Az ismert és kedvelt Bellini-operák előhírnöke az 1829-ben a milánói Scalában bemutatott La straniera (Az idegen nő), az Il pirata (A kalóz) után a zeneszerző második, az előzőnél is nagyobb sikere. Sok minden benne van a későbbi főművek erényeiből, mégis  eltűnt a repertoárról, amíg a múlt század második felében, „a felfedezések korában" néhány szoprán kiválóság, elsősorban Renata Scotto és Monserrat Caballé reflektorfénybe nem emelte. Nemcsak a muzikális készenlét, a dallamkincs érzelem- és szenvedélydús végtelensége mutatja bontakozó pompájában a huszonnyolc éves zeneszerzőt - Verdi szerint Bellini olyan hosszú, hosszú melódiákat komponált, amelyeknek csak ő tudta a titkát -, hanem a darab későbbi művekben is visszatérő téma- és hangulatvilága. A titokzatosság, sejtelmesség és a belül maró lelkiismeret. A fátyol alatti inkognitójának rejtélyét őrző rangbéli hölgy, a La straniera alapmotívuma például visszatér A puritánokban. (Noha annak már nem Felice Romani volt a librettistája, mert aBeatrice di Tenda sikertelensége miatt szakítottak.) Romantika és rémület, fojtottság és frusztráció egyesül ebben a melo­­drámai horrorban, amelynek lélektani mögöttesei kompenzálják a cselekmény reálszintű képtelenségét.

Ennyi elég, hogy igazolja Bécs friss szellemű opera-színháza, a Theater an der Wien bemutatóját, amely valójában nem bemutató, hanem a zürichi Opernhaus 2013-as előadásának átvétele. Ugyanaz arendezés, Christof Loy munkája, és a három főszereplő is, noha ketten közülük - Edita Gruberová és Dario Schmunck - a hét előadás közül csak négyet énekelt, a másik háromban Marlis Petersennek és Norman Reinhardtnak adta át a terepet. (Magam előre megfontolt szándékkal az utóbbi opciót választottam.)

A cselekmény valószínűsíthető helye Bretagne, ideje 1200, amikor II. Fülöp Ágost francia király elűzte feleségét, Merániai Ágnes bajor hercegnőt, mert III. Ince bigámia miatt pápai tilalom alá vette egész Franciaországot. (A királyné II. András sógornője volt, ez a történetben a „magyar kapcsolat".) Ágnes már a harmadik felesége volt Fülöp Ágostnak, aki az előzővel, Dániai Ingeborggal gyakorlatilag az esküvő másnapján, a koronázás előtt „szakított", zárdába, majd kastélyba záratta, hogy feleségül vehesse Ágnest. Ez 1196-ban történt, és az akkori pápát, III. Celesztint az eset nem zavarta. Ince viszont két évvel később azonnal komoly figyelmeztetéseket intézett a királyhoz, bár az interdictumra csak 1200 legelején szánta el magát. Ennek hatására Fülöp elkergette Ágnest, és visszavette Ingeborgot, mire a pápa kilenc hónappal később feloldotta a tilalmat. Ekkor Fülöp újra elrekkentette szegény Ingeborgot, visszahívta Ágnest, és együtt élt vele annak haláláig. Ami nagyon hamar, 1201-ben bekövetkezett, úgyhogy nem volt idő újabb retorziókra. (Ezután a király folyamatosan instanciázott Incénél a válásért egyetlen megmaradt feleségétől, a pápa azonban nem adta be a derekát. Így Ingeborg hivatalosan királyné maradt haláláig, további harminchét évig, noha a férjével - egy idő után már szabadlábon - többé sohasem élt együtt.)

A La straniera csak egyetlen fiktív epizódja ennek a szövevényes, epikus történetnek, az elűzött Ágnes kataklizmáját dolgozza fel, Charles-Victor Prévot, vicomte d'Arlincourt L'étrangère című regénye nyomán. A királyné Alaide álnéven él  Montolino kastély melletti tó szigetén egy kunyhóban. A környékbelieknek amúgy is  gyanús a lefátyolozott idegen nő, hát még, hogy a kastély urának lányát, Isolettát eljegyző vőlegény, Arturo is furcsán viselkedik közvetlenül az esküvője előtt. Nem csoda, hiszen beleszeretett az ismeretlenbe, de együttérző elutasításra talál. A paradoxon magyarázata, hogy a királyné nem fedheti föl kilétét. Ráadásul aszáműzött nő bátyja, Valdeburgo, akit Arturo a szeretőjének vél, sűrűn látogatja húgát, ezért a féltékeny szerelmes rátámad a vélt riválisra, és megsebesíti. Valdeburgo sebesülten elmenekül, a véres karddal talált nőt az odagyűlt környékbeliek gyilkosnak kiáltják ki, és csak az menti meg a halálos ítélettől, hogy a priornak elárulja, ki is valójában. A mit sem tudó, egyre zavarodottabb Arturo hosszas kérlelésre beleegyezik az Isolettával kötendő házasságba, amennyiben imádottja is jelen lesz, ám az esküvőn újra kiborul, és Alaide kénytelen leleplezni inkognitóját. A zűrzavar tetőfokán érkezik a hír, hogy a királyné visszatérhet férjéhez az udvarba, mire az összetört Arturo öngyilkosságot követ el, Alaide/Ágnes pedig zokogva borul a férfi holttestére.

A történet homálya és a titokzatos nő körüli bizonytalanság némileg közelít a thrillerek világához, a motivációhiány fojtott légköre a rendezőnek mindenesetre Alfred Hitchcockot juttatja eszébe. Kétségtelen, hogy a modern pszichológia a szereplőkbe beleláthatja a tudathasadást vagy a neurózist - maguk az alkotók aligha gondoltak erre -, hiszen titkos féreg foga rág rajtuk, akár önsorsuk végzetessége, akár a másik ember magyarázat nélküli megközelíthetetlensége miatt. Christof Loy erre  építi a karakterizálást, középpontban a fátumot hordozó „idegen nővel", aki mint valami sötét angyal akaratán kívül kárhozatot hoz a körülötte levőkre. (A lefátyolozott, fekete ruhás amazon, szemben a fehér menyasszonnyal a fekete és fehér hattyú kissé triviális párhuzamára emlékezteti az opera színpadra állítóját.) Az elvetélt, frusztrált vagy meg sem születő kapcsolatok - Alaide és Arturo zaklatott szerelme, Arturo és Valdeburgo álrivalizálása, Isoletta és Arturo kínosan működésképtelen menyasszony-vőlegény viszonya - átszövik a történéseket, s a rendező felvillant egy negyediket is, amely meg sincs írva a vigasztalan Isoletta és Valdeburgo között: egy ártatlan pillanatban, kölcsönös kétségbeesésükben csók közeli állapotba kerülnek. Mintha egyedül ők lennének egymásnak teremtve, akiknél ez a lehetőség föl sem merül.

Mindezt Loy színpadi keretbe ágyazza, kvázi elidegeníti, illetve teatralizálja, és ezáltal idézőjelbe teszi a szenvedélyeket. (Nem az ironizálás, hanem a stilizálás céljából.) Van rivalda, és vannak trégerek, mint egy korabeli - 19. századi - színházban, oldalt pedig szcenikai kötélzet lóg a zsinórpadlásról, melynek segítségével olykor maguk a szereplők húzzák-vonják az áttetsző erdő-kulisszát. Az egyik jelenetben díszletmunkások cipelik be a tavat ábrázoló panelt, és az esküvői lánykakórus „beáll a képbe": csoportban tipeg előtte jobbra-balra, amerre épp halad a festett táj. (Ritka buffa-pillanat, nemcsak ebben az operában, hanem az egész Bellini-életműben.) A kötél amúgy beszédes tárgy, valóságosan és jelképesen többször gúzsba köti a szereplők kezét, s a fölhevült emberek egy bábot is  fölakasztanak a„boszorkányos" idegen nő elfogásakor. A keretes szerkezetet betetőzése, hogy a kezdés és a befejezés képileg megegyezik: a fináléban fátyollal és liliommal sebtében fölravatalozott esküvői halott megismétlia legelső jelenetet, amikor ugyanez még csak vízió volt. A látomásosság átszövi az előadást - az egyikben Alaide álommenyasszonyként királynéi díszben jelenik meg -, elmosva a határt realitás és színház között.

A címszerepben Marlis Petersen - Konwitschny pazar Violettája - sudár, egyszerre sápadt és szenvedélyes, kísérteties és valóságos jelenség, kevésbé a hideg horrorra, inkább a bel canto drámai izzására, aszélesen kibontott dallamok szédületére és hisztériájára helyezve a súlyt. Norman Reinhardt bátor kiállású, nem igazán fényes és hajlékony, de magabiztosan éneklő, Arturo végleteit hitelesen érzékeltető te­nor. Franco Vassallo sem az a bizonyos barna bársony bariton Valdeburgo, inkább forte hangdömpingjével hat, azzal viszont erőteljesen. Ihletett perceket  szerez a mezzoszoprán Theresa Kronthaler mint Isoletta a melodikus fuvolakísérettel bevezetett Né alcun ritorna áriával. A Paolo Arrivabeni vezényelte ORF Szimfonikus Zenekar kibontja a spártai hangszereléssel is édes Bellini-dallamokat, a mindig élményszámba menő Arnold Schoenberg Kórus ezúttal is életteli kommentárokat fűz a bizarr történethez. Operaritkaság = ritka élmény. }

 Marlis  Petersen

Bellini

Az idegen nő

Theater an der Wien

Bécs, 2015. január 24.

Alaide Marlis Petersen

Arturo Norman Reinhardt

Isoletta Theresa Kronthaler

Valdeburgo Franco Vassallo

Karmester Paolo Arrivabeni

Díszlet Annette Kurz

Jelmez Ursula Renzenbrink

Világítás Franck Evin

Rendező Christof Loy