Mire utal a fenti cím? Steven Isserlis híres zeneszerzők történeteiből gyerekek számára összeállított remek könyvei közül a második címe ez, amely magyarul még meg sem jelent. Miért ezt idézem és nem akorábbit, amelynek magyar nyelvű kiadása a világhírű csellista budapesti vendégjátékával egy időben látott napvilágot? Nálunk most ez lenne az aktuálisabb, és a címe is legalább olyan figyelemkeltő: Miért csapott Beethoven a lecsóba? Most mégis a Händelről írott történet tolakszik előre. Talán azért, mert tálcán kínálja magát a párhuzam. Händel, aki teljesen kopasz volt, a nyilvánosság előtt soha nem mutatkozott másképp, mint gondosan bodorított, hatalmas fehér parókájában. Steven Isserlis fejét szinte válláig érő, dús, göndör hajkorona díszíti, ami - nem csak most, amikor már őszbe csavarodik, de évtizedek óta - valóságos védjegye. És? És játék közben, amikor kicsit hátraveti, vagy fordítja a fejét, fürtjei lendületesen követik a mozdulatot. Mint a paróka Händelét, akiről ő azt írja, ha a londoni oratórium-előadások szünetében a pódiumon az orgonához ült, az arcát nem lehetett látni, de ha a parókáját megrázta, abból tudni lehetett, hogy minden rendben, elégedett azzal, amit hall. Steven Isserlis azt mondja, ez nála is így működik. Csak éppen nem tudatosan. Azt jelzi, hogy boldoggá teszi a muzsika. A felületes szemlélő a színpadias gesztust akár hatásvadászónak is gondolhatná, ha a produkciónak ez akis játék lényegi eleme volna. De nem az. Hogy mi a lényeg, arról érdemes elolvasni a decemberi budapesti zeneakadémiai koncertjeit követő elragadtatott kritikákat. (Bírálatunk a 45. oldalon - a szerk.) Arról, hogy ez a különleges színpadi jelenség a Concerto Budapesttel hogyan adta elő Dvořák Csellóversenyét, vagy előző este, Várjon Dénessel közös kamaraestjén milyen varázslatosan játszott Beethovent. És Schumannt, és Faurét. És Kurtágot. Amikor a szó szoros értelmében megállt a levegő.

Korunk egyik legelismertebb csellistája, egy angol muzsikus honnan tud így „kurtágul"? Azt feleli, örülne, ha azt mondanám, hogy talán egy kicsit magyarul is. Persze nem a nyelvre, hanem szigorúan azenére gondol. És egy szemléletet ért alatta. Amikor elmeséli, hogy Végh Sándor volt számára az első, ő úgy mondja: meghatározó magyar kapcsolat, arról a „csodálatos egyszerűségről és természetességről" beszél, ahogy Végh a zenéhez közelített. „A felvételeit hallgatva, különösen azokat, amelyeken dirigál, az ember pontosan érzi, ahogy minden egyes frázist életre kelt. Rados Ferenc is, csak ő másképpen. Rados röntgenszemmel látja a kottát és röntgenfüllel hallja a zenét. Átvilágítva jelenik meg előtte. Pontosan tudja, hogy keletkezett, hogy épül fel. Csodálatos! És aztán persze Kurtág, akire mint apámra, úgy tekintek. Szeretem mint embert, és rendkívül tisztelem mint muzsikust. Sokat és sokáig tanultam tőle, többek között azt is, hogy nála minden hangnak önálló jelentése van. Soha nem játszanám el egyetlen művét sem anélkül, hogy előtte ne konzultálnék vele. Találkozunk valahol, vagy meglátogatom, vagy - mint most, legutóbb - felhívom telefonon. Ilyenkor hangról hangra elmondja, hogy mit hogyan szeretne." Telefonon? Hát persze.

Ugye azon már nincs mit csodálkozni, hogy évekkel ezelőtt egymásra találtak Schiff Andrással is, akinek fesztiválján Isserlis állandó közreműködő. Akárcsak Várjon Dénes és Simon Izabella, akikhez ugyancsak több mint tíz éves barátság fűzi. Meghatározza ez az együttmuzsikálás minőségét? Nem, azt az egyforma zenei gondolkodás határozza meg, viszont a barátságnak erősen köze van ahhoz, hogy ha hívják, mindig jön. „Most is nagy örömmel jöttem Budapestre."

Steven Isserlis és Várjon Dénes - Mudra László felvétele/Zeneakadémia

Várjon Dénessel közös kamaraestjükön többek között Ernest Bloch A zsidó életből című sorozatának darabjait is játszották. Amikor a kritika ennek ihletett előadását dicséri, az előadó gondol-e arra, hogy agénjeiben hozhat magában valamit abból a családi múltból, amelynek gyökerei a volt szovjetunióbeli zsidó és orosz kulturális hagyományokhoz nyúlnak vissza? Persze, feleli röviden, és máris a nagyapjáról beszél. Híres zongoraművész, zeneszerző és pedagógus volt, azoknak a muzsikusoknak egyike, akik 1922-ben Sztálin külön engedélyével nyugati turnéra indulhattak - elsőként a Szovjetunióból.Egyikük sem tért vissza. A nagypapa szerencsés ember volt: nem csak azért, mert a turnéra feleségét és fiát is magával vihette, de utóbb egy héttel az Anschluss előtt sikerült elhagyniuk Ausztriát is. Steven már Londonban született. Angol? Igen, de nem felejti, hogy az ősei között volt nem csak Karl Marx és Helena Rubinstein, hanem Felix Mendelssohn is. „Azért őszintén remélem, hogy Beethovent, vagy legkedvesebb zeneszerzőmet, Faurét legalább olyan hitelesen tolmácsolom, mint a zsidó vagy orosz zenét!" - mondja nevetve.

A család jelentőségét más szempontból hangsúlyozza. „Nálunk mindenki muzsikált. Az összes felmenőim és a testvéreim is. A kamarazene volt a mi általános iskolánk." Hogy ő csellózzon, az azongoratanárnő mama választása volt. „Anyám zongorázott, a legidősebb nővérem is, de ő brácsázni akart, tudtuk, hogy előbb-utóbb váltani fog, a középső nővérem és az apám hegedült, hiányzott egy csellista." A választást elfogadta, a hangszert megszerette, tizenegy éves korától csellistának készül. Hogy találta meg azt a hangzást, amelyet annyira egyéninek, csak rá jellemzőnek neveznek? Sok munkával. Azt mondja, tíz éves kora óta nem fordult elő, hogy három egymást követő napon ne vett volna hangszert a kezébe. Pontosabban, ne játszott volna rajta órákon át. Egy interjúban azt mondta, rengeteg energiát fektetett abba, hogy a cselló ne úgy szóljon a kezében, mint a harsona. Ezen mit értett? „Sokan megrészegülnek a gondolattól, hogy mekkora szólisták. Hogy valami hihetetlent kell produkálniuk. Nekem nem erről szól a dolog. Szerintem a hangzást soha nem szabad a zenétől elválasztani." Ezért játszik bélhúron? Nem mindig, feleli, ha az adott mű azt kívánja, ő is fémhúrt használ. „Hangzás tekintetében mindig az adott zenemű diktál."

Dvořákról úgy hírlett, nem szerette a csellót, az unokája szerint úgy vélte, makog. Az unoka nem értett a zenéhez, vágja rá Isserlis. Szerette, csak kamarahangszernek tartotta, félt rá versenyművet írni, ezt adarabját, a h-moll gordonkaversenyt is először zongorára és hegedűre szánta. De nagy hatással volt rá Victor Herbert Csellóversenye, másrészt meggyőzte és a hangszerelésben segítette is őt egy Hanuš Wihan nevű kiváló cseh csellista. „Kitartó ember volt, olyan, akinek nem lehetett nemet mondani. Hálásak lehetünk neki, mert nélküle talán nem született volna meg ez a remekmű. Ahányszor csak játszom, mindig felkavar, az őszintesége mélyen meghat." A zeneirodalom egyik leghíresebb csellóversenyét Isserlis viszonylag későn, több évtizeddel pályakezdése után vette lemezre, vajon miért csak akkor? Mert nem voltak meg az ideális körülmények, és főleg az ideális partnerek. A legmegfelelőbb zenekar és a legalkalmasabb karmester, akiket végül a Mahler Kamarazenekarban és Daniel Harding személyében talált meg. A felvétel óriási elismerést hozott. Azt lehetett róla olvasni, hogy a világ legkedveltebb csellistája játssza a világ legkedveltebb csellóversenyét. Amikor ezt említem, jót nevet rajta, mint aki még sose hallotta. „Tetszik; nagyon tetszik, hálás vagyok ezért a mondatért, még akkor is, ha nem igaz. Ha azt kérdezi, mi a titka, hogy az embert a világ legkedveltebb csellistájának nevezzék, azt kell válaszolnom, atitok letéteményesei a kiváló reklámszakemberek." Ha az idő nem szorítana, azért ezt nem hagynám annyiban. De szorít. A koncert előtti délutáni pihenése a tét.

Igaz, hogy lámpalázas? „Mindig. A tegnap esti koncert előtt majd belehaltam. Ma már könnyebb. És amikor a pódiumra lépek, elmúlik." Mit jelent vajon neki, az évtizedek óta sikeres, elismert szólistának maga a zene? Azonnal pontosítja a kérdést: a koncertezés, vagy a zene? Mert a kettő nem ugyanaz. „Hogy mit érzek, mit gondolok a zenéről, vagy mit kapok tőle, annak semmi köze ahhoz, hogy korán kell kelni, repülőgépre ülni, az időzónaváltás miatt rosszul aludni, izgulni koncert előtt - ez vele jár. Ezt el kell viselni. A zenéért. A zene viszont maga az élet. Rados egyszer azt mondta: zene nélkül az élet? Az ahalál. Én is így gondolom."

A zene szeretetének fontosságáról beszél akkor is, amikor a tanításról  kérdezem. A Zeneakadémián ifjú csellistáknak tartott mesterkurzust. Mi volt  számukra a legfontosabb mondanivalója? Hogy örömmel muzsikáljanak. Hogy élvezzék a játékot. Sokszor lehet látni, hogy az előadó szinte szenved a színpadon. Annyira akar, annyira koncentrál, annyira erőlködik. Ez rettenetes. „A zene öröm." Eszembe jut megint a boldog Händel - vagy ő -   pódiumon, amikor közbevetem, hogy nagyon nagy a verseny, az előadóknak keményen meg kell küzdeni a sikerért. Igaz, mondja, de a zene mindennél, a karriernél is fontosabb. Azt persze már csak gondolom, hogy sikeres muzsikusként könnyebb ezt vezérelvnek tekinteni, mint a pálya kezdetén, fiatalon.

Ő a maga részéről többféleképpen is próbálja megszerettetni a fiatalokkal a zenét. Gyerekeknek játszott és beszélt a zenéről, először egy New York-i sorozatot megtartva, majd további néhány alkalommal alondoni Wigmore Hallban. Három zenés színpadi - ahogy ő nevezi - tündérmeséjét előadták már japánul és németül is, most készül egy francia változat. És megírta az említett két könyvét híres zeneszerzőkről gyerekeknek. Csupa színes, szórakoztató történetet. Eddig tizenöt nyelven jelentek meg. De miért vágott bele a megírásukba?

„Amikor a fiam kicsi volt, eszembe jutott az a sok-sok érdekes történet, amelyeket annak idején a tanárnőm, Jane Cowan mesélt nekem. Olyan könyvet kerestem, amelyben ilyeneket olvashatna. Nem találtam. Így hát írtam egyet. A Beethovenről szóló fejezet egyszerű ügy volt, mert róla rengeteg történet kering, az összes többi már több kutatást igényelt." Hogy egy világjáró művész mikor talál erre időt? Azt mondja, sajnos most már semmikor, de nem adta fel. Ha egyszer végre sikerül rá időt szakítania, a következő könyvét felnőtteknek írná. Talán magáról mesélne benne, arról, hogy milyen a muzsikus élete. Hány éves vajon a gyerek, akinek az első könyvét írta? Huszonnégy. Nem lett zenész, inkább érdeklik a programok, az appek, a számítástechnika. De azért... „Dühös volt rám a múlt héten, mert a New York-i koncertjeim után, ahova elkísért, nem tudta kiverni a fejéből Beethoven A-dúr szonátáját, azt kellett dúdolnia napokig. Szóval azért csak ragadt rá valami."

Utolsó kérdés: végül is, a szellemes magyar címet idézve (angolul: Why Beethoven Threw the Stew), miért csapott Beethoven a lecsóba? Tessék elolvasni, feleli. Nem  panaszkodhatnak a reklámszakemberek, úgy látszik, csak ragadt rá is valami. }