak.

A kisebb szereplők közül kiemelkedik Szigetvári Dávid mint Sellem, az árverésvezető: líraiságtól átitatott Ferrandója után végre megtudhattuk, amit eddig nem is sejtettünk, hogy kiváló karakterszínész (és ezt feltétlenül a rendezés javára kell írnunk!). Kovács Annamária rutinból hozza Liba mamát, ez azonban - ismerve a mögötte álló szerepek hosszú sorát - csöppet sem jelent keveset. Palerdi András korrektül, de nem emlékezetesen van jelen Trulove papaként; ezen még az sem segít,  hogy a rendező a szerep terjedelméhez képest, de jelentőségének megfelelően emeli ki első színpadra lépését anyitójelenetben.

Palerdi András, Eleanor Lyons, Kálmán PÉter, Meláth Andrea és

Balczó Péter - Nagy Attila felvétele/Operaház

A zenekari produkcióról előzetesen sok rosszat hallottam; megbízható forrásból arról értesítettek, hogy a premiert követő egyik előadáson a hangok puszta lejátszása terén sem jeleskedett a Magyar Állami Operaház együttese. Ezt - szerencsére - nem tudom megerősíteni: két alkalommal (január 22-én és 29-én) is láttam a produkciót, és ennek épp az ellenkezőjét: precizitást tapasztaltam. Mivel ezek elengedhetetlenül fontos követelmények a bonyolult, pregnáns ritmikájú Stravinsky--zene megszólaltatásához, e tekintetben csak dicséret illetheti a betanító-karmestert, Erik Nielsent. Mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek munkájával, a zenekar játékából ugyanis két fontos momentumot is fájóan hiányolnunk kellett. Mindenekelőtt a lendületet. Ez nem egyenlő a tempók problémájával: nem ellenőriztem metronómmal, hogy a dirigens hol és milyen mértékben tért el a szerző által előírt (és előadóként - felvételek jóvoltából kontrollálhatóan - megvalósított) tempóktól, ugyanis nem ez a lényeg: kellő átlelkesültség híján  mégoly sziporkázóan gyors interpretáció is tűnhet lagymatagnak. Ezúttal sokszor annak tűnt, és mivel mindkét estén így éreztem, sajnos kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem az aktuális előadások pillanatnyi „leüléséről" van szó, hanem koncepcionális hibáról: a Stravinsky-zene kapcsán gyakran visszatérő félreértés, az érzelmi semlegesség állítólagos - természetesen hamis - követelménye kísértett Nielsen vezénylésében. Emellett a partitúrát átszövő zenetörténeti allúziók során is érzéketlenül siklott át a karmester: a Monteverditől Mozarton át Rossiniig és még ki tudja, meddig húzódó utalásrendszert nem lehet negligálni a zenekari játék kidolgozásakor - e színek meg nem szólalása ugyanis, csakúgy, mint a lendület nélküli játék, szürkeséghez vezet. Ezt a hibát ezúttal nem sikerült elkerülni, ily  módon akarmesteri produkció kétségtelen erényei dacára is felemás benyomásaink maradtak Erik Nielsen muzsikusi személyiségéről és Stravinsky--interpretációjának mélységéről.

Felemás érzésekkel távoztunk tehát A kéjenc útja operaházi előadásáról - de semmiképp sem rossz szájízzel. Vállalható, számos elemében értékes produkció született; mely A bűvös vadász más színházeszmény jegyében fogant, de szintén a mű mély elemzésén és megértésén alapuló előadásával együtt reményt kelt, hogy az Operaházba jó pár év megszakítás után visszatérnek a nem pusztán trendi, hanem gondolatiságot is felmutató bemutatók.

Stravinsky

A kéjenc útja

Magyar Állami Operaház

2015. január 22. és 29.

Tom Rakewell Balczó Péter

Anne Trulove Eleanor Lyons

Nick Shadow Kálmán Péter

Trulove Palerdi András

Liba mama Kovács Annamária

A Török Baba Meláth Andrea

Sellem Szigetvári Dávid

Az elmegyógyintézet
vezetője Fátray János

Karmester Erik Nielsen

Látványtervező Zöldy Z Gergely

Dramaturg Kenesey Judit

Rendező Anger Ferenc