A Budapest Music Center egyre „be­lakottabb", előadóknak és közönségnek egyaránt kellemes koncertterme október 10-én Kondor Ádám Hattyúdalok című „egész estés" kompozíció-folyamát hirdette. Szerencsére nem a szerző hattyúdalát kell a cím mögött feltételeznünk, s úgy sejtem, az sokkal inkább poézist érzékeltet, mintsem a búcsúzó tematikát hordozó konkrét tartalomra utal.

A grandiózus kompozíciónak ezúttal nem az egésze volt új a Kondort ismerő közönség számára, sőt, lapunkban is olvashattak már a műről bontakozásának idején (2012. október). Kérdésemre, hogy a Hattyúdalok szerzőjének melyik folyamatosan épülő szériájába tartozik, ezt válaszolta: „A 2004-ben indult, általam duóknak nevezett műcsoportba. [...] A Hattyúdalokban oboára építkezem, de ez önmagán belül ciklussá kezd alakulni. 10 rövid duóból áll a 20 perces nyitótétel, ezt fafúvós trió követi fuvolával, klarinéttal, amelynek négy tételéből az első még nincs bemutatva. A következő tétel terve az oboa és a zongora mellé vonóstriót állít, majd egy hegedű-oboa-duó vezetne át egy zongora-hegedű-kettőshöz. Meg-megállva írom a ciklust, amiben nemcsak lustaság játszik szerepet, hanem félelem is, hogy meg tudok-e felelni az elvárásomnak..."

A cím azt a várakozást keltette bennem, hogy meghatározóan Kondornak a '70-es évek minimal artjára hajazó egykori hangját fogom viszonthallani. Ehelyett mindjárt a mű elején, s az este egybefüggő 90 perce alatt rendre szenvedélyes hangütés jellemezte a darabot. Voltak nyugvópontok, s különösen szívre hatottak a logikus polifonikus szólamvezetéssel, mégis a meglepetés érzetét keltően előálló konszonanciák, de engem a szemlélődő alkatú Kondor markáns gesztikája érintett újdonságként.

Sokrétű és sokrétűen felhasználható kompozíció született - s itt a kompozíció szót elsősorban az egész sorozat megnevezésére használom. A nyitó oboa-zongora-kettős tíz tétele ugyanis egyenként, vagy tetszőleges ciklusokat képezve is megszólaltatható - természetesen a nagy egészben csak egyszer, folyamatukban.

A Hattyúdalok rendkívüli virtuozitást és állóképességet kíván meg az előadóktól. Nyilván ennek tudható be, hogy
a központi oboaszólamot nem ugyanaz a művész játszotta egész este. A virtuozitást több síkon kell értenünk. Egyfelől a sohasem rejtőző vagy „pihenő" hangszerszólamok sok és nehéz játszanivalót kapnak dallamilag és ritmikailag egyaránt. Másfelől szokatlan játékmódokban kell - nemcsak magukban, hanem összjátékban is - megfelelniük a zeneszerzői várakozásnak: különösen kényes a negyedhangokban való együttjáték a vonóstriós tételben, hát még amikor ez unisono zajlik a fúvóstrióban! A hangszínek összeolvadásáról „szóló" zárótétel végén az oboa angolkürtre vált, amivel nem csak a színvilág tágul ki, hanem mintegy transzcendensen ki is tekintünk az oboa determinálta addigi egészből.

A mű felhangzása előtt figyelmeztetést kaptunk: a tételek közben ne tapsoljunk. Így volt helyes, megtörte volna a folyamatot. Kíváncsian vártam: a végén kitör-e a közönség tapsviharban? Ritkán látni ilyen értő-érző publikumot. Hallható volt ugyanis, hogy méltányolják a szerző és az előadók jelentős teljesítményét, hogy kaptak valamit az estétől, többször visszatapsolták a zenészeket (a szerző, sajnos, Thaiföldön él, így ő nem hajolhatott meg), nem udvariassági tetszésnyilvánítás volt részükről a kitartó, de nem harsány taps. Az „eksztatikus" fogadtatás csak azt akarhatta volna mutatni, milyen mélyen értik a „narratívát", igen, ők tudják, mit hallottak. Senkit sem bántok azzal, ha megkockáztatom: nem tudták. Ahogyan az ilyen nehézségű zenét sokszor kell játszani, amíg az előadók vérévé válik, úgy éveken, évtizedeken át kell hallgatniuk azonos és különböző embereknek ahhoz, hogy a találkozás a művel megessék. A Rozmán Lajos vezette és vezényelte Qaartsiluni Együttes nehézséget nem ismerve, teljes odaadással, a tagok tehetségét és kortárs zenei tapasztalatát kiaknázva, a mű iránti mély elkötelezettséggel adta elő a Hattyúdalokat. Vendégként Lencsés Lajos és Peter Tavernaro oboázott, az együttesben Milan Pala és Razvan Ne­goita hegedült, Tornyai Péter brácsán, Kántor Balázs csellón, Rákóczy Anna fuvolán, Rácz Ottó oboán, Horia Dumitrache klarinéton, Borbély László zongorán játszott.