Jakobi László - Felvégi Andrea felvétele

És tényleg mindig jók jönnek, kivétel nélkül elsőrangú művészek játszanak a Jakobi-koncerteken. Mi a titka? Hogy tudott közel húsz éven át talpon maradni Magyarország egyetlen magán-hangversenyrendezője? És vajon miért kezdett másoknak koncertet rendezni az elismert csellista, Jakobi László? Kérdéseimre tőle vártam és kaptam feleletet.

Amikor számolni kezdünk, magam is elcsodálkozom, hány éve ismerjük egymást. Kiderül: több mint húsz. Egy „házban" dolgoztunk, az egykori Magyar Rádióban. Mi, rádiós  újságírók a zenészekkel folyosón, liftben, ebédlőben nap mint nap találkoztunk. Egy nap az egyik ilyen lépcsőházi ismerős szórólapokat hozott. És mesélt és magyarázott és kérdezett és telefonált. A Pagodában aztán, láttam, másokhoz is odament, ott is kedvesen  osztogatta a meghívókat. Tudtam, hogy csellista, tudtam, hogy a Mandel Kvartettben is játszik, de hogy pályamódosítása fontos állomásának vagyok éppen tanúja, azt nem is sejtettem. A kezembe nyomott meghívó a Forrás-koncertek egyikére szólt.

Ma már zenetörténet, hogy a Forrás Kamarazenei Műhely ötletgazdája Horgas Eszter volt. Ő találta ki, hogy összegyűjti tehetséges kortársait, hogy Varga Tamással, Várjon Dénessel, Vígh Andreával, Vajda Gergővel, Jakobi Lászlóval és a többiekkel közös koncerteken muzsikáljanak. „Én akkor még ismert csellistának számítottam, mert a Mandel Kvartett híres volt. Hozzám képest a többiek mind fiatal gyerekek voltak." A hangversenyeket közösen szervezték, de három év után, 1996-ban a Forrás-koncertek már a frissen alakult Jakobi Kft. első vállalkozása volt.

A nagyreményű csellistából hogy lett menedzser? Kijavít, azt mondja, nem váltott pályát, hiszen a csellót nem tette le teljesen. De a hangsúly kétségtelenül eltolódott. Vajon miért? Hiszen zeneakadémistaként még nyilván ő is a világ legnagyobb csellistája akart lenni. Azt mondja, akkor még talán - vagy akkor talán már nem? A rébusz magyarázatát messzebbről kezdi.

Véletlenül lett muzsikus, és véletlenül lett a hangszere a cselló. Matematikából volt igazán jó, de zongorázni is tanult, és úgy tűnt, jó hallása van. Csellózni viszonylag későn, kilencévesen kezdett, egy rossz kölcsönhangszeren, egy bűbájos tanár bácsinál, aki amatőr csellista volt. Mégis, valahogy eldőlt, hogy zenei pályára lép. „Hamar kiderült, hogy alkalmatlan vagyok, mert nem jó a technikám. Amikor felkerültem a pesti konziba, ötven csellistából én voltam az ötvenedik, az utolsó. Tizenhét évesen a nulláról kezdtem, de hála Kertész Ottó tanár úrnak, aki mégis fantáziát látott bennem, két év után az első helyen kerültem be a Zeneakadémiára, ahol Mező László növendéke lettem. Akkor már ismert művészek állították, hogy tehetséges vagyok. De miközben zeneileg talán szép dolgokat csináltam, voltak olyan technikai fogyatékosságaim, amelyeken nem tudtam túllépni. Mérges voltam, amikor láttam, hogy anyukám a konyhában milyen gyönyörűen veri fel a tojásfehérjét. Szépen, könnyedén hozta azt amozdulatot, ami nekem a mai napig sincs meg. Fiatal koromban sokszor mondták vizsgán, koncerten, hogy én játszottam a legszebben, kár, hogy ezt meg azt nem csinálom tökéletesen. Azt hitték, ez megtanulható. Nem tanulható meg. Még kicsi korban sem. Ezt ma már tudom. Akkor még úgy gondoltam, olyan nincs, hogy valamit nem lehet megtanulni. Szerettem is gyakorolni. Talán másodikos voltam aZeneakadémián, amikor villámcsapásszerűen szembesültem az igazsággal. Emlékszem, Onczay Csaba játszotta Kodály Szólószonátájának harmadik tételét. Egy másik csellistával, egy lánnyal hallgattuk, és én azt kérdeztem tőle, vajon mikor fogom én ezt így játszani. Rám nézett, és azt mondta, mi talán soha."

Közben sorra jöttek a jobbnál jobb visszajelzések. És futott a szekér. Még el sem végezte a Főiskolát, amikor felvették kisegítőnek a Rádiózenekarba, ahol végül közel tíz évet töltött. „Gyönyörű volt. Carnegie Hall, Royal Festival Hall, Concertgebouw: a világ  legjelentősebb hangversenytermeiben megfordulhattam. A Mandel Kvartett-tel is bejártuk a világot, Riótól Mexikóig és Jeruzsálemig. Volt olyan év, hogy csak Németországban száz koncertünk volt. Színházban is sokat hakniztam már főiskolás koromban is. Sok szélhámoskodást is elkövettünk: a Karagözben török hangszeren játszottam, aHiawathában kongáztam, de balalajkáztam is a Moszkvai Nagyszínházban. Cseh Tamással '77-ben ott voltam a bakonyi indiánok között, sőt, egy éven át kettesben jártuk az országot. A haknikon mindig engem kértek meg, hogy szervezzem meg a zenekart. Mindenkit ismertem. Előfordult, hogy egy film­zene felvételre az összes koncertmestert összegyűjtöttem egy  tuttiba: a hegedűszólamban játszott az ÁHZ,a Rádiózenekar és az Operaház zenekarának koncertmestere. A csellószólam ugyanígy nézett ki, és én voltam a szólamvezető, mert ennyi járt nekem, hogy én kapjam azt a plusz kétszáz forintot, amit ezért atitulusért akkor adtak."

A Forrás tagjaként már az első években sem volt tétlen. Ki kell tűnni, gondolta, amikor egyedi méretű szórólapot talált ki, ami se zsebbe, se borítékba nem fér be. Nevetve meséli, hogy egy koncerten, aszünetben megszólította és meghívta az általa egyébként személyesen nem ismert Demszky Gábort, aki a tőle kapott meghívót persze nem tudta zsebre vágni, jobb híján a hóna alá csapta. Akkor már lehetett az ismerősöket úgy hívni, hogy jöjjenek, nézzék, Demszky is jön. És az élő reklám ott járkált mit sem sejtve, a hóna alatt az ő prospektusukkal. A nagyterem pedig ezért, vagy másért is, de tény, hogy megtelt.A Forrás évi három-öt hangversenyt tartott a Zeneakadémia nagytermében, és a kisteremben is voltak koncertjeik. Remek műsorokkal, amelyek összeállításában, azt mondja, különösen Vajda Gergő remekelt.

Miért vette át mégis a szervezést három évvel az indulás után? Miért vágott bele a hivatásos hangversenyrendezésbe? Miért nem volt jó úgy, ahogy addig volt? Azt mondja, be kellett vezetni a diktatúrát. „Kiderült, hogy kilencen nem tudunk dönteni. Az egyik Beethovent akar játszani, a másik Schumannt, az egyik duót, a másik triót. Az állandó vitákból egy idő után elegem lett. Ki lehet kérni a véleményeket, de egynek kell dönteni. Jó, mondtam, akkor majd én hozom meg a döntéseket és utána megegyezem a többiekkel, hogy mit, mikor, mennyiért és hol játszunk. Így kezdődött, és innentől kezdve már ment előre minden."

Előre és tovább, egy idő után ki, a nagy, nemzetközi vizekre. Ha úgy tetszik, vitorlaként működtek a Forrás-koncerteken fellépő neves partnerek: a Liszt Ferenc  Kamarazenekar, a Bartók Vonósnégyes, az Amadinda, a Rádiózenekar, Kocsis Zoltán. Az ő nevük hatalmas vonzerőt, azaz segítséget jelentett ahhoz, hogy a következő években a Jakobi Koncert olyan világhírű művészeket tudjon elhozni Budapestre, mint Msztyiszlav Rosztropovics, Joshua Bell, Alfred Brendel, Jevgenyij Kiszin vagy Grigorij Szokolov, vagy hogy fel tudja léptetni többek között Eötvös Pétert vagy Pauk Györgyöt.

És jött még egy segítség: Strém Kálmán. A magyar zenei közélet köztiszteletben álló szaktekintélye felajánlotta, dolgozzanak együtt. „Kálmán gyakorlatilag mellém állt. Ki is mondta, hogy nekem szeretné astafétabotot átadni. Ez nagyon megtisztelő volt, és persze rendkívül hasznos. Sokat tanultam tőle."

A legfontosabb, hogy átadott egy címlistát. „Azt mondta, egy hangversenyrendező a pénzt az asztalon tartja, a címlistát a páncélszekrényben. És teljesen igaza volt. A címlistától függnek a lehetőségek. Kiplakátozhatod az egész várost, attól még nem biztos, hogy akár egyetlen néző is eljön. A néző a közvetlen megkeresésre jön. Másra nem érdemes sokat költeni."

Strém Kálmán ötlete volt - ahogy ez a műsorfüzetekben azóta is olvasható - A Zongora sorozat is. „Érdekes, hogy ebbe mentem bele a legnehezebben. Mi addig vegyes műsorokat csináltunk, és már megvoltak a következő évre is a kész terveim, amikor végül 2003-ban A Zongorába belevágtunk. Évi tíz koncert lett belőle a Zeneakadémián, majd amikor azt bezárták, akkor már egyedül, a Müpában folytattam. Kálmán azzal is próbált rábeszélni, hogy ismeri azt a kört, amelyik ilyen koncertekre jár. A listát rám is hagyta - a névsor az akkori néhány százról mára húszezerre bővült. Ebből olyan háromezer-ötszáz főre mindig lehet számítani, a többi egyszer-egyszer jön el. Kiderült tehát, hogy Strém Kálmánnak igaza volt, a zongorára vevők az emberek. Igaz, előtte harminc évig nem volt ilyen sorozat, a világon is kevés van."

Ma a Jakobi Kft. Magyarországon az egyetlen hivatásos magán-hangversenyrendező. Hogy tudott talpon maradni? Néhány éve még úgy gondolta, mondja, hogy mint Nyugaton, nálunk is előbb-utóbb piacorientált lesz a kultúra. Hogy csak az fog életben maradni, ami életképes, amire kereslet van. Ezért kitalált egy szisztémát, amely működik. Mert gazdaságos és telt házat eredményez. De mi a módszer alényege?

„Először is, minden művészt a helyére kell tenni. Londonban, például, akire legfeljebb csak ötszáz ember kíváncsi, azt nem az Albert, hanem a Wigmore Hallba viszik. A népszerű művész játsszon az Albert Hallban. És ez nem értékítélet. Akármilyen fantasztikus művész valaki, ha csak száz ember kíváncsi rá, de a Zeneakadémia nagytermében léptetik fel, azzal nagyon sokat ártanak, mert a termet meg kell vattázni, a művész és a közönség rosszul érzi magát, és az egész ügy veszteséges."

A másik alapelv, hogy az eseményt fel kell építeni. Ezért, sarkítva a képletet, a New York-i Filharmonikusokat ő bizony először a konyhájába hívná, ahova két ember fér be. Ha az a két ember eljött, akövetkező évben jöhetnek az előszobába, ott már tízen, a rákövetkező évben a nagyszobába, ott már húszan is elférnek, és a legvégén jöhet a Népstadion. „De ehhez hiányt kell kelteni, hogy már egy évvel, vagy két évvel korábban jönni akarjanak a koncertlátogatók."

Az elvet megvalósította a gyakorlatban is. Öt évvel ezelőtt neves együtteseket kért fel nagyszerű szólistákkal a hat Brandenburgira a Festetics Palotába, ahova beférnek százhatvanan. „A sorozatot meghirdettem másfél évvel a koncert kitűzött időpontja előtt, és az első héten elfogytak a jegyek. Másfél éven át, folyamatosan jöttek a telefonok, és én mindenkinek elmondtam, hogy sajnos, már régen nincs jegy, de másfél év múlva lesz egy másik sorozat, arra most még lehet jegyet kapni. Ez persze nekem sokkal többe került, mint ha eladtam volna még ötszáz jegyet, de ezt rá kellett áldozni. Ez volt az ára annak, hogy egy évig mondhassam, hogy sajnos ezekre a koncertekre hamarabb kell jelentkezni." És lám, a Festetics Palotában indult A Hegedű című sorozat folytatásáról most már a Müpával  folynak atárgyalások. „Ha valakit rögtön beteszek a Zeneakadémia nagytermébe, vagy a Müpába, elfogy rá száz jegy, és utána elkezdjük ingyen osztogatni a maradékot, azzal agyonvágjuk a művészt és az egész hangversenyéletet is, mert az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy ingyen lehet koncertre járni. Ez nem jó."

Az ilyen tervezésben még egy nagy lehetőség rejlik. „Az elején sokkal olcsóbban adom a jegyeket. „Amikor meghirdettem 2014 novemberében, azonnal elfogyott a 2016-os három zongorasorozat koncertjeire közel ezernégyszáz bérlet. Ami ilyenkor ötezer forint, az a hangverseny előtti félévben már tizennégyezer. Befolyik tehát később az az összeg, ami a kiskeresetűeknek biztosított alacsony bérletárakat kiegyenlíti. A dolog így működőképes. És szinte mindig telt ház van."

Az igaz, hogy stabil szponzor nélkül nem lehet koncertet szervezni. Ezért mond köszönetet minden lehetséges alkalommal a Magyar Villamos Műveknek, hogy már tizenhat éve mellette állnak. Támogatás nélkül ugyanis nincs hangverseny. „Nagyjából kiszámoltam, egy Kiszin-koncertre ötvenezer forintos jegyárakat kellene megszabni, ha abból akarnám megrendezni, ami a bevételből befolyik. Megvennék anézők? Kizárt. Tehát kell a támogatás. De nem mindegy, hogy azt a koncert megvalósulására, vagy egy apparátus működtetésére fordítom. Én egyedül vagyok. Nincs marketingigazgató, nincs szponzormenedzser, nincs hangversenyrendező, és mindegyik mellé még három-négy ember, vagy egy-egy osztály. Egy ilyen apparátus önmagában elvinné a rendezésre fordítható összeg sokszorosát.  Természetesen a reklámköltségeim is elenyészőek, viszont cél­­irányosak. Minden költségem a nagy cégekének gyakorlatilag a tizede. És senki, de senki nem szól bele."

Mennyire jelent konkurenciát a Jakobi Koncert a nagy cégeknek, amelyek egy olyan sorozatot, mint A Zongora, az ő költségvetésének sokszorosából hoznak ki? A válasz: semennyire. „Ha, mondjuk, lenne tíz-tizenöt olyan hangversenyrendező, mint én, akkor a legjelentősebb hangversenytermeknek nem lenne mindegy, hogy ki rendezi azt a koncertet? A lényeg, hogy az adott helyszínen valósul meg, avilágsztár is ott lép fel, ugyanakkor az  intézménynek a jelentős kiadás helyett bevétele születik, mert a terembért megkapja. Ami nem kevés, hiszen koncertenként egymillión felüli összegről beszélünk. Százmilliókat költenek el arra, hogy megrendezzenek koncertsorozatokat, csak azért, hogy ők rendezzék meg. Pedig inkább ki kellene tanítani olyanokat, akik fajlagosan nagyon kevés pénzből, ha nem is nyereséges, de a lábukon megálló és teltházas sorozatokat tudnak létrehozni. Megérné."

Kérdés, lenne-e rá vállalkozó? Egyelőre úgy látszik, nincs. Az biztos, hogy így, egyedül a munka rengeteg. „Minden egyes koncert - évi harminchárom - két év munkája. Ennyi kell ahhoz, hogy a telt ház meglegyen. Addig nem fekszem le, amíg az a koncert nem teltházas. Az utolsó héten, ha kell, dolgozom minden éjszaka kettőig, háromig, de a hangversenyt nem hagyom magára, mert olyan művészt soha nem kérek fel, aki nem érdemli meg, hogy telt ház előtt játsszon. Ha olyat hívnék, elveszteném a hitelemet. Akkor nem rendelnék meg két évre előre a bérleteket. Sokszor úgy, hogy név nélkül hirdetem meg asorozatokat, tehát anélkül, hogy leírnám, kik a fellépők. De addigra már több száz megrendelés érkezik. Amikor visszaírok a feladónak, hogy hiszen még azt sem tudja, kik fognak játszani, a válasz: Jakobi úr, tudom, hogy jók jönnek! Igen, ez a bizalom, hogy talán még nem okoztam csalódást. Mondhatnám úgy is, az évek munkájának gyümölcse."

A kérdésre, hogy új helyzetet teremtett-e, hogy felesége, Vígh Andrea  hárfaművész a Zeneakadémia rektora lett, éppen akkor, amikor a patinás intézmény maga is önálló koncertszervezésbe kezdett, azt aválaszt kapom, hogy bizonyos szempontból igen. „A múltkoriban egy protokollrendezvényen, ahova Andrea mint rektor volt hivatalos, ezért az egyik fő asztalhoz ültettek bennünket, az én helyemet jelző táblácskára az volt írva, Vígh Andrea kísérője. Ezen persze jót nevettünk. Amikor megismerkedtünk, Andrea az én feleségem volt. Egy kis idő után Vígh Andrea és Jakobi László lettünk, még néhány év, amikor már Vígh Andrea férje lettem, most meg már csak a kísérője. Mondtuk is egymásnak, na, szépen vagyunk! De komolyra fordítva a szót, mi most bizonyos szempontból összeférhetetlenek lettünk, legalábbis van, aki úgy gondolja. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogy én mindig a legtöbbet fizessem mindenért. Még véletlenül sem merülhet fel, hogy a Zeneakadémián akár csak egy forint kedvezményt kapjak."

Szakmailag tudják-e segíteni egymást? Tudnák, ha lenne rá idő. „De miután sokszor éjjel kettőig dolgozom és sokszor éjjel kettőig dolgozik ő is, legalább egymás mellett válaszolgatjuk meg az e-maileket - Balázs János fantasztikus januári koncertje után reggelig jött háromszáz! Én olvasom az enyémeket, ő is az övéit, végül is együtt vagyunk. De részletesen megbeszélni, hogy mi történik itt, mi történik ott, az már nem fér bele az időnkbe. A hétvégék meg a koncertek jegyében zajlanak. Igaz, ott is együtt vagyunk. Viszont, ha nem is teljesen együtt, de a nyáron több a szabadidőnk. Három évvel ezelőtt bevezettem, hogy az évem májusban zárul és szeptemberben kezdődik. Három-négy hónapig nincs koncert, „csak" előkészítés. Nyáron is felkelek hatkor és délig, egyig dolgozom. Utána viszont szabad vagyok."

Kikapcsolódása, sportja a golf - nem középiskolás fokon. Aki azt hiszi, a golf csak annyiból áll, hogy sétálgatunk a jó levegőn és beütögetünk kis labdákat kis lukacskákba, az nem tudja, hogy ez a sport milyen komoly fizikai teljesítményt kíván. Akárcsak a csellót, ezt is véletlenül ismerte és szerette meg, és akárcsak abban, ebben is komoly eredményt ért el: Európa-bajnokságon ezüstérmet, csapatban. Jelenleg a senior válogatott kapitánya. Tehát kitartó, komoly sportoló.

És érzékeny zenész és a realitásokkal kőkeményen számoló, pontos, alapos  menedzser. A Zeneakadémiáról, a Müpából és a többi koncerthelyszínről sokan ismerik. Ha rá gondolnak, nyilván úgy, ahogy mindig látják, sötét öltönyben, ingben, nyakkendőben jelenik meg a szemük előtt. Pedig napközben többnyire farmerben, tornacipőben jár. }