Dobszay László - Felvégi Andrea felvétele 

Halála után nem kellett három évnek eltelnie, hogy nyilvánvaló legyen, személyének és munkásságának méltatása nélkül aligha lehet majd megírni az utóbbi fél évszázad magyar zenéjének történetét, mert atudós, a tanár, és a karnagy munkájának kézzelfogható eredményei már életében nyilvánvalóak voltak a zenei élet legtöbb szereplője számára. Mégis, talán kevesen mérték fel, hogy e három összefonódó életpálya mögött mennyire sokoldalú személyiség és szerteágazó tudás állt. Az egyházzenész a teológiával, a liturgikával és a latinnal is tudósként foglalkozott, a népzenész nemcsak vizsgálta és  rendszereztea népdalkincset, hanem a népzene zenetörténeti kapcsolatait is  kutatta, a zenetörténész a gyakorlati zeneélésbe visszafordítható tapasztalatok által adott igazi értelmet kutatási eredményeinek, a tanár pedig - túl a módszertanon és a tudásanyagon - humánus élet- és művészetszemléletet is adott tanítványainak. A könyvekből, tankönyvekből, tudományos publikációkból és hanglemezekből mindenki a saját érdeklődésével érintkező szellemi eredményeket látta és értékelte, hiszen az univerzális tudás ma már csak kevesek kiváltsága. Másként ismerték őt hallgatói a zenetudományi tanszakon, akiknek  abban aszerencsében volt részük, hogy népzenét, magyar zenetörténetet, latint, gregoriánt és klasszikus formatant tanulhattak tőle, másként látták őt kollégái a Zenetudományi Intézetben és a Zeneakadémia egyházzenei tanszékén, és más vonásait őrzik azok, akik gyerekként vagy felnőttként a Schola Hungaricában énekeltek a keze alatt. Érthető tehát, hogy a születésének nyolcvanadik évfordulójára emlékező négynapos (január 30.-február 2.) eseménysorozatnak két vonulata volt: a Zenetudomány Intézet-beli nemzetközi konferenciát a „gregoriánkutató Dobszay" emlékének szentelték, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszéke pedig a Régi Zeneakadémián tartott előadássorozattal és hangversenyekkel idézte fel a „sokoldalú Dobszay" alakját.

Az egyházzene tanszak 1990-es újraalapítása és egy évtizedet átfogó vezetése Dobszay tanári és szervező tevékenységének egyik legfontosabb fejezetét alkotta. Élete utolsó évtizedeiben itteni kollégái (nagyrészt korábbi tanítványai) voltak vele talán a legszorosabb szakmai és emberi kapcsolatban, s minden bizonnyal egyházzenei, művészi és tanári örökségének legközvetlenebb letéteményesei is ők lettek.A péntek délutáni rövid előadásokból (melyek szervezők kérésére nemcsak szakmai méltatásokat tartalmaztak, hanem személyes emlékeket is felidéztek) kirajzolódott Dobszay László sokféle arca is: a tudós és tanár mellett a született vezető és közösségteremtő egyéniségé, aki nemcsak feladatokat tűzött ki, hanem konfliktusokat is vállalt az általa képviselt ügyekért, s aki céltudatosságával és igényességével állandó tanulásra és megalkuvások nélküli szakmai aktivitásra ösztönözte környezetét is. Merczel Györgynek, a délután moderátorának szavaiból kiderült, a tanszaki kollégák előadásai nem csak Dobszayról, hanem az általa képviselt közös ügyekről is szóltak. Enyedi Pál, Földváry Miklós, Hafenscher Károly, Madas Edit, Török József emlékezései arra irányították a figyelmet, hogy a tanszak felépítése mögött valójában egy nagyobb cél, a magyar egyházzene megújításának több pillérre alapozott koncepciója állt. E terv (a hagyomány megőrzése, liturgiai megalapozottság, korszerűség, művészi igényesség és ökumené) megvalósításának első lépése volt az egyházzenei gyakorlatot magas színvonalon képviselő szakemberek nevelése. Dobszay jól tudta, hogy a háború után sorvadásra ítélt templomi zenei élet is hasonló újraélesztést igényel: a hívő közösségekből szerveződő templomi kórusok vezetésének ő és vele együtt Szendrei Janka nemcsak az egyházzenei tanszakon, hanem a Schola Hungarica sok évtizedes munkáján keresztül is megmutatta a lehetséges irányait. Tanítványaik (Bubnó Tamás, Mezei János, Tőkés Tünde, Mizsei Zoltán, Merczel György), akik ma már saját együtteseikkel bizonyítják e minták életképességét, arról beszéltek, hogy az énekelt liturgia a hit megerősítésének és gyakorlásának egyik legnemesebb eszköze. A Dobszay által képviselt eszmék - a történelmi örökség és az egyszerű emberek számára is érthető és átélhető liturgia közötti egyensúly az egyházi zenében - nemzetközi távlatból nézve is figyelemre méltóak. Földváry Miklós sarkos fogalmazása szerint zenében és teológiában is „távol állt tőle a puccosság", s „talán ő volt az egyetlen, aki komolyan vette a 2. vatikáni zsinat terveit, s akinek valóban volt koncepciója e tervek megvalósítására".

Hiányos maradt volna a tanár alakjának megidézése, ha nem esett volna szó A hangok világáról, melynek első kötete éppen fél évszázaddal ezelőtt jelent meg. Magyar Margit a benne foglaltak tartalmi rugalmasságával és tágasságával magyarázta, hogy hasonló jelentőségű munkát senki sem tudott írni az eltelt évtizedek alatt. A hat kötet több mint tankönyvsorozat: a tanári kézikönyvekkel együtt Kodály zenepedagógiai célkitűzéseinek egyetlen hosszú távon is működő realizálása, mely valójában módszertani kultúrát közvetít, s megkülönböztetett szerepet hagy a tanár felkészültségének és személyes felelősségének - ez utóbbi szándékot (mint azt a bejátszott filmrészlet is igazolta) maga Dobszay is hangsúlyozta.

Megszólaltak ezen a délutánon a zenei élet más területein működő barátok és kollégák is - szinte valamennyiük pályáját jelentős mértékben befolyásolta a Dobszay Lászlóval való művészi vagy tudományos kapcsolat. Nicholas Clapton, azon kevesek egyike, akiknek Dobszay többszöri kamarapartnere volt, elmondta, hogy szakmai létének radikális átalakulását hozta művészi együttműködésük, s nem kevésbé barátságuk, mely a közös hangversenyek és a Schola Hungaricával készített lemezek során létrejött. Jeney Zoltán - szándékosan nem részletezve a Halotti szertartás komponálásának történetét, melyben Dobszay Lászlónak köztudottan jelentős szerepe volt - az ösztönző, ötleteket adó, mindig gondolkodásra késztető zenész alakját idézte meg, aki saját zeneszerzői ambícióit félretéve sokoldalú érdeklődésével és (olykor szigorú) figyelmével valójában mások alkotói kibontakozásában vállalt szerepet. Farkas Zoltán, Vikárius László és Wilheim András rövid - de a tudományos recepció szempontjából nagyon is jelentős gondolatokat tartalmazó - előadásaiból  kirajzolódott a zenetörténet különböző korszakait egységes diszciplínák szerint szemlélő gondolkodó portréja, aki a hallásmód, a stílusérzék és a fantázia mechanizmusait feltárva kereste a magyarázatot a zenei teremtőerő mibenlétére. Az anekdotikus utalásokból olykor felsejlett a barát arca is, akinek egyszerű, de következetesen szigorú módszerével - mint azt az egykori gimnáziumi osztálytárs, Földes Imre elmesélte - mindössze egy év alatt a sikeres zeneakadémiai zeneszerzés-felevételihez elegendő összhangzattan-tudást meg lehetett szerezni.

Kétségtelen, hogy Dobszay életművéhez tartozik az a tudatosság is, ahogyan utódait az általa legfontosabbnak tartott ügyek továbbvitelére felkészítette. Az emlékezések tehát nemcsak a hátrahagyott örökségről szóltak, hanem azokról is, akik ezt az örökséget ma gondozzák. Mindez kiderült a hangversenyekből is, melyek közreműködői és zeneszerzői szinte valamennyien több szállal kötődtek személyéhez, vagy egyenesen a környezetéből kerültek ki. A Schola Academica szombati esti koncertjén a Budavári Evangélikus Templomban olyan gregorián énekek és többszólamú kompozíciók szólaltak meg (utóbbiak a 16. századi Anna Hansen-Schuman-kódexből, Dobszay egyik jelentős tudományos felfedezéséből), melyek a Schola Hungarica repertoárjának is állandó részei voltak. A kórus karnagyai - Héja Benedek, Kocsis Csaba, Merczel György és Mizsei Zoltán - valamennyien egykori tanítványok, akik a mesterük halálakor még folytathatatlannak tűnő Schola-hagyományt most mégis továbbviszik - részben közösen a régi kórus tagjaival. A gregorián tételek Dobszay magyar szövegeivel szólaltak meg, azzal a szép magyarsággal, ami (mint Madas Edit a pénteki konferencián megfogalmazta) nemcsak szavak hű fordítása, hanem pontosan tükrözi a szavak liturgikus jelentését is. A kórus üde hangzása, hajlékony éneklése arról tanúskodott, hogy az örökség jó kezekbe került, még akkor is, ha most még olykor eltűnik előadásukból a régi Schola minden fellépését jellemező magabiztosság és szellemi izgalom.

A Régi Zeneakadémián rendezett vasárnap délutáni hangverseny nagyobbik részét a Schola Hungaricában hosszabb-rövidebb ideig éneklő zeneszerzők művei alkották. A négy nemzedéket magában foglaló névsor egyrészt megmutatta a Dobszay-műhely széles hatósugarát, de a felhangzó darabok azt is érzékeltették, hogy a Scholában megismert repertoár eltérő módon befolyásolta a különböző generációkba tartozó alkotókat. Míg Kurtág György zenéjének expresszív parlando-rubato gesztusai, Jeney Zoltán Halotti szertartásában összegzett nagyformátumú gregorián parafrázisai és Vidovszky László más zenei felületetek mögé bújtatott hivatkozásai az egyéni stílus legmélyebb rétegeit érintő, reveláció erejű felismerésekről tanúskodnak, az utánuk következő generációk zenéjében a gregorián hivatkozások inkább stílusjátékokként, idézetekként (Soós András, Melis László Gémesi Géza, Barta Gergely, Muntag Lőrinc) vagy kollázsok alapanyagaiként (Héja Benedek) jelennek meg. A Dobszay környezetében töltött évek hatása természetesen nemcsak a kórus repertoárjának zenei élményeiből következett (Dubrovay László mai zenéje például stiláris értelemben nagyon távol van ettől a világtól), hanem abból az igényből, melya zeneszerzőtől egyformán elvárja az intu­íció és a tudatosság egyensúlyát - ez Dobszay analitikus írásainak egyik visszatérő motívuma. Nem tudom, a legfiatalabb zeneszerzők műveit hallgatva ő maga hányszor ráncolta volna a homlokát, vitathatatlan azonban, hogy az elhangzott zenékben mindenütt érzékelhető volt az igény az előbb említett egyensúlyra.

A népes (és szintén több generációt magában foglaló) előadógárda felsorolása meghaladja összefoglalóm a terjedelmét, és igazságtalan is lenne összevetni a növendékkórusok és a zenei élet elismert szereplőinek produkcióit. Mindenki, aki ezen az estén fellépett, legjobb tudásával járult hozzá ahhoz, hogy a műsor méltó legyen Dobszay László emlékéhez. Számomra emlékezetes volt minden Kurtág mű előadása (köztük különösen az erre az alkalomra készült új darab, a Zelk Zoltán soraira komponált Felelj, ha vagy! bemutatója), a Halotti szertartás részleteit előadó kamaraegyüttes produkciója, azongoraszólók, de talán leginkább: a hang és a dikció szépsége, ahogyan Szemző Tibor és Forgács Péter Bibó-breviárium című filmjének egy kiemelt részletében Dobszay Bibó István gondolatait felolvasta.

A hangverseny utolsó részében a huszonegy évesen komponált Vonósnégyes, majd az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban a Szűz Mária-mise hangjain keresztül a pályáján zeneszerzőként induló Dobszay László alakja is megjelent. Mindkét mű melodikus ötletekben gazdag, világos vonalú, eszközeiben és időbeli elosztásában is arányos, szép zene. A Vonósnégyes hangvétele és szerkezete a korszak stiláris elvárásaihoz is igazodik, bár éppen előbbiekben felsorolt tulajdonságainak köszönhetően magasan kiemelkedik az 1950-es évek repertoárjának átlagából. Szembetűnő az 1963-ban írt mise kifinomultan egyszerű szerkesztése, mely jelzi, hogy alkotója nemcsak a műfaji hagyományokat birtokolta tiszta fejjel, hanem célját, azaz a hit és a gyülekezet szolgálatát is feladatának tekintette.

A fiatal Dobszay hangjait hallva nyilván sokakban megfogalmazódott a kérdés: vajon miért nem zeneszerzőként bontakoztatta ki tehetségét? Sokféle magyarázat kínálkozik, de talán legegyszerűbb, ha elfogadjuk: nála pontosabban senki sem tudta fölmérni, hogy saját zeneszerzői közlendője, intuíciója és mesterségbeli tudása meddig engedi el azon az úton, melynek végpontjait az általa legjelentősebbnek tekintett mesterek (Purcell, Bach, Mozart, Schumann és Bartók) és műveik, a népdalok és a gregorián jelentették számára. A másik választ - mint emlékező előadásában Jeney Zoltán elmondta - az életmű adja, melynek maradandó eredményei mögött mindvégig a művészi alkotótehetség volt a legfőbb hajtóerő, példájaként a kodályi gondolat igazságának, melyet Dobszay László 1990-ben maga is idézett egyik ars poeticának is tekinthető tanulmányában: „A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont." }