Gyűjtés  közben - ZTI Archívum

- Életrajzodat olvasva feltűnt, hogy pályád kezdete jelentős hasonlóságot mutat a 20. századi magyar zene több nagy alakjáéval. Kodályhoz hasonlóan te is bölcsészként végeztél először, majd zeneszerzés szakon fejezted be tanulmányaidat. A különbség csak az, hogy voltak olyanok, akik még nem tanulhattak zenetudományt, bár hozzád hasonlóan ezen a téren is kiemelkedőt alkottak.

- Igen, de mindez csak formális párhuzam, mert volt egy nagy különbség. Zenei téren én húszéves koromtól próbáltam meg elsajátítani azt, amivel sokan öt-hatévesen kezdtek el megismerkedni. Márpedig az ilyen nagy elmaradás lényegében nem pótolható. Én szegényparaszti családból származom, az első zongora, amit használhattam, az Eötvös Collegiumban álló hangszer volt - bár szülőfalumban, Csíkrákoson gyerekként volt alkalmam a rezesbandában klarinétozni, a csíkszeredai gimnázium kápolnájában pedig alkalomadtán a harmóniumot megszólaltatni. Az Eötvös Collegiumba, a „fejkopogtatásnak" nevezett felvételi vizsgára tulajdonképpen úgy jelentkeztem sokadmagammal 1944 nyarán, hogy el sem tudtam képzelni: tényleg felvesznek. Hiszen a jelentkezők nagy többsége már több nyelven beszélt - én messze azok mögött álltam, akikbe a polgári műveltség alapjait már a családban belecsöpögtették, és sokkal olvasottabbak voltak nálam. Azután ott, a helyszínen derült ki, hogy mégis felvettek, és nem kell bevonulnom   katonának. A megelőző években én Csíkszeredába jártam gimnáziumba, de a nyári szünetben édesapám számított rám a kemény mezei, erdei munkákban. Ma is össze tudnék rakni egy fa- vagy egy szénahordó szekeret, és a kaszálásba is rendesen beleszoktam. Mindezekből következett, hogy amit mások könnyedén végeztek el egyszerre, azt nekem egymás után kellett végigjárnom, és 12 évig tartott, amíg diplomadarabommal, egy Ady-versekre írott kantátával, a zeneszerzési tanulmányaimat is befejeztem. De ma úgy látom, hogy a tudományban átlagos tehetséggel is lehet kitűnőt létrehozni, ha van hozzá kitartó szorgalom.

- Beszélgetésünkből nem maradhat ki Kodály, hiszen nyilvánvaló - és számos nyilatkozatodból is kiderül -, hogy meghatározó befolyással volt rád pályád első felében. Milyen volt a személyes kapcsolatotok?

- Kodálytól mindent meg lehetett kérdezni, csak ki kellett várni az alkalmat. Formálisan Kodály nem volt jó tanár: bejött az órára, és gyakran el se kezdett beszélni, csak hallgatott, tőlünk várva, hogy elmondjuk, mit hoztunk. Felfogása szerint egy egyetemistának nincs szüksége arra, hogy a szájába rágják, mi a dolga. De a kérdésekre csak akkor válaszolt, ha úgy látta, hogy azokra neki kell megadnia aválaszt, nem a kérdezőnek. Egyszer például feltettem neki a kérdést, hogy a zenetudományi diplomamunkámat a népi hangszerekről írjam-e, amelyekről akkor még nem született összefoglalás, vagy pedig Egressy Béniről, aki nekem szemináriumi témám volt, és Kodály, mint a verbunkos stíluson alapuló népies magyar műzene jeles alakját, fontosnak tartotta. Kodály hagyta, hogy egyre inkább elbizonytalanodva hozzam fel az érveket, hol az egyik, hol a másik lehetőség mellett, de válaszolni nem válaszolt. Így végül én magam döntöttem Egressy mellett; a népi hangszerek beható vizsgálatára csak évekkel később került sor.

- Ez az organológiai összefoglalás valamiféle kényszer volt, amit „magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon el kellett végezni? Hiszen Kodályt vagy téged mégis magasabb rendű zenei és kulturális összefüggések foglalkoztattak elsősorban...

- Nincsenek magasabb rendű összefüggések, hanem csak soron következő téma van. Ez pedig fontos téma, a kötelező feladatok egyike volt, és szívesen is csináltam. A lejegyzés tudniillik csak akkor lehet jó, ha az ember ismeri a hangszernek az adott stílushoz tartozó játéktechnikáját. Ez segít abban, hogy a lejegyzésbe ne kerüljön semmi olyasmi, ami nem hangzott el, ami idegen a stílustól.

- Fiatal koromban az volt a benyomásom, hogy a hangszeres zene fontosságának, sőt egyenrangúságának hangsúlyozásával a magyar népzene egészén belül te valahogy külön úton jársz, a kánon helyett saját narratívádat követed, tulajdonképpen revideálod Kodályt.

- Erről szó sincs. A hangszeres népzene tanulmányozása: Kodály útja. A hangszerekről 1967-ben megjelent német nyelvű összefoglalásom fordítóját is Kodály fizette ki! Én tehát az ő útját követtem, illetve folytattam. Ő egyébként gyűjtött hangszeres népzenét is, de ezt az anyagot nem kutatta, nem elemezte. Az azonban egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy a vokális és a hangszeres zenével is foglalkozni kell. Ők ketten Bartókkal egy ügynek: a magyar népzene ügyének a forradalmárai voltak. A folytatás azonban nem cáfolat. Igaz ez a hangszeres népzenére, de igaz a népzene és a nép által művelt vagy hallgatott másfajta zene, a verbunkos, a népies műdal, a magyar nóta egységes szemléletben történő vizsgálatára is. Bartók és Kodály a magyar nóta hívei ellen csakis azért lépett fel, mert azok kizárólaga magyar nótához ragaszkodtak. Népzene az, amit a nép hagyományosan elfogad, hosszú ideig fenntart, amivel él. Ezektől lesz tiszta az a bizonyos forrás. Továbbá egyáltalán nem igaz, hogy a magyar nóta szőröstül-bőröstül a dzsentri műfaja lenne. Végül is sokkal többen énekeltek magyar nótát, mint amennyien a dzsentri rétegbe tartoztak. Sőt: az új stílusú népdal is a nóta gyermeke. Ennek az integráló szemléletnek a terméke a pár évvel ezelőtt Nótáskönyv címmel megjelent gyűjteményem, amely „műfajilag osztályozatlan, minőségileg rangsorolatlan" szájhagyományos anyagot tartalmaz. Amihez azt is hozzá kell tenni, hogy minőségileg az a megfelelő, ami betölti a funkcióját; az a szép, ami a nép céljainak jól megfelel, amiről úgy érzi, hogy szüksége van rá, például olyan szertartások során, mint alakodalom. Ami meg semmire sem jó, az nem marad fenn.

- Hát nem csoda, hogy Hovanyecz László egy veled készített régi interjúját Tévhitek oszlatója címmel jelentette meg. Élő népzene? című előadásod például azt hangsúlyozta, hogy a népdalokban ábrázolt világ távol áll a mai ember mindennapi életétől. Ezt azért nem szokás hangsúlyozni, amikor a zenei anyanyelv fontosságáról esik szó.

- Ettől ez még tagadhatatlan tény. Az, hogy „Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz", a pásztorok egykori életéből vett szakmai példa. Ugyanezt az érzelmet ma csak egészen más képpel lehet megragadni.

- Kodályon kívül mely kollégáid álltak hozzád legközelebb, vagy voltak rád a legnagyobb hatással pályád során?

- Első helyen Dobszay Lászlót kell megemlítenem. Vele mindent meg lehetett beszélni, mindent tudott a zenéről, és kitűnő ítélete volt. És hatalmas általános műveltsége. Rajeczky Béni bácsi is minden kérdésre szívesen válaszolt, vagy megmondta, hogy a kérdésre pillanatnyilag nincsen válasz. A vele folytatott beszélgetésekből is sokat profitáltam. Mindkettőjük halála máig tartó, súlyos veszteség számomra. Ma is volnának olyan kérdéseim, amelyeket nekik szeretnék feltenni.

 A Csángóknál 1971 körül

A Gyűjtő az Adatközlő kaszáját kalapálja

- Hogyan is került sor az etiópiai gyűjtésedre?

- Hailé Szelasszié császár 1963-64 táján végigjárta az európai országokat abból a célból, hogy Etiópia modernizációjához támogatást szerezzen. Mindenütt felajánlottak neki valamit, aminek a modernizáció során hasznát vehette; mikor Magyarországra jött, kiderült, hogy nálunk van jó népzenekutatás, ezzel hozzá is tudunk járulni a céljaikhoz. Egy konferencián én is hallottam beszélni, majd a végén pár szót válthattam is vele; feltűnően szép, elegáns franciasággal beszélt. A lebonyolítást azután az illetékes etióp miniszter - emlékszem, nem kulturális miniszternek hívták - intézte tovább. Itt meg kell jegyezni, hogy a hagyományos etiópiai kultúrában a zene és a tánc nem mindig válik el élesen egymástól, mint ahogy zene és költészet is igen gyakran együtt jelenik meg: bizonyos műfajokhoz tartozó költeményeket nem egyszerűen elmondanak, hanem recitálnak. Ennek megfelelően úgy döntöttek, hogy egy népzenekutatót és egy néptánckutatót küldenek ki két hónapra - az utazási és egyéb költségeket, a nyersanyagokat ők fizették, a gyűjtés során használt hang- és képfelvevő berendezéseket mi vittük magunkkal. Miután az etiópiai terepmunka az éghajlati és egyéb körülmények miatt rendkívül megerőltetőnek ígérkezett, fontos szempont volt az is, hogy viszonylag fiatal, jó erőben lévő szakemberek utazzanak ki. Így 1965-ben végül a néhány évvel nálam is fiatalabb Martin Györggyel együtt utaztam Etiópiába két hónapra. Mellénk adták az ország európai zenében leginkább jártas, egy ideig feltehetően Amerikában tanult szakemberét - itt nagyon jól jött Martin tűrhető angol nyelvtudása. Kaptunk továbbá egy terepjárót is sofőrrel, amellyel azután a két hónap alatt a hatalmas ország legkülönbözőbb vidékeire, amharák, gallák, tigrék, kaffichók közé vittek el bennünket, ebből a szempontból igazán nagyvonalúak voltak.

- És kapcsolódott mindez valamilyen módon a magyar népzenére irányuló munkádhoz?

- Áttételesen feltétlenül. Ottani tapasztalataim révén sokkal többet tudtam meg a magyar népzene ősi múltjáról, mint ami az irodalomban megtalálható. Ha nem járok Etiópiában, sohasem tudtam volna magam elé idézni például egy énekmondó alakját. A félig énekelt, félig recitatív előadáshoz hasonló nálunk a 20. században már csak a műfaj egy igen távoli  utódjában, a siratóban volt megfigyelhető. Ez arecitatív előadásmód hasonló a magyar népdal parlando stílusához, csak sokkal kevésbé van lecsiszolva, például gyakran fülsiketítő hangerővel párosul.

- Csaknem 20 éven át, 1969-től '88-ig beszéltél minden héten a Rádióban zenei anyanyelvünkről - az időszak teljes fiatalságomat átfogta. Azt hiszem, ez egyedülálló teljesítmény a rádiós műfajban. Honnan vetted hozzá a kitartást?

- Egyszerű. Akkoriban jött divatba a népdal, mindenki népdalt énekelt, és adódott egy alkalom: Grabócz Miklós felkérése a népzenéről szóló előadásokra. Belementem abba, hogy tegyünk egy kísérletet, azzal, hogy ha nem győzöm, abbahagyom. Azután meg már nem illett volna abbahagyni, meg szívesen is csináltam. Az az igazság, hogy nekem a Zeneakadémián kellett volna népzenét tanítanom, ott ugyanisa Kodály által megkezdett, és Járdányi Pál által folytatott népzeneoktatás nagyon is a formai dolgokra: strófaszerkezetre, hangnemekre koncentrált. Elhanyagolták viszont a funkció kérdését, ami rendkívül fontos a népzenében, meg az előadási stílus sokféleségét, mert a giustón meg a rubatón kívül még jó néhány alaptípus van. A zeneakadémiai tanításra azonban csak rendszertelenül, óraadás formájában nyílott lehetőség. Visszatérve a rádióműsorhoz: az is célom volt vele, hogy megértessem, nem kell mindenkinek népdalt énekelnie, legkevésbé pedig keservest magyarnóta-stílusban, vagy steril módon, úgy, hogy semmiféle egészséges bacilus nincs benne. A népzene megszólaltatásának megfelelő alkalom, hangulat, közönség nélkül nincs sok értelme; a különféle ünnepélyek, kiállítás-megnyitók legolcsóbb zeneszáma,a népdalénekesi produkció ezek hiányában általában unalomba fullad.

- A cigány népzenével kapcsolatban is sokszor megnyilatkoztál.

- Igen, de nem vagyok a cigány népzene szakértője. Gyűjtöttem cigány anyagot, ismerem is valamennyire, tudom, hogy mi a funkciója - de csak azért, hogy el tudjam választani attól, amivel tulajdonképpen foglalkozom, s ez a cigány zenészeknek a magyar hangszeres hagyományban betöltött szerepe. Mert még Dankó Pista is magyar nótát szerzett, nem cigány nótát.

- Tehát, ha tágítod is, egyben tudatosítod a népzene határait.

- Igen: ott, ahol igazán széle van. De Egressy Béni irányában például nincs határozott széle, ezért kell ebben az irányban tovább kutatni. A tudomány művelése során mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy mia következő felfedezni-, megismerni- és rendbetennivaló. }