Miklós fényes katonai karriert futott be: 1741-ben lépett katonai pályára, három évvel később már ezredes volt, innen emelkedett 1768-ra a tábornagyi rangig. A rangoknál fontosabb azonban, hogy rendkívül sikeres hadvezérnek bizonyult: több hadjáratban vett részt az osztrák örökösödési, illetve a hét­éves háborúban, s az 1757-es kolíni csatában különösen kitüntette magát, olyannyira, hogy kifejezetten neki tulajdonítják a csata kedvező kimenetelét (ebben az évben léptették elő altábornaggyá). Érdemeinek elismeréseképpen kétszer is Mária Terézia-renddel tüntették ki, 1763-ban pedig az Aranygyapjas Rend lovagjává avatták (az a drágakövekkel ékesített díszruha, amelyen a rendjelet viselte, a kastély egyik nevezetessége volt); 1764 és 1787 között ő volt a bécsi magyar nemesi testőrség kapitánya, ezzel kapcsolatos teendői szólították minden télen a császárvárosba. Miklós herceg tehát nem pusztán beleszületett Magyarország egyik leggazdagabb családjába, hanem volt egy sok tanulást igénylő és kifejezetten megerőltető életmódot követelő hivatása, amelyben saját, személyes érdeméből tűnt ki - nos, ez nem tipikus arisztokrata életpálya.

Hogy itt hogyan étkezett, arról nincsen tudomásunk; Eszterházán viszont több francia szakácsot és cukrászt is foglalkoztatott egy olyan időszakban, amikor a kifejezetten puritán bécsi udvarban helyi szakácsok dolgoztak, és előírásokban korlátozták (!) a felszolgált ételek nyersanyagtartalmát. Az itteni elszámolásokban rendre tűnnek fel a tokaji, moseli, burgundi, rajnai borok és champagne-i pezsgők, amelyeket nem Bécsben vettek, hanem külön a herceg számára szállították őket Magyarországra, borsos áron. (Miklós herceg felesége, született Maria von Weissenwolff grófnő, akinek természetesen lakosztálya volt Süttörön, illetve Eszterházán, de általában Kismartonban tartózkodott, emellett az egri borokat is kedvelte.) Azt viszont csak találgatni tudjuk, pontosan mi lehetett az az „Amerikanisches Liqueur", amelyből először csak egy-két palackkal rendeltek ugyan, de valószínűleg nagyon ízlett, mert később tucatjával érkezett.

A fényes, akár több ezer vendéget szórakoztató, többnapos vigasságok közismertek, s az is, hogy skálájuk a tűzijátéktól és a csepűrágóktól a fényes lakomákon át a komoly színházi és opera-előadásokig terjedt. A 70-es évek nagy boomja után azonban Miklós mintha ráunt volna ezekre. „Egyszerű" álarcosbálokat azonban a 60-as, 70-es és 80-as években egyaránt rendeztek, évente többet is, mégpedig nem csupán a farsangi időszakban, 1779-es leégéséig a pazarul berendezett kínai táncteremben vagy más néven „Redoutensaal"-ban, később pedig elsősorban az operaházban, ami egyszersmind prózai színházként, hangversenyteremként - és bálteremként is szolgált, a marionettszínházzal együtt amolyan (nyilvános!) kulturális és szórakoztató központot alkotva.

Miklós a hobbik hosszú sorának hódolt a zenétől és az olvasástól kezdve az utazáson át a legkülönbözőbb tárgyak gyűjtéséig és a vadászatig. Különleges szenvedéllyel gyűjtötte az órákat - hatalmas gyűjteményét többen említik, ám sajnos csak nyomai maradtak meg. Nyilvánvalóan izgatták a különleges technikai megoldások, megmaradt például egy „matematikai (!) másodperc-óra" javíttatásának számlája. De olyan karosszéke is volt, amely zenélni kezdett, mihelyt beleültek, s egy énekelni tudó mechanikus madarat is birtokolt. Rokonságot tartottak ezekkel a marionettszínház fali szökőkútjai, amelyeknek működését valamilyen módon a közönség belépése indította meg.

A kor divatját követő, kissé infantilis kedvtelések? Persze. De ne feledjük, hogy az igazi vesszőparipa, a nagy szenvedély - az általában vett zene mellett - mégis a színház és az opera volt. Miklós nem csupán luxusbolond és órabolond, hanem elsősorban színház- és operabolond, és amit ez utóbbiak terén megteremtett, az - eltekintve Eszterházától, mint komplex építészeti és tájépítészeti alkotástól - maradandóbb minden másnál, amit létrehozott. Eszterházán nem csupán a kulisszák mérete volt nagyobb, mint akár a Burgtheaterben, akár Schönbrunnban (az 1781-ben felavatott második operaházra gondolok), de a műsor sem maradt el a bécsitől sem változatosságban, sem mennyiségben, sőt, Eszterháza abban a néhány évben is az olasz opera regionális fellegvára maradt, amikor Bécsben II. József utasítására szüneteltek az olasz opera-előadások. Haydn zenekarának kitűnőségét minden beszámoló aláhúzta, azt pedig csak az utóbbi egy-két évtizedben, az európai operaélet adatainak tömeges napvilágra kerülésének nyomán kezdjük látni, hogy Eszterházán éppenséggel nem „uraságtól levetett" bécsi énekesek léptek fel, az ottani operaéletnek valamiféle vidéki lerakatát létrehozva. Foglalkoztattak ugyan egy-két helyi énekest is, ám a herceg nem is egy olyan sztárt szerződtetett több évre, aki jelentős nemzetközi karriert futott be, és London, Velence, Drezda vagy Szentpétervár levegőjét hozta el Eszterházára. Ez, továbbá Haydnnak a Miklós herceg gondoskodó toleranciája által lehetővé tett, a külföldet megcélzó zeneszerzői tevékenysége (vonósnégyesek, később szimfóniák stb.) Magyarország egy pontját, Eszterházát egy történelmi pillanatra kiemelte periféria-helyzetéből, és - zenei tekintetben feltétlenül - Európa egyik kisugárzási pontjává tette, nyilván Miklós szándékaival teljes összhangban. Ez Esterházy Fényes Miklós legjelentékenyebb alkotása, ez emeli őt Esterházy Miklós nádorral vagy Pál herceggel legalábbis azonos rangra, és teszi őt a magyar kultúrtörténet egyik meghatározó alakjává.

Esterházy Miklós herceg 1770 táján

Színház- és operarajongása valóban a megszállottság határát súrolta. Az 1989-ben elhunyt Esterházy Pál egyik bizalmasára vezethető vissza az az általam nemrég hallott családi anekdota, mely szerint egyik németalföldi hadjárata során Miklós a téli hadviselési szünet idején (régi szép idők!) az ezred sátortáborában színházsátrat jelölt ki, s az egyik előadásra áthívta a szemközti sátortáborban telelő ellenséges francia tiszteket, akik a kellékek egy részében meghökkenve ismerték fel a legutóbbi nyári szezonban tőlük zsákmányolt nyergeket és egyéb díszes hadiszerszámokat. Színházbérletek és jegyszámlák sora bizonyítja, hogy amikor Bécsben tartózkodott, akkor szinte minden estéjét (hetente ötöt, de inkább hatot-hetet) színházban (operában, hangversenyen) töltötte. A majorátus elnyerésétől haláláig pedig nem kevesebb, mint öt ilyen-olyan színház építésébe fogott bele. 1762-ben bátyjától örökölte és be is fejezte a kismartoni park üvegházában létrehozott színházterem felépítését. De Antal fia 1763 januári esküvőjére már a kastély díszterméből alakított ki jól felszerelt színháztermet. Ezt követte azután Eszterházán először az első operaház 1768-as, majd a Mária Terézia látogatása alkalmából átadott marionettszínház 1773-as felépítése; művét 1780-81-ben a második, minden korábbinál korszerűbb és pompásabb eszterházi operaház megépítésével koronázta meg.

Hogy szenvedélyei olykor a rögeszmésséggel határosak, mutatja az az „irtózás az ürességtől", amely az eszterházi programokban is megnyilvánul: heteken, hónapokon át minden áldott este van valamilyen program - opera, színielőadás, bábszínház, hangverseny -, s ha mégsincs, jó okunk van arra gondolni, hogy átrándult Bécsbe vagy  Pozsonyba. A leghosszabb ilyen szünet nélküli periódus, amelyről tudomásunk van, 1778 áprilisa és júliusa között volt, és 103 napra, több mint negyed évre rúgott. Igazán nem tudom, volt-e még egy ilyen uralkodó vagy arisztokrata a történelemben - talán még Nagy Frigyesre vagy Nagy Katalin cárnőre gyanakodhatunk. Viszont a produkciók megítélésében megint csak a parancsoláshoz szokott, szigorú Fényes Miklós nyilatkozik meg: nem is egy olyan operáról tudunk, amelyet a bemutató, azaz egyetlen előadás után véglegesen leparancsol a műsorról, költségekkel (és a befektetett hatalmas energiával, így Haydn minuciózus munkájával, amellyel az operákat a helyi viszonyokhoz igazította) mit sem törődve. Elképesztő az is, hogy miután az első operaház 1779. november 18-án hajnalban az összes díszlettel együtt leégett, az eredeti terveknek megfelelően három nappal később, 21-én (a bábszínházban) mégis megtartották nemcsak Forgách Antal gróf és Grassalkovich Ottília grófnő esküvőjét, hanem Alessandro Felici L'amore soldato című operájának aznapra tervezett bemutatóját is, miután közben is mindennap próbáltak rá. Az operaévadok teljes (a zenei személyzet bérét is magába foglaló) költsége egyébként különböző forrásokból származó információk alapján évi 20-40 ezer guldenre, mai pénzben tehát százmilliókra tehető - nem csodálkozhatunk különösebben azon, hogy Miklós halála után fia, Antal azonnal leállíttatta őket. (Ez az összeg azt is jelenti, hogy pár évenként újra meg újra elköltötte operajátszásra a második operaház építési költségét.)

Ám az a határozottság is a megszállottsággal határos, amellyel a herceg néhány évenként, évtizedenként átfazonírozta Eszterháza kulturális profilját, egy-egy műfajt bevezetve, kedvezményezett helyzetbe hozva vagy éppen száműzve. Ilyen volt a bábopera, amelyre nagy lelkesedéssel vetette rá magát, mikor 1772-ben megvásárolta Karl von Pauerspach házi marionettszínházát, s miután az Rohan herceg látogatásakor nagy sikert aratott, 1773-ban megépítette Európában akkor is egyedülállónak számító állandó bábszínházát, s Pauerspachot megnyerte az irányítására (két éven át az operaházéra is). Közben 1776-ban elindította az operaévadokat, s 1783 után már nincs biztos adat bábelőadásokról (igaz, hogy Pauerspach már 1778 végén eltávozott). Az opera viszont 1776-tól egészen végig, 1790-ig megőrzi centrális szerepét - s bár az idős Miklós az utolsó két évben nyilván megfáradt ember már, és többé nem ő írja alá a pénzügyi vonatkozású határozatokat, de az  operaüzem, a színielőadások, sőt a balett- és pantomimprodukciók változatlan intenzitással folytatódnak.

Ez a fajta makacs elszántság rejlik tehát a mögött a kulturális pezsgés, a pompa és a csillogás mögött, amit a leleményes kortársak olyan szóvirágokkal jellemeztek, mint „Eszterházysches Feenreich", „magyar Versália" vagy „Deliciæ Hungarorum, oder das ungrische Paradies". Ez vezetett a 15 operaévad közel 1300 előadásához, vagy ha a teljes eszterházi időszakot nézzük, az összes műfajban rendezett legalább 4000 kulturális eseményhez - amely szám azt is mutatja, hogy az előadásoknak csupán elenyésző töredéke függött össze a mintegy tíz nagyszabású vigassággal.

Elmondhatjuk továbbá, hogy a maga módján Miklós igen szabad, amolyan „kriptoliberális" szellem volt. Nem tulajdonított nagyon nagy jelentőséget az egyházi előírásoknak, így például 1780 után a nagyhét keddjén és húsvét vasárnap is tartottak operaelőadásokat, csupán szerdától nagyszombatig szüneteltek a programok. Az egyik utazó pedig - látható óvatossággal fogalmazva - azt jegyzi meg, hogy „A herceg nincs oda a tragikusért és a komolyért [ez így persze egészen biztosan nem igaz], és kedvére van, ha a színész, Sancho Panza módjára, megengedi magának a vaskos humort". Íme, az újabb ellentmondás: lehet, hogy az erények fölött oly szigorúan őrködő Miklós azért volt olyan elnéző a malackodó Bianchival, mert tulajdonképpen maga is nagyon jól mulatott? De komolyabb dolgokban is tetten érhetjük aszabad szellemet: Alessio Prati La vendetta di Nino című operáját, amely egy apagyilkosság nyílt színi ábrázolásával évszázados operai konvenciót, sőt tabut sért meg, évekkel korábban mutatták be Eszterházán, mint Bécsben, ahol az aggályoskodók ezt sokáig meggátolták.

S voltak végül Miklós herceg életének sötétebb, különös mozzanatai is. Meglehetősen homályosan hangzik például Rotenstein következő mondata: „A herceg egykor kedvelte a játékot [Spiel], de ma már egyáltalán nem játszik, gyűlöli a játékosokat és minden játékot." Vajon miről lehet itt szó? Szerencsejátékról, kártyáról? Ha igen, ez is hozzájárulhatott - általános költekező életmódján és a Süttörön már ahercegi rang elnyerése előtt is állandóan folyó építési munkálatokon túl - ahhoz a kolosszális, több százezer guldenes, azaz mai forintban több milliárdos adóssághoz, amelyet a '40-es évek során felhalmozott, s amelyből bátyja, a hitbizomány terhére, 1751-ben kiváltja ugyan, ám tiszti becsületszavát kéri, hogy felhagy a költekezéssel és az építkezéssel, sőt még „a drága Bécset is kerüli". Miklós, egy fennmaradt levélfogalmazványa szerint, őszinte megrendüléssel köszönte meg a nagylelkű segítséget; azonban, mint a prágai lakosztály bérlése és a talán mérsékeltebb ütemben, de továbbra is folytatódó süttöri munkálatok mutatják, a tiszti becsületszavát eléggé nagyvonalúan értelmezte.

Több forrásból is értesülünk továbbá Miklós herceg időnkénti súlyos depressziójáról. Haydn korábbi tanítványának, Pleyelnek francia barátja, Nicolas-Étienne Framery ugyan egy másodkézből származó információkon alapuló és legendásan pontatlan könyvecskében, de igen kerek történettel szolgál egy esetről, amikor kivételesen még Haydn új szimfóniája sem tudja kiragadni búskomorságából, sőt kis híjána hegedűket is összetöri a zenészek fején. Egy másik, ennél is valószerűbb esetről maga Haydn számol be egy 1790 márciusi levelében: tudniillik azt írja, hogy „feleségének halála annyira megtörte aherceget, hogy valamennyiünk megfeszített erejét latba vetve sikerült csak ... búskomorságából kiragadnunk"; sőt, „Adagióm hallatán... oly mélységes melankóliába esett, hogy alig tudtam más muzsikával ismét magához téríteni".

Pedig a herceg házassága nem volt idillikus: több tanúnk is van arra korábbról, hogy Eszterházán nyíltan szeretőt tartott - az egyik ilyen tanú egy venezuelai utazó, Francisco de Miranda, aki egy 1785-ös operaelőadáson a herceget unokahúga, valamint kedvese, egy „igen egyszerű nő" társaságában látta. Tudunk persze Haydn viharos házasságáról is: Luigia Polzelli szopránénekesnővel, a zenekar egyik olasz hegedűsének feleségével folytatott hosszú viszonya immár zenetörténet, s arra is vannak adatok, hogy Haydn felesége eközben Ludwig Guttenbrunnal, a kezében lúdtollat tartó Haydnt ábrázoló ismert festmény alkotójával vigasztalódott. S ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az évtizedek alatt több feleségszöktetésre is sor került Eszterházán, arra kell gondolnunk, hogy az ottani légkör meglehetősen felszabadult lehetett.

Mindenesetre úgy fest, hogy Miklós életének árnyoldalairól sokkal többet tudunk, mint bármelyik másik neves Esterházy hercegéről. Ezzel együtt megérdemli, hogy elsöprően rokonszenves, gazdag és izgalmas személyiségnek tartsuk. Útleírásának 1793-as kiadásában Rotenstein megkockáztatja a következő konklúziót: „Senki sem vonja kétségbe, hogy nincs a világon jobb dolog annál, mint Esterházy hercegnek lenni." Így gondolta-e ezt vajon maga Fényes Miklós herceg is? Sokszor minden bizonnyal így érezhette. De azért 1763-ban vagy 64-ben megvásárolt egy francia brosúrát a könyvtára számára aboldogsághoz vezető útról. Vajon miért? }