Sári József - Felvégi Andrea felvétele

A Fészek Művészklub szokásos év végi hangversenyciklusa huszonnyolc zene­szerző új kompozícióját kínálta fel meghallgatásra. A négy hangversenyt a sorozatszerkesztő Lázár Eszter moderálta. A szólódarabokból, különböző műfajú vokális művekből, kamara- és ensemble kompozíciókból álló programban mélypontok és pompás magaslatok váltották egymást, így van ez rendjén.

Az elmúlt évek sorozataihoz képest meglepően sok műben játszott döntő szerepet az emberi hang. Tradicionális dalokat hallhattunk Király László-tól (Dalok Pécsi Gabriella verseire - részletek az Egerszegi daloskönyv III-IV. kötetéből) és Csíky Boldizsár-tól („Mint sír az fehér hattyú" - dalok XVII. századi dallamokra). Mindketten a műfaj 19. században rögzült keretei között tettek kísérletet egyéni mondanivalójuk megfogalmazására, Csíky valamivel több sikerrel. A két dalsorozat - Kollár Zsuzsa kíséretével - megbízható színvonalon kelt életre Borsos Edith hangján. Hosszú utazás című balladájával Eötvös Péter (Die lange Reise - Ballade aus der Oper „Der Goldene Drache" - Roland Schimmelpfennig szövegére) ugyancsak egy 19. századi műfaj gyökereihez tért vissza. A kompozíció számos tekintetben meglepetés. Az Eötvös operai stílusáról felszínes tapasztalatokkal bíró hallgatót is meghökkentheti, hogy a (zenekari színekkel oly mesterien dramatizáló) zeneszerző nem pusztán praktikus letétnek, hanem koncertteremben is érvényes átiratnak tekinti e művét, s akkor még nem is beszéltünk a kompozíció romantikus balladatónusáról. Eötvös 2014 nyarán, Frankfurtban bemutatott új operáját nem ismerem, viszont magát a drámát láttam. A pergő ritmusú, rövid, szkecc­s­­­szerű jelenetekből építkező, mozaikdramaturgiájú és groteszk darabban sajátos (meseszerű, szürreális) szigetet alkot az illegális kínai bevándorló halálát követő monológ, mely a halott hazatérésének egyszerre torokszorító és képtelen vízióját festi. Gyanítom, hogy a fentebb hivatkozott balladatónus a teljes mű kontextusában, zenei értelemben is szigetszerű és a felvállalt stílusjáték kizárólag erre a szakaszra korlátozódik. S ami a Fészekben kevésbé tűnt meggyőzőnek, az a darab egészébe ágyazva funkcionálissá válhat. Kolonits Klára és Dinyés Dániel (zongora) előadása élvezetes volt.

Furcsa művet írt Selmeczi György. Az Introitus - Pilinszky János és Ted Hughes szövegeire egy női (Kun Ágnes Anna) és egy férfihangra (Kovács István) komponált dialógus, melyben Pilinszky magyar szövegére az angol fordítás, illetve a szólóhegedűre (Bíró Ágnes) a brácsa (Selmeczi János) reagál. Illetve nem tudom, hogy reagál-e. A szerzői kommentár - magam is így gondolom - a dialógust enigmatikusnak, a hangszerszólók párbeszédét csendesnek mondja, mely csak „ritkán enged a szövegben rejlő drámai késztetésnek". Én úgy hallottam, hogy egyáltalán nem engedett, s a két szöveg egymáshoz való viszonyában semmilyen dramaturgiai logikát nem fedeztem fel.

A Budapesti Tomkins Énekegyüttes előadásában fiatal szerzők kamarakórusra írt darabjait hallhattuk. Muntag Lőrinc két motettája (Sicut lilium I-II.) konszonáns pillérakkordokra felfűzött, érzékenyen „hangszerelt" darab, a pillérhangzatokat speciális szöveg- (pontosabban betű-) átkódolás révén alakította ki a szerző. E körülményre, mint zavaró technikai elemre Muntag nem hívta fel a közönség figyelmét, de a szemfüles hallgatóban a zenei folyamat ismétlődéseinek, belső rímeinek logikáját követve egy ilyesféle gyanú megerősödhetett. Zarándy Ákos (Egyidős vagyok mindenkivel - Rabindranath Tagore szövegére) kétnyelvű (magyar és angol) „librettóval" dolgozott, melyet a Selmeczi-darabhoz hasonlóan most is diszfunkcionálisnak éreztem. A mű lényegében azonos a zenei szerkezettel, különböző módon proporcionált kánonok szólalnak meg egy időben. Tökéletes intonáció és ideális akusztikai viszonyok között a mű lényege megszületik. A koncerten mindezt nem éreztem, felvételről újrahallgatva - érdekes módon - a helyszínen tapasztalt problémák többsége mintha nem is létezett volna. Szemben Muntag darabjával, a Zarándy-kompozíció nagyobb létszámú (esetleg leánykari) előadásban biztosan jobban érvényesülne. Kedves Csanád műve (A little bit later) viszont működésképtelennek hatott.

A fonetika iránti érdeklődés újabb reprezentánsával jelentkezett Madarász Iván
(NR-LU-SAZ), a speciális hangképzéssel, hangmodulálással előadható mű „énekszólamának" előadására, mint korábban, ezúttal is Skoff Zsuzsa vállalkozott. A hangszeres együttest Sugár Miklós vezényelte, s miként magát a kompozíciót, úgy a megszólaltatást is kísérleti fázisban lévőnek éreztem.

Kortárs zenei koncertbeszámolókban ritkán adhatunk számot új kantáták ősbemutatójáról. Ezúttal kettőt is hallhattunk, Csemiczky Miklós miniatűr karácsonyi kantátával (Cinque pezzi sacri), Láng István kamarakantátával (Mondatok - V. kamarakantáta Fodor Ákos szövegeire) jelentkezett. A két műben rokon a közvetlen, sallangmentes, kizárólag a lényegre szorítkozó írásmód, de egyfajta bölcs nagyvonalúság is, mely oldja az egyes tételek szikárságát. Csemiczky szabadjára engedi, majd fékezi a melodikus anyagok természetes önfejlődését; Láng zenéje pedig ironikus reflexivitással kommentál. Csemiczky Schütz Kis vallásos koncertjeivel, Láng pedig egy közelebbi pályatárs, Kurtág György Eszká-emlékzaj című darabjával folytat élénk párbeszédet, nem lehet véletlen a héttételes szerkezeti egyezés sem. Elismerés illeti az énekes szólistákat, Kun Ágnest és Skoff Zsuzsát.

A vokális fogantatású darabok mustráját Decsényi János fúvósötösével (Fúvósötös - intarziával) zárom. A kompozíció egy klasszikus felépítésű és klasszikus hangszerelésű kamaraművet körvonalaz. A darab partitúráját átlapozva - s látva a dinamika és a zenei karakterek által tűpontosan kiszabott belső szerkezetet - az is kiderült, hogy a kompozíció legvégén megszólaló ének (fiúszoprán hangon Arezzói Guido szolmizáló dallama, az Ut queant laxis szövegkezdetű melódia épül rá a kamarazenei szövedékre) tulajdonképpen nem meglepetés, s funkcióját tekintve nem is meglepetés-effektus. Az aktuális megszólalásban azzá vált, részben az előzmények meglehetősen tagolatlan, a „belső szerkezetet" alig érzékeltető interpretációja, részben e záródallam immanenciáját homályban hagyó előadás miatt. De ne kárhoztassuk oly könnyen a hangszeres közreműködőket, Decsényi partitúrája valóban rendkívül munkaigényes, nehéz szöveg. Agregorián dallamot Glazzard Olivér varázsolta elénk.

A hangversenysorozat másik nagyobb - s talán legegységesebb színvonalú - „műfaji csoportját" zongoraművek alkották. Karosi Bálint darabja önkéntelenül is kapcsolatba került a Decsényi-kantátával, aFantasia Ut-Re-Mi-Fa-Sol-La kissé túlburjánzó figurativitása ellenére is kedvező benyomást gyakorolt rám, és Csillagh Katalin előadása is igényes volt. Alaposan megváltoztatta a december 10-ei koncert légkörét, auráját Kondor Ádám műve (Incremental Drift). A kreatív, újrateremtő befogadói magatartást feltételező, nagyszabású és formátumos kompozíciót a Kondor zenei nyelvében, gondolkodásában egyre otthonosabban mozgó, és szószólói elköteleződéssel zongorázó Borbély László adta elő. Remek produkciót hallhattunk Baráth Andrástól is, tőle Soproni József Tizenkét prelúdium és fúga című sorozatának három új tételét (Desz, G, Asz) ismerhettük meg. A korábbi és a most hallott tételek nyomán egyre kíváncsibban várom a teljes ciklus elhangzását. Nem tudom, hogy e három tétel vajon milyen viszonyban lesz majd közvetlen és távolabbi szomszédjaival, ezúttal a G „tonalitású" tétel kifejezetten intermezzószerűnek hatott, a kvázi-nyitószakasz oldottabb szerkezete, s a harmadik prelúdium és fúga grandiózusabb és következetesebb fogalmazása egy nagyobb, hármas tagolású formaegységet sejtetett. Nagyon ígéretesnek, hangszíneiben innovatívnak, szerkezetében átgondoltnak tűnik Faragó Béla darabja (Hangfolyamatok), mely egy készülőben lévő ciklus első tétele. A zongorára és elektronikára írt művet a szerző adta elő, s bennem bizalmat keltett.

A koncertsorozat legvégén Baráth András és Borbély László előadásában hangzott el (s a négy este koronájává vált) Vidovszky László Pastime - a drága idő nyomában című, kétzongorás darabja. Igazán sajnálom, hogy a művet élőben nem, csak felvételről tudtam meghallgatni. A darab még ebben a fésületlen, technikai értelemben nyers digitális lenyomat által is mágikus erővel hatott. Puszta struktúra, ám erről már az első másodpercekben eltereli a figyelmet a hangzás színezete, a porózus ritmikai felület, a melodikus és harmóniai önmozgás organikus jellege.

Nem kedveztek a körülmények a vonószenekari daraboknak (Olsvay Endre: Sinphon; Gémesi Géza: A lét küszöbén; Soós András: Etűdök vonószenekarra című munkáinak előadására a BHKZ Zenekari Akadémia vállalkozott), talán csak Soós András műve tekintett messzebbre a puszta elhangzásnál. Felvételről hallgattam meg Serei Zsolt klarinétokra, szopránszaxofonra és hárfára átdolgozott, Clar-X elnevezésű kompozícióját, ám - a Vidovszky-darabbal ellentétben - ehhez a nyers digitális hang nem engedett közelebb férkőzni.

A kisebb együttesekre íródott kamarakompozíciók közül Nógrádi Péter darabjában (Sonata da camera) éreztem több potenciált; Szalai Katalin két klarinét és fagott triójára szerzett műve (In memoriam Petrushka) kissé szűk körben mozgott; egy másik, fuvolákra és csellóra hangszerelt trió (Matuz Gergely: Madrigálrészlet D-ben) pedig még meglehetősen kezdetleges formában került elénk. Az elektroakusztikus eszközöket is bevonó kamara- és szólóművek között (Sugár Miklós: Visszaemlékezések; Pintér Gyula: Szaggatott körök; Szigeti István: Mirage Canariage) igazán kiemelkedőt ezúttal nem hallottam.

Gryllus Samu prózaszöveg és klarinét kettősére épülő hangszínháza (Out on Stage - Monument I) fordított prezentációban talán hatásosabb lehetne. Most a klarinétost láttuk, szólamának kontextusát pedig egy előre rögzített monológ teremtette meg (ez a színpadon magányosan vívódó muzsikus belső hangját nagyította fel). Mennyivel izgalmasabb lett volna a színésznőt látni, akit színpadi aktivitásában egy rejtőzködő klarinétos játéka befolyásol.

A szólódarabok közül kiemelkedőnek találtam Sári József ihletett előadásban felhangzó klarinétművét (Novellette no. 4/B), melynek belső történéseiről, a harmonikus kicsengés felé vezető út minden állomásáról Klenyán Csaba festett hű képet. Fészek Művészklub, 2014. november 19., 26; december 3., 10. }