{ CSENGERY KRISTÓF

Fischer Ádám, Purcell Kórus, Osztrák-Magyar Haydn Zenekar

Nemes hagyomány, hogy az esztendő a Művészetek Palotájában mindig Haydn két nagy oratóriumának egyikével veszi kezdetét. Hihetnénk, újévkor az emberek többsége fáradt, s tán hézagos a nézőtér,a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben azonban telt ház fogadta az érkezőt. Tavaly Az évszakokat hallhatta a közönség, idén újból A teremtés hangzott el január elsején, előzékeny, hét órai kezdéssel, hogy ne túl későn érjen véget az esemény (hátha akad, aki kialvatlan) - és szintén előzékeny, szünet nélküli megszólaltatással. Utóbbi   áldozat a terhelést pihenő nélkül vállaló muzsikusok részéről, ám udvarias gesztus a közönség felé - és a mű felé is, hiszen A teremtés a maga logikusan aránytalan háromrészességével nehezen tagolható: bárhol legyen a szünet, biztos, hogy nem lesz jó helyen. Az évszakoktavalyi előadását René Jacobs vezényelte, Vashegyi György zenekara és kórusa élén, Sophie Karthäuser, Brickner Szabolcs és Konstantin Wolff szólóival - idén a tavalyihoz képest az előadógárda egy ponton mutatott átfedést: ezúttal is a Purcell Kórus remek teljesítményét élvezhettük. Egyebekben azonban a közreműködők listája mindenben eltért a tavalyitól. A karmester Fischer Ádám volt, a szimfonikus együttes az ő jól bevált Osztrák-Magyar Haydn Zenekara, a szólókat pedig Annette Dasch, Eric Stoklossa, Sebestyén Miklós és Daniel Schmutzhard énekelte.

Annette Dasch és Fischer Ádám - Posztos János felvétele/MÜPA

Míg a zenekar bevezetőül fölvázolta képzeletünk vásznára az őskáoszt, szemmel és füllel igyekeztem bemérni, milyen felfogású előadásban lesz részem. Szemmel és füllel, hiszen egyrészt a hangzást teszteltem, másrészt a hangszereket néztem végig. A modern vonóskar gyakran úgy szólt, mintha historikus vonósokat hallanánk - ezzel is igazolva, hogy a historikus vonóshangzást nemcsak a hangszerpark teszi, legalább annyit számít hangképzés és elő­adás­mód: a vibrátómentes (vagy mérsékelt vibrátójú) játék és az érzékeny tagolás. A csembaló persze régi hangszer kópiája (Péteri Judit kitűnően kísérte a recitativókat), a timpani a barokk és a modern hangszer közötti átmenet, amely tökéletesen illett A teremtés hangzásvilágához (a timpani a klasszikus-romantikus zenekar legfontosabb hangszere: ezt pár éve éppen Fischer Ádám egy nagyszerű Beethoven-Kilencedikjéből tanultam meg). A modern fafúvókhoz viszont vegyes rézfúvós gárda csatlakozott, natúrharsonákkal. Mindez együtt rokonszenvesen hibrid koncepciót sejtetett: olyan (főként) modern hangszeres produkciót, mely a történeti előadásmód tanulságaiból is sokat hasznosít. Ez megnyilvánult tempóvételekben, hangsúlyokban, tagolásban, az énekszólamok díszítésében - és abban, hogy Fischer Ádámnak a vegyes hangszerpark megszólalásmódját remekül sikerült egybegyúrnia.

A szólistagárda összeillő tagokból állt: kvalitásos hangú, kulturált énekesek, akik nem akarnak a vocéval rátelepedni a műre. Ez az oratóriuméneklés egyik alapfeltétele, amely itt-most eminensen megvalósult.A szoprán, Annette Dasch (Gábriel, Éva) érzékeny-könnyedén énekelte az ornamenseket, Eric Stoklossa (Uriel) tenorjának legvonzóbb erényeként a lírai-lágy megszólalásmódot értékeltem, a basszus Sebestyén Miklós (Rafael) pedig karakteres megmozdulásaival, szólamának kidolgozottságával az est leginkább formátumos teljesítményét mondhatta magáénak. A harmadik részben a pódiumról távozó Rafaelt Ádám váltotta fel a kitűnő bariton, Daniel Schmutzhard személyében, hogy megkezdődjék az első emberpár hálaadó turbékolása, az oratórium legrövidebb, de legnehezebb része, melyben a librettista van Swieten óvatlanul felborítja a mézes bödönt, elárasztva a hallgatót a „minden nagyon szép, minden nagyon jó" édességével. Előadási praktikák e szénhidrát-túladagoláson aligha segíthetnek; szerencsérea mű egyéb pontjain Fischer Ádám vezénylése a haydni humor és játékosság jótékony citromcseppjeit is kellő arányban adagolta. A zenekar mindvégig nagy kedvvel és sok színnel játszott, a kiváló Purcell Kórus pedig zengőn telt, egyszersmind transzparens hangzással látta el a nagyforma reprezentatív központozásának vonzó feladatkörét. 2015. január 1. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Takács-Nagy, Fejérvári,
MÁV Szimfonikusok

Zenekritikusok gyakran hangsúlyozzák az innovatív hangversenyprogramok fontosságát: ne kelljen mindig nyitányt, versenyművet és szimfóniát hallgatni, s az előadók ne csak a legismertebb darabok közül válogassanak. Ugyanakkor az is igaz, hogy időnként nincs nagyobb öröm, mint találkozni dédelgetett kedvenceinkkel, és az sem baj, ha olykor történetesen egy nyitány, egy versenymű és egy szimfónia az, amely egy estére megszépíti életünket. Mint Mendelssohn Hebridák-nyitánya (h-moll, op. 26 - 1829) Schumann Zongoraversenye (a-moll, op. 54 - 1845) és Beethoven Pastorale-szimfóniája (F-dúr, op. 68 - 1808), melyeket Takács-Nagy Gábor vezényelt a MÁV  Szimfonikusok élén. A koncertet eredetileg Rados Ferenc közreműködésével hirdették meg, ő azonban lemondta részvételét - helyette Fejérvári Zoltánvállalta a zongoraverseny megszólaltatását. 

Takács-Nagy Gáborban bernsteini késztetések munkálnak. Aki rendszeresen jár koncertjeire, nem lepődik meg, hogy a kottatartón ott várakozik a mikrofon,  s a karmester meghajlás után kézbe veszi. Kétségtelen, hogy manapság „trendi" törekvés a hangversenyek merevségét oldani, Takács-Nagy azonban nem divatkövető, ehhez túlságosan is szuverén személyiség. Ő közel akarja hozni a közönséghez a szerzőt és a darabot, s mivel jól beszél, ez sikerül is neki. A „jól beszél" azt jelenti, hogy a konferálás nem konvencionális, úgy hat, mintha egy baráttal kommunikálna a karmester, közvetlenül és spontán módon, impulzívan, tele energiával - és a mondanivalóban konkrétumokkal, színekkel, ízzel és tudással. A Hebridák-nyitány előtt olyan részletgazdag, életteli keletkezéstörténeti kiselőadást rögtönzött, hogy aki ezek után nem érzett ellenállhatatlan vágyat a romantikus tabló megismerésére, arról a komolyzenének alighanem végleg le kell mondania.

A nyitány közben „tengerszagot éreztünk" - vagyis élt az előadás: hatott a melodika hullámmozgása, az energikus ború, a távolság melankóliája, élményt adott a kitáruló horizont, amelyet egy kürtszignál, egy szélesen kitartott hegedűhang vagy fafúvós akkord érzékeltetett. Éneklő csellókra figyelhettünk fel a melléktémában, majd ugyanezt a dallamot hasonlóan éneklő karakterrel, tisztán és szép hangzással vették át a hegedűk. Takács-Nagy Gábor plasztikus, világos és hangulatgazdag képet rajzolt a darabról, s a végkifejletben remek lendülettel és tűzzel értünk célba. A MÁV Szimfonikusok azt az imponáló formáját hozta, amelyet immár hosszú ideje tapasztalhatunk az együttes koncertjein, s amelynek érdekében éppen Takács-Nagy kezdett dolgozni pár éve, mikor az együttes vezetőkarnagya volt. Szerencse és öröm, hogy munkáját hasonló kvalitással és elkötelezettséggel (és hasonlóan kitűnő eredménnyel) folytatja Csaba Péter.

Fejérvári Zoltán - Felvégi Andrea felvétele

Az érzékeny és intelligens Fejérvári Zoltán előadásmódja érvényesítette a  Schumann-zongoraverseny előremutató vonását: a kamarazenei párbeszédességet, mely  a magánszólamnak a zenekari textúrába való erőteljes beágyazottságával áll szoros összefüggésben. Lágyság, önmérséklet és filozofikum fémjelezte játékát - de amikor kellett, határozottság, erő és szenvedély is. A lassú tétel zongoraszólóit beszédes rubato uralta, a finálé megszólaltatását pedig florestani temperamentum és elkötelezettség tette hitelessé. A Schumann-zongoraversenyt stílusosan Schumann-ráadás követte: a ritkán hallható fisz-moll szonáta (op. 11 - 1835) Aria feliratú harmadik tétele. A szünet után a Pastorale-szimfónia tolmácsolásában nagyra értékeltem az emelkedett derűt, a saroktételek szélesen áradó dallamíveit, a lassú tétel telt vonóstónusát, tiszta hangzását és érzékenyen megformált fafúvós madárcsevegését, a scherzo bátran nyers paraszttánc-karakterét, a viharzene erőteljes megformálását - és azt a minduntalan előtérbe kerülő, átszellemült idealizmust, amely Takács-Nagy Gábor sajátja, és amely ebben a műben gazdag táptalajra talál. Január 9. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Rácz, Tilson Thomas,
Bécsi Filharmonikusok

Arkagyij Rajkin egyik mondása jutott eszembe december 7-én este, valamivel fél nyolc után a Müpában. Az, amit a nyúlról mondott a maga egészen eredeti hanghordozásával. Hogy tudniillik a „nyul" (ő rövid magánhangzóval ejtette ki) „el-szem-te-le-ne-dett". Azon kaptam ugyanis magam, hogy nem tetszik a Bécsi Filharmonikusok játéka. Unom. Jelentéktelennek hallom. És a karmestert, Michael Tilson Thomast szürke iparosnak vélem, aki lélektelenül végzi a közlekedésrendőri teendőket. Mi tagadás: elkényeztettek bennünket az utóbbi hetekben. Itt volt Gardiner, aztán Rattle a berliniekkel. No meg a hazai zenekarok sem éppen  színvonaltalanok manapság. Az ember nagy jó dolgában „elszemtelenedik", telhetetlen lesz.

Johann Baptist Vanhal Bőgőversenyével kezdődött a hangverseny. Vanhal tisztes kismester volt, előfordult, hogy Mozarttal játszott együtt vonósnégyest (Mozart brácsázott), tudta a szakmát. De azért nem venném meg összes műveit CD-n. Olyan zene ez, mint a politikusok beszéde. Sok közhely, sok sima, semmitmondó fordulat. Profi hablaty, bécsi klasszikus átlagstílusban. Az egyedüli, ami miatt a mű némi érdeklődésre mégis számot tarthat, az a bőgőszólam. Bőgőversenyekkel nincs elárasztva a zeneirodalom. Rácz Ödön, a zenekar szólónagybőgőse pedig kétségkívül mestere hangszerének. Ha értesülésem pontos (egy interjúban figyeltem fel rá, remélem, nem értettem félre), tudatosan egy oktávval magasabbra transzponálta a játszanivalót, hogy az jobban kiemelkedjen a zenekari kíséretből. Olykor egészen nyaktörő magasságokba merészkedett így szegény basszushangszer, de idomítója kétségkívül győzte szusszal: mindvégig tisztán és meglepő, elragadó könnyedséggel játszott. A karmester meg is tapsolta a produkció végén: szép gesztus volt tőle, bár talán szebb lett volna, ha picit odaadóbban dirigál, frissebb, ropogósabb hangzásra serkenti muzsikusait. Mindenesetre, aki eddig nem ismerte, most megtanulhatta Rácz Ödön nevét - s örömmel láthatta őt viszont az újévi koncert tévéközvetítésén.

A második műsorszámra az addigi kamaraegyüttes rendes nagyzenekarrá egészült ki - s amikor ez jókora csapat játszani kezdett, azonnal kiderült, hogy a bécsiek mégiscsak ott vannak a világ élvonalában. Ezúttal elsősorban a fúvósok nyűgöztek le. A kürtök! Tökéletes egység, bámulatos hangszín: lágy, ha kell, máskor ropogós. Pompás trombiták, fenséges rézkar, ideális fák... és mindezek mellett a bársonyos vonóskar. Michael Tilson Thomasról pedig kiderült, érti és szereti Mahler zenéjét. Érzi a táncos részletek ritmuskarakterét, a népies, olykor klezmeres ízeket, érzéke van az agogikai árnyalatokhoz, jól keveri ki a rafinált partitúra színeit. És azt is tudja, hol a határ, ahol már a harsányság és üres hatásvadászat kezdődik. Az Ötödik szimfónia e tekintetben nem veszélytelen: különösen a második és ötödik (záró) tétele válhat hőzöngőssé, ha a dirigenst túlzottan elragadja a szenvedély (a második tételnél ráadásul Mahler azt írja elő: „mit grösster Vehemenz", „a legnagyobb vehemenciával"). Csak a negyedik tételnél maradt némi hiányérzetem. A nevezetes Adagiettónál, amelyben csak vonósok szerepelnek hárfával. Csodálatos mű ez, gyengéd, finom és mégis erőteljes, bécsiesen elegáns, fájdalmasan nosztalgikus. Gyönyörűen szólt most is, elismerem, de nem homályosíthatott el bennem egy emléket. 1983-ban a Fesztiválzenekar a bemutatkozó hangversenyén többek közt ezt adta elő. Elképesztő hatással volt rám az a produkció. Azóta igen sokszor hallottam már az Adagiettót, sok lemezfelvételét ismerem. Egyik sem olyan. Egyik sem elég „sima". Érzékcsalódás volna ez? Nem lehetetlen. Az akkori szituáció - egy új zenekar bemutatkozása - nyilván felerősítette az élményt. Azóta is vágyom arra az egyszerűségre és természetességre. Meglehet, ha visszahallgatnám az akkori felvételt, elmúlna a varázs. Akadt már ilyen tapasztalatom. Nem teszek próbát, hadd maradjon az illúzió. December 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Muraro, Hartmann-Claverie, Fischer Iván, BFZ

A december 12-i koncert elején Fischer Iván rövid beszédet intézett a publikumhoz (gondolom, ezt a következő két napon is megtette). Elmondta: Olivier Messiaen Turangalîla című szimfóniája tíz tételből áll, s nem lesz szünet a koncerten. Végül hozzátette: „Önöknek nagyon fog tetszeni". Némi derültség volt érzékelhető a teremben.

Nem most először szólalt meg Buda­pesten ez a mű - ha nem tévedek, ez volt a harmadik itteni előadása. Az elsőt 1998-ban tartották: fél évszázaddal az ősbemutató után. És hozzátehetem: jó fél évszázaddal Olivier Messiaen egyetlen budapesti látogatása után. Mert a francia mester bizony itt járt nálunk 1947-ben, koncerteket, előadásokat tartott - nem lehetetlen (de azért mérget nem vennék rá), hogy a pesti levegő is nyomot hagyott a partitúrán, amelyen épp ebben az esztendőben kezdett dolgozni. Sok nyoma nem maradt ennek az elsősorban orgonistáknak szánt kurzusnak (a zenetudományi szak jelenlegi hallgatója, Laskai Anna gyűjtötte össze a fellelhető dokumentumokat), s aztán jöttek az ismert idők... nem részletezem. Gimnazista koromban (hatvanas évek második fele) Messiaenról szinte semmit sem tudtunk. A Supraphon cég (idősebbek emlékezhetnek rá) jelentetett meg egy lakklemezt amelyen a Nativité 9 tétele volt hallható, Ferdinand Klindával, majd a boltokba került egy másik is, madaras művekkel (Oiseaux exotiques stb). Nagyjából ennyi információval kellett beérnie egy magamfajta „konzis" diáknak. Elég nagy utat tett meg tehát a magyar zenei élet a '98-as Messiaen-fesztiválig, amelynek keretében a Turangalîla is végre a magyar közönség elé került. Az évszámra nem emlékszem, de már biztosan a 21. században történt (alkalmasint nem is oly rég), hogy Rácz Zoltánék is szerveztek egy előadást. Most pedig a darab rendes bérleti sorozatban hangozhatott el. Azt hiszem, ennek nagy a jelentősége. Mert '98-ban azok mentek el a Messiaen fesztivál eseményeire, akiket eleve érdekelt a huszadik századi zene. Ugyanígy történhetett Rácz Zoltánék produkciójának esetében is. Most viszont a művel olyan publikum ismerkedhetett, amely nem feltétlenül „modern" muzsika miatt vált bérletet, sőt ha többségében ilyen programot kínálnának neki, aligha nyitná ki a pénztárcáját. Félreértés ne essék: a leghalványabb szándék sincs bennem, hogy lebecsüljem ezeket az embereket. Ők a kultúra igazi hordozói, nem a szűk rétegközönség. Fischer Iván őket biztosította a bevezetőben: nagyon fog tetszeni a darab.

És jól számított. Messiaen életművének, úgy hiszem, van egy sajátos paradoxona. Első hallásra igen élesen különböznek az egyes évtizedekben alkotott művei. Aki a Nativitét ismeri, alaposan meglepődik, mondjuk, a Négy ritmikus etűd hallatán. Mintha nem is ugyanaz az ember komponálta volna e darabokat. Holott Messiaennál kevés következetesebb komponista akadt: bizonyos alapvető elképzelésekhez egész életében ragaszkodott. Az egyik ilyen alapvető elv a már-már rajongó (katolikus) vallásosság. A Turangalîlában ez némi indiai színezetet is nyer (a szanszkrit cím nagyjából időjátékot jelent). És persze mindenütt ott vannak a madarak, a sajátos hangsorok (legfőképp a nyolcfokú sor, amit a Mester maga második modusznak nevezett). A Turangalîla tíz tételében mindebből néha szárnyalóan romantikus zene kerekedik ki, csodálatos színekkel, melódiákkal. Hogy mi menti meg ezt a romantikát  a szentimentalizmustól - bevallom, nem tudom. De valami megmenti. Mikor túlforrósodnának a dallamok, mindig jön a jégkocka. Valami, ami hűt, elidegenít. Mondják egyébként, Messiaen mindig igen aszketikusan öltözött, szinte paposan. Ám a szürke és egyszerű öltönyök alatt rendszerint színes-mintás inget viselt. Az általam ismert fényképei megerősítik ezt az információt. A zenéje is ilyen: fegyelmezett szerkezetben igen tarka. A huszadik században nemigen írtak a nagy muzsikusok zenét az örömről. Schönberg, Webern nem tudott örülni. Bartók vagy Sosztakovics sem: ha vidámat írtak, akkor gúnyolódtak. Nem folytatom a névsort. Messiaen a nagy kivétel. Határtalan, gyermeki és tiszta az ő öröme - és ez átragad a közönségre is.

Roger Muraro

Szinte mondanom sem kell ezek után, hogy az előadókat csakis maximális elismerés illeti. A nagyszerű zenekaron és karmesterén kívül két nevet kell említenem. Roger Muraro neve az egyik, aki fölényesen uralta az igen nehéz zongoraszólamot (a mű valójában nem is szimfónia, inkább zongoraverseny). Illetve Valérie Hartmann-Claverie a másik, aki hangszerre utaló nevével ellentétben az Ondes Martenot nevű elektronikus csodabogáron jeleskedett. Utóbbit 1928-ban szabadalmaztatta Maurice Martenot. Elsősorban akkor lehet észlelni, ha glissandókat játszik. Honeggernél is szerepel, a Johanna partitúrájában. Alighanem a szintetizátor elterjedése vetett véget karrierjének. December 12. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

{ MALINA JÁNOS

Isserlis, Keller, Concerto Budapest

Természetesen eleve halva született gondolat volt a Dvořák-Gordonkaversenyt talpig acélhúrokkal kiálló zenekar előtt bélhúrokkal felszerelkezve előadni; ennek így az autenticitáshoz sincs sok köze.  A  Zeneakadémia közönsége számára azonban ez az elvi összeegyeztethetetlenség anyagi valóságként manifesztálódott, amennyiben Steven Isserlis gordonkahangja ebben a környezetben kifejezetten mattnak, elmosódottnak, félrecsúszottnak hatott - mármint olyankor, amikor a zenekar árnyékában kivehetővé vált. Történt mindez a Keller András által vezényelt Concerto Buda-pest zeneakadémiai orosz sorozatának - „Concerto russo" - „Vario 2" jelzetű eseményén, pontosabban a két elhangzás közül az elsőn.

Ritkán fordul elő, hogy egy előadásnak minden alkotórésze kitűnő, az egész együttvéve viszont értékelhetetlen; ennek az esetnek voltunk tanúi most. Igazán nagy kár volt érte, s a szerencsés hangversenylátogató csak az Isserlis-Várjon-kamaraestben lelhetett vigasztalást, amennyiben arra is eljutott. Mert önmagában véve az angol csellista mindenre képes volt, ami miatt zenét hallgatni érdemes. A koncert nyitótételében megmutatta nekünk, mit jelent az áradó szenvedély; páratlan líraisággal énekelte el a hangszeres dallamokat; az intim pillanatokban gyengéd és szívhez szóló volt; magas hangjai pedig mintegy kiemelkedtek a helyzet akusztikai meghatározottságából, és tökéletesen préselésmentes, könnyed szárnyalásukkal csodálatra késztettek. Általában: ahol „átjöttek" és érvényesülni tudtak, ott a pianói valódi érzéki élményt szereztek. Másfelől pedig a virtuozitásnak is magasiskoláját nyújtotta, olyan megható természetességgel, amitől a puszta hatáskeltésnek a gondolata is távol áll; e briliancia érvényesülését ráadásul a hangzás egyensúlytalansága is kevésbé korlátozta. A lassú tételben a szólista és a zenekar kölcsönhatásai kerültek a figyelem középpontjába, a fúvósokkal folytatott kamarazenei párbeszéd érzékenységétől az idő kezelésének, az agogikai gesztusoknak az összehangolt megvalósításáig. A zárótételben, amelyben mintha a csellója is valamivel acélosabban szólalt volna meg, Isserlis romantikus formában újjászülte az éneklő allegro 18. századi fogalmát. Mindenek előtt és fölött pedig a szabadság részegítő élményével szolgált Isserlis zenélése.

Mindeközben Keller András - tőle nem váratlanul, de megint egyszer meg­győző élményszerűséggel - úgy volt messzemenően kifejező és hiteles a játékosságtól a szenvedélyig terjedő skála mindegyik fokán, hogy egyetlen pillanatra sem engedett a koncentráció maximumából. A zenekar telt és tömör hangzása legfeljebb a bélhúros szólóhangszer számára jelentett hendikepet, önmagában viszont az előadás egyik fő értékét jelentette; ehhez azután sok további részletszépség járult, mint például a karakterek plaszticitása, a szólófuvola hangjának olvadékonysága vagy a kürtök átütően szép, összecsiszolt megszólalása.

Ha az első műsorszámban Steven Isserlis Oroszországból kivándorolt nagyapja jelentette a russo elemet, a hangverseny ez­után valóságos orosz zenével: Csajkovszkij-művekkel folytatódott. A Rómeó és Júlia - nyitányfantázia reneszánsz légkört imitáló kezdete ritkán hallható üdeséggel szólalt meg, majd a fiatalság lendületével vezetett a kompozíció Nagy Dallamának első - az angolkürtön szépségesen eljátszott - megszólalásáig. A harc megjelenítése a ritmusok plaszticitásának, sőt játékosságának érzékeltetésével történt, s a szenvedélyes kitárulkozásig a Keller András-i előadói szigorúság és fegyelem megtartásával jutott el a zene. A végső gyászhangok pedig megrázó szépségű pillanatokkal zárták le a hallatlanul összefogott és szervesen felépített előadást. A műben meghatározó szerepet játszó kürtnégyes pedig itt is remekelt.

A Hattyúk tava egyes tételeiből összeállított szvit - Csajkovszkijnak nincs ilyen című zenekari szvitje, jóllehet a koncert programja ezt sugallja, s a balett 20-as opusszámát is a felhangzó összeállításnak adományozza - a maga zsánerjeleneteivel ideális levezetést jelentett az előző két mű érzelmi telítettsége, hatalmas szenvedélyei után. Itt a különleges színek felfedezése és érzékeny megszólaltatása jelentette a különös nyereséget, a Keringő pizzicatóitól és sejtelmes hatású, mély fekvésben játszó hegedűitől a hattyúk táncának finom groteszkségén át a 4. tétel nagyszerűen előadott lírai-szerelmes hárfafutamaiig. Az utolsó jelenet mesei hangulata az egész estnek adott idillikus kicsengést. December 13. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Holliger, Eberle, Várjon,
Simon, LFKZ

Jelentős művészek és érdekes, nagyrészt ritkán hallható művekből álló program találkozása ígért izgalmas élményt a Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Rolla János) hangversenyén. A Heinz Holliger által vezényelt, Várjon Dénes, Simon Izabella és Veronika Eberle közreműködésével megrendezett hangverseny valóban kivételes előadói színvonalat, sőt ünnepi hangulatot hozott; maga a műsor annyiban bizonyult némileg kiegyensúlyozatlannak, hogy két Veress Sándor-kompozíció és egy korai Mendelssohn-kettősverseny mellett az egyetlen fajsúlyos remekmű, egy Haydn-szimfónia nyitószámként hangzott fel, némiképp ellőve a koncert puskaporát.

Haydn 44., e-moll („Gyász") szimfóniája, a szerző 1770 körül írt zaklatott-szenvedélyes moll-szimfóniáinak egyik legszebbike, figyelemreméltóan szép és jelentékeny előadásban szólalt meg, egyszerre bizonyítva a Liszt Ferenc Kamarazenekar különleges kvalitásait és azt, hogy Heinz Holliger karmesterként is ugyanolyan gazdag fantáziájú, egyszersmind a darab felszíne alá hatoló és rendkívül precíz művész, mint oboistaként. Vezénylésének eredménye egy minden tekintetben fegyelmezett, kontrollált és differenciált, a mű belső összefüggéseit feltáró és szolgáló előadás; a különlegesen csiszolt és lekerekített hangzást - ezen belül mennyei oboapárt - hallató zenekar áttetszően, hajlékony beszédességgel idézte elénk a zenei szövetet. A lassú tétel szordínós színei pedig külön ínyencséget jelentettek.

A szünet előtt és után Veress Sándornak két olyan kompozíciója következett, amely kevéssel 1949-es svájci emigrációja előtt, illetve után készült el, s így különösen érdekes összehasonlításra adott alkalmat a nagy magánéleti változásnak a művekben megmutatkozó következményei tekintetében. A dara­bok azonban nem időrendi sorrendben szólaltak meg: az 1951-ben két zongorára és kamarazenekarra komponált Hommage à Paul Klee következett előbb, az 1943 és 1949 között vonószenekarra írt Négy erdélyi tánc pedig a szünet után hangzott fel. Utóbbi afféle posztkodályos-posztbartókos táncszvit gondosan kiegyensúlyozott magyar, illetve román karakterű tételekkel, amelyben a korszerűséget az első tételben felhalmozott kvarttorony képviselte, a népzene metrikai gazdagságát a II. tétel 7/8-os metruma, a sodró lendületet a zárótétel Bartók-allúziója (Concerto, V. tétel). A legszebbnek, legeredetibbnek a III. tétel bővített másodos sirató-hangját találtam, egy kifejezetten szívhez szóló, lírai brácsaszólóval, amelyet Várnagy Mihály játszott el igen szépen.

A Klee-sorozat (amelynek illusztrációjaképpen a kivetítőn előbb gyors egymásutánban megjelent a tételcímekben hivatkozott hét Klee-kompozíció, majd visszatért az első, és - teljesen értelmetlenül - a Veress-műnek mind a hét tétele alatt ott maradt) egyértelműen az elvárások és kötöttségek alól való felszabadulás monumentumának tetszett. Két feltűnő erénye képeinek vérbő plaszticitása, szín- és karaktergazdagsága egyfelől, illetve a magasrendű kompozíciós tudás, a részletek igényes kidolgozottsága másfelől. E mű megszólaltatásának legnagyobb élményét az előadók tökéletes harmóniája, alkalmazkodása, együttlélegzése jelentette. Különösen szépen bontakozott ki mindez az „Alter Klang" (Régi hangzás) feliratú, archaizáló és álmodozó hangú III. tételben, amelyben mindkét szólista külön-külön, majd együtt és a zenekarral kísérve is szóhoz jut, s amely a szó szoros értelmében egyetlen zenei akarat, egyetlen elképzelés megnyilvánulásaképpen hatott.

 Várjon Dénes és Heinz  Holliger - Posztós János felvétele/MÜPA

A hangversenyt Mendelssohn önmagá­hoz képest is igencsak ifjúkori, 14 évesen hegedűre, zongorára és vonószenekarra komponált d-moll kettősversenye zárta, a fiatal és rendkívül tehetséges Veronika Eberle és Várjon Dénes szólójával. A darab ugyan még nem mutatja a zsenialitás nyilvánvaló jegyeit, mint egy-két évvel később az Oktett vagy a Szentivánéji álom nyitánya, ám azokhoz hasonlóan üde és sodró lendületű kompozíció, amely rendkívül hálás feladatot jelent mindkét szólista számára mind érzelmileg telített dallamok, mind pedig briliáns és virtuóz helyek formájában. Továbbá azáltal, hogy a két oly elütő természetű, többes versenyművek szólistájaként oly ritkán találkozó hangszer hol megejtően intim, hol pedig boszorkányos fürgeségű kettős szólókban bizonyíthatja az érzékeny alkalmazkodásra való képességét. Ezt a próbát Eberle és Várjon fényesen kiállta, s ha a zongorista játékának nagyszerű könnyedsége és egyszersmind erőteljessége nem jelentett is újdonságot, a német művésznő jött, látott és győzött ezüstös szépségű, karcsú és könnyű, de sohasem erőtlen hegedűhangjával, imponálóan tiszta intonációjával, precizitásával, és azzal a kivételes, finom egyensúlyérzékkel, amellyel például a - meg is ismételt - lassú tétel csodálatos dallamíveit megrajzolta. Január 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

{ LÁSZLÓ FERENC

Platée

A hangversenyrovatban kap helyet, s ez forma szerint tökéletesen rendben is van így, azonban lényegét tekintve valóságos, életteli operaelőadásként kell méltatnunk Vashegyi György legutóbbi Rameau-bemutatóját, amely december 3-án foglalta el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát. A Komédia születése - ezt a címet viseli Jean-Philippe Rameau 1745-ös vígoperájának prológja, amely ezúttal valódi komédiát vezetett fel: (nevesített) rendező nélkül is szinte teljes színházi élményt, és minden megszorítás nélküli, teljes mulatságot kínálva. A játék középpontjában a címszerepet, vagyis az istenek által kegyetlenül megtréfált, csúnya mocsárnimfát megformáló Jeffrey Thompson állt, akinek gazdagon árnyalt és kulturált énekművészetét másfél éve, a Hippolütosz és Aricia operaházi bemutatóján is tetszéssel fogadtuk. Az amerikai tenor (azaz ebben a zsánerben: haute-contre) vokális kifejezőerejét az új találkozás is csorbítatlannak bizonyította, s nem változott az énekes színpadi (és kikövetkeztethetően: civil) lényének könnyeden effeminált jellege sem. Illetve nagyon is változott, hiszen ez utóbbi jellegzetesség most egy alakítás kulcsmozzanatává lett, olyan kulcsmozzanatává méghozzá, amely nem külsődlegesen társult a komikusságában is végtelenül igényes szólamhoz, hanem azt is áthatotta és értelmezte. Így történhetett, hogy Platée, vagyis Platea lápkirálynő első áriája („Dis donc, dis donc pourquoi") egyszerre kacagtatta meg a közönséget a francia kérdőszavak hangutánzó hatásával és az alattvalói békakar kíséretével, s bizonyult egyúttal - Molnár Antal kifejezését idézve - életmelódiának, egy teljes sors hangzó tanúságának.

Thompson mellett egyenrangú szerep és egy - Lully modorát karikírozó - bravúrária jutott a remek Chantal Santon számára, aki a Bolondság, illetve a prológban Thália szólamát bővérű komikaként játszotta körül. (Kettejük szégyent nem ismerő közös bohóckodása úgy érte el az áhított frenetikus hatást, hogy mindig maradt benne ízlés és valami őszinteségével ható és megható báj.) A francia vendégénekesek sorából a Jupiterként páváskodó Philippe-Nicolas Martint, míg a magyar közreműködők közül a mindig, így most is stílusosan éneklő és finom humorérzékű Megyesi Zoltánt (Thespis, Merkúr) kell okvetlenül külön is kiemelnünk.

A tény, hogy mindeddig csupáncsak futólag említettük Vashegyi György nevét, paradox módon éppenséggel a karmester és spiritus rector nagyszerűen elvégzett munkájára utal. Vashegyi ugyanis, akinek személyében lehetetlen nem felismernünk a magyarországi Rameau-játszás valóságos kultúrhéroszát, oly érzékletes operaprodukciót telepített a pódiumra, hogy egészséges kedélyű és kibillenthetetlen egyensúlyú irányítói működése az élmény befogadásának pillanatában mondhatni másodlagosnak hatott. Ám ha a léha élvező a figyelmetlenség bűnébe is eshetett, a méltányosságra törekvő értékelőnek annál zajosabban és lelkesebben kell dicsérnie Vashegyi produkcióját, amely az Orfeo Zenekarból most is karakterekben gazdag játékot, a Purcell Kórus megszólalásaiból pedig roppant szórakoztató énekkari tréfákat varázsolt elő. S az ismert és immár okkal-joggal elvárt erényekhez ezúttal egy újabb, feltétlen üdvözlést érdemlő jellegzetesség is társult: az előadás egész hangulatára, sőt temperamentumára áldásosan ható fölszabadultság, a művészi összteljesítmény játék gyanánt való fölmutatása. Olyasvalami volt ez, amire legutóbb talán A nürnbergi  mesterdalnokok Müpa-beli előadásain találhattunk példát: egy nagyra becsült mű kacagás általi, derűs (újra)felfedezése. Merthogy a víg­operáknál néha igenis létezik az ilyen királyi út. December 3. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft-Orfeo Alapítvány }