Minden írása és minden rögtönzött megszólalása tömör, világos beszéd, azzal a szép magyarsággal, amit csíki hazájából hozott, majd az Eötvös Kollégiumban és Kodály növendékeként pallé­rozott. Akár az olvasók szélesebb körének, akár kollégáinak fogalmaz, minden mondata mögött aranyfedezet a tudós kimerítő tárgyismerete. Nem titok, hogy számos mondata éles, telibe találó kritika értelmiségi körökben, esetenként akár a népzenekutató szakmában is általánosan elfogadott nézetekkel, érzelmi kötődésekkel szemben, egyaránt sújtva jobbra és balra, amagyar nóta és a tiszta-forrásos revival irányába. Eszembe juttat­ja - ha szabad egy személyes emlékkel előhozakodnom - azt a felsőbb osztályos zeneakadémiai iskolatársunkat, Tamási Áron-os nyakas figurát, akinek egy szemináriumi beszélgetésben volt mersze ellentmondani a feltétlen tekintélytiszteletet követelő Lajtha Lászlónak, s aki akkor még nem döntötte el, hogy Pázmány-egyetemi diplomája után a két továbbiból a zeneszerzői vagy a zenetudományi legyen-e kenyérkereső szakmája.

Bár különböző területeken dolgoztunk, de egy idő után mégis közös intézeti fedél alatt, így akarva-akaratlan látnom kellett népzenetudományban kiművelt egykori zeneakadémiai hallgatótársaim pályájának kibontakozását. Így talán kimondhatom: nem véletlen, hogy a Kodály Népzenekutató Csoportjába belépő képzett etnomuzikológusok között a legfontosabb kutatási projektben nem Sárosi Bálint lett az „eminens": ott és akkor a vokális magyar népdalok rendszerezése és összkiadása állt a munka előtérben. Rá a hangszeres anyagot osztották ki, amelyet nyugalomba vonulásáig sem tudott hasonló elvű összkiadásba rendezni - mert nem is hitt abban a közreadási formában. Ugyanis alaposan megismerte a nemzetközi szakirodalmat, az etnomuzikológia nagy hagyományú országainak kutatási célkitűzéseit, mi több, első fontos tudományos munkájával, a Die Volksmusikinstrumente Ungarns 1967-ben, Lipcsében megjelent kötetével maga is nemzetközi szaktekintély lett. A népi hangszerek specialistájaként, majd a több nyelven megjelent Cigányzene könyv szerzőjeként befogadta 
őt - itthoni pályatársai közül őt befogadta - a nemzetközi tudomány; adtak véleményére, konferenciákra invitálták, várták cikkeit, hívták tanítani Göttingen, Innsbruck patinás egyetemeire.

Eközben az 1960-as évek végétől két évtizeden át hetente, kis túlzással, egy ország hallgatta Sárosi Bálintot a Zenei anyanyelvünk rádiós sorozat lebilincselő előadójaként. Majd amikor már a televízió is szerepet vállalt a népművelésben, a Cigányzene sorozattal tanított és csepegtetett új ideákat. Ol-vasva művei részletes bibliográfiáját a friss nemzetközi zenei enciklopédiákban, szembeszökő, hogy a szakmának írt tanul-
mányok sűrűbb vonulata után az utóbbi két évtizedben a könyvek kerülnek túlsúlyba. Méghozzá a tágabb olvasókört is érdeklő, tanító, ízlésformáló kötetek - zenei anyanyelvünkről, a hangszeres magyar népzenei hagyományról, Bihariról, a cigányzenéről és zenekarokról. Még Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia-i székfoglaló előadásaként is olyan témát választott - Hiteles népzene -, amely szűkebb szakmáján túl is hullámokat vethet, elgondolkodtat, állásfoglalásra késztet. Miként Nótásköny című könyvecskéje, amelyben 330 magyar népdal és nóta sorakozik vegyesen, szövegkezdetük betűrendjében, megindokolva, miért kerülhet egy kötetbe ez a tűz-víz ellentétpárként elkönyvelt kétféle hagyomány. Tudós körökben ritka kivétel: őt valóban egy ország ismeri és becsüli, amit mi sem bizonyít ékesszólóbban, mint hogy kilencvenedik évéhez közeledve 2014-ben a Prima Primissima Díj „népművészet és közművelődés" kategóriájában Sárosi Bálint népzenekutató bizonyult a legjobbnak.

Jómagam a Zenetudományi Intézet szép és sokunk számára otthont jelentő épületében próbálok dolgozni naponta. Itt nyit rám időről időre, a könyvolvasóból jövet Bálint, hogy megkérdezze, hogy vagyok (én, a fiatalabb), s hogy megbeszéljünk friss eseményeket, felidézzünk régmúlt emlékeket, dohogjunk, bizakodjunk. Nagyon remélem, hogy ez még sok éven át így lesz, mert szükségünk van rá. }