|
Felhágni, lelépni Két Verdi-opera Netrebkóval és Domingóval
A világ operakedvelő közönsége tavaly annak rendje-módja szerint megülte Giuseppe Verdi bicentenáriumát - a legkülönfélébb nézőtereken, hogy idén a hangszórók és képernyők elé áttelepülve folytassa tovább az olasz géniusz ünneplését. Máris itt van például a 2013-as esztendő két kiemelkedő Verdi-eseménye: a Giovanna d'Arco koncertszerű salzburgi megszólaltatásának hangfelvétele, valamint A trubadúr Daniel Barenboim vezényelte berlini előadásának DVD-je - mindkettő a Deutsche Grammophon gondozásában. Az emlékév legaktívabb operaénekes sztárjait itt is főszerepekben találjuk: mindkét opera szoprán főszerepét az új szólamokat meghódító Anna Netrebko énekli, míg Plácido Domingo ezen a két felvételen is baritonként kísérti az istent. Kettejük, a rézsút emelkedő és az ereszkedő csillag közös szereplése két nagyon is egyedi s mégis példázatos operaszínpadi jelenséget tár elénk, s ezért az alábbiakban nem a remek felvételek s általuk a két Verdi-opera elemzésére, mint inkább a CD- és DVD-felvételek által érzékletesen reprezentált Netrebko-jelenség, illetve a „Domingo mint bariton"-fenomén felvillantására teszünk kísérletet. Netrebko építkezik - a Muzsikában egy éve e cím alatt recenzeáltuk Netrebko Verdi-lemezét, amely az orosz szoprán igénybejelentését tartalmazta egy sor, általa eladdig nem énekelt szólamra. Megoldatlan pillanataiban-részleteiben is roppant izgalmas volt az a lemez, merthogy valódi művészi készülődés, imponáló tudatosság és még imponálóbb ambíció vált érzékletessé a trackekben előrehaladva. Az akkor még csak részleteiben megszólaltatott szólamok közül, az új felvételeknek hála, kettőt már teljes egészében is meghallgathatunk, s mikor e sorokat írjuk, a Met HD-közvetítése révén immár Lady Macbeth szerepében is elénk lépett a nagy operaművész. Mert bizony mostanra bevégzett tény, hogy Netrebkóban korunk egyik legkomplexebb, nagy formátumú operaművészét kell tisztelnünk, aki pályafutásának jelen szakaszában, banális fordulattal élve: nem tud hibázni. „A nagy orosz színészet magaslata" - méltatta Netrebko színpadi működését már 2006-ban Fodor Géza, jóllehet épp az általa komoly ellenszenvvel szemlélt, Willy Decker-féle salzburgi Traviata-előadást tárgyalta kritikájában. Az alakítás, amellyel a szoprán 2005 nyarán áttört az operán túli és körüli nyilvánosságba, ki is érdemelte ezt a dicséretet, s az elmúlt szűk évtized során egy sor újabb alakítás jelezte Netrebko színészi művészetének további kiteljesedését. Az énekesnő ugyanis, akinek privát megnyilatkozásaira sokan kedvvel sütik rá a harsány butaság bélyegét, a színpadon jószerint tévedhetetlen intelligenciával és játékkultúrával oldja meg szerepeit. S ami a rendezői operaszínház korszakában alkalmasint a legnagyobb teljesítmény: Netrebko a legfegyelmezettebb és legrugalmasabb feladatmegoldói üzemmódjában sem adja, mert nem adhatja át önnön elsőségét. Mégoly alázatos közreműködése is átszabja, és önmaga köré rendezi az előadások erővonalait. Így történt ez Philipp Stölzl gusztusosan trendi, de meglehetősen ellenszenves, jó sok technikával és gúnnyal dolgozó Trubadúr-rendezésében is, amelynek falfehérre sminkelt Leonórája éppúgy messze maga mögött hagyta a konkrét produkció vizuális és intellektuális kereteit, ahogyan egy évvel később, az idei salzburgi nyáron sem Netrebko szerepelt Alvis Hermanis képtári rendezésében, hanem fordítva: az ő Leonorája miatt vált említendővé az Éjszaka a múzeumban operaváltozata. Ne kerteljünk, arcpirító zsurnaliszta módon a „dívaság" jelenségénél járunk, ami annál különösebbnek tűnhet, minthogy a közeg már rég nem kedvez az operadíváknak. Mi több, minden, ami Netrebko civil lényéről tudható - dekorativitását leszámítva - ugyancsak a dívaság ellen hat. És mégis, bár furcsa ezt megállapítani: Maria Callas óta senki sem tetszett ennyire dívának, és - mert ez legalább ennyire fontos - senkit sem volt kész ennyire dívának elfogadni a világ operaközönsége. (Ezt szigorúan esztétikai alapra helyezkedve persze mellékesnek is tekinthetnénk, de ezzel lemondanánk az opera mint létmód megértéséről.) Az említett rang legelső, de önmagában még nem elégséges feltétele a kivételes és egyúttal összetéveszthetetlen vokális teljesítmény. Ez Netrebkónál adott, s erről mindkét kurrens felvétel is érzékletes bizonyságot ad, jóllehet Leonora és Giovanna (vagy Johanna) szólama korántsem azonos kívánalmakat támaszt a Verdi-féle angyalalak archetípusán belül. A hang gyönyörűen kiegyenlített, bombabiztos és könnyed magasságokat hallató, s olyan kifejezőerővel rendelkezik, amely pusztán auditíve is teljes, körüljárható és testmeleg figurát teremt. Netrebko ma a 43., a cikkünkhöz ürügyet szolgáltató előadások idején 41., illetve 42. életévében járt, vagyis olyan életkorban van, amelyben Maria Callas már távolodóban volt az opera világától, s amelyben bizony más nagy énekesnők hangján sem lehetetlen felfedezni az első repedéseket. Netrebko ezzel szemben láthatóan és hallhatóan érdemi zökkenő nélkül hatol be a drámai szopránok felségterületére is, ami könnyen lehet: korunk operaéletének legizgalmasabb fejleményévé válik. Amíg Netrebko produkciói előtt szájtátva áll a világ, addig Plácido Domingo baritoni működése körül korántsem az egyöntetű lelkesedés a meghatározó alapérzület. Merthogy ez utóbbi fenomén körül jó- és rosszindulatú elfogultságok, a konkrét előadásoktól akár függetlenedni is képes érzések és megfontolások gomolyognak, s minthogy a tények olykor valóban csúnyán megzavarhatják a józan ítélőerőt, így első nekifutásra mi is általánosságban tekintünk rá e jelenségre. Ha a védelem szerepébe helyezkedünk, úgy okvetlenül felhozhatjuk Domingo jószerint senki által nem vitatott operaszínpadi jelentékenységét, s azt a felismerést, amelyre legkésőbb Luciano Pavarotti halálakor ráeszmélhettünk: Domingo valóban utolsóul maradt nemes óriás, akit addig kell néznünk és hallgatnunk, művészi és emberi jelenlétének utolsó szikráit élveznünk, amíg csak tehetjük. Az udvariasabb ellenérvek ugyancsak elismerik ezt az operaművészi jelentőséget, de éppen Domingo tiszteletreméltó múltjának, hajdani nagyságának védelmében emelnek szót a színpadhoz ragaszkodó énekes makacssága, s az ehhez asszisztáló operaházak lelkiismeretlensége ellen. Ehhez azután az alsó szólamban itt-ott, cikkekben és fórumkommentekben csatlakozik persze Domingo pénzéhségének felemlegetése is, s mindazok, akik tenorként egykor túlságosan baritonálisnak ítélték az énekes hangját, most már értelemszerűen a baritont kevesellik. Mi több, az operatörténet egyik legaktívabb, példás szorgalmú énekeséről akár még az is elhangozhat ilyenkor, hogy baritoni működése a „lusta tenor" meghatározásával írható le. Ha mármost meghallgatjuk Domingo énekszavát A trubadúr és a Giovanna d'Arco tavalyi felvételén, váltig egyszerre érthetjük meg és ítélhetjük erős túlzásnak az ellenzők fenntartásait. Merthogy az akkor 72 esztendős énekes vokális teljesítménye ugyan mindvégig kontrollált és muzikális, s hozzá a hang máig őrzi összetéveszthetetlen egyediségét, ám Domingo produkciójából valóban hiányzik az a fölény és az az abszolút „helyénvalóság", amely az e szerepeket magukra öltő nagy baritonok (a Giovanna d'Arco apaszerepében például Renato Bruson vagy Rolando Panerai) esetében mondhatni alapértelmezett. Domingo berlini Luna grófként és salzburgi Giacomóként egyaránt korrekt, s A trubadúrban hozzá még színészként is profi és komoly önsúlyt bizonyít, azonban mindez valóban nem mérhető önmaga korábbi (ha tetszik, korábbi önmaga) teljesítményeihez. Ráadásul tudhatjuk azt is, hogy ez a két jól sikerült felvétel nem is feltétlenül reprezentatív, hiszen ezeknél kevésbé kiegyenlített, ingadozóbb minőségű baritonalakításait is hallhattuk az utolsó években. Miért nem vonul hát vissza Domingo? Miért akar még túl a hetvenen is jelen lenni, a baritonrepertoár forszírozása mellett ráadásul még vezényelni és operát igazgatni is? Miért nem tud szép csendben, méltósággal lelépni a színről? Ridegen megfogalmazva ezek Domingo pályaalkonyának végső kérdései, melyeknek megválaszolásához fel kell ismernünk egy mélyen emberi és ezáltal egyszersmind mélyen operai jelenséget: a jelenléthez való görcsös ragaszkodást, a távozás előtti már-már kínos, hosszan elnyújtott megtorpanást. Az opera univerzumában, ahol oly hosszan tudnak elidőzni a távozás vagy az elválás kijelentése körül - mielőtt aztán nagy sokára valóban távoznak és elválnak, talán mégsem oly érthetetlen Domingo magatartása. Az idős művész inkább feláldozza önnön nagyságát, színpadi létezésének arisztokratikus magaslatát, s lelép a „jó" vagy akár a „még éppen megfelel" szintjére, csak hogy jelen maradhasson: ez nyilvánvalóan a „csúcson kell abbahagyni" antitézise. Hogy melyikhez kell több bátorság és erő, azt kívülről ne próbáljuk eldönteni. Ha Domingóból az operaszínpadok Firsze válik, még az is ajándék lesz számunkra. Igaz, fájdalmas és megindító ajándék. } Felhágni, lelépni { LÁSZLÓ FERENC Két Verdi-opera Netrebkóval és Domingóval Verdi Giovanna d'Arco Anna Netrebko Karmester Paolo Carignani Deutsche Grammophon, 2014 (2 CD) Verdi Leonora Anna Netrebko Karmester Daniel Barenboim Deutsche Grammophon, 2014 (DVD) |