|
Másfajta Hattyúdalok Kondor Ádám műve a BMC-ben
A Budapest Music Center egyre „belakottabb", előadóknak és közönségnek egyaránt kellemes koncertterme október 10-én Kondor Ádám Hattyúdalok című „egész estés" kompozíció-folyamát hirdette. Szerencsére nem a szerző hattyúdalát kell a cím mögött feltételeznünk, s úgy sejtem, az sokkal inkább poézist érzékeltet, mintsem a búcsúzó tematikát hordozó konkrét tartalomra utal. A grandiózus kompozíciónak ezúttal nem az egésze volt új a Kondort ismerő közönség számára, sőt, lapunkban is olvashattak már a műről bontakozásának idején (2012. október). Kérdésemre, hogy a Hattyúdalok szerzőjének melyik folyamatosan épülő szériájába tartozik, ezt válaszolta: „A 2004-ben indult, általam duóknak nevezett műcsoportba. [...] A Hattyúdalokban oboára építkezem, de ez önmagán belül ciklussá kezd alakulni. 10 rövid duóból áll a 20 perces nyitótétel, ezt fafúvós trió követi fuvolával, klarinéttal, amelynek négy tételéből az első még nincs bemutatva. A következő tétel terve az oboa és a zongora mellé vonóstriót állít, majd egy hegedű-oboa-duó vezetne át egy zongora-hegedű-kettőshöz. Meg-megállva írom a ciklust, amiben nemcsak lustaság játszik szerepet, hanem félelem is, hogy meg tudok-e felelni az elvárásomnak..." A cím azt a várakozást keltette bennem, hogy meghatározóan Kondornak a '70-es évek minimal artjára hajazó egykori hangját fogom viszonthallani. Ehelyett mindjárt a mű elején, s az este egybefüggő 90 perce alatt rendre szenvedélyes hangütés jellemezte a darabot. Voltak nyugvópontok, s különösen szívre hatottak a logikus polifonikus szólamvezetéssel, mégis a meglepetés érzetét keltően előálló konszonanciák, de engem a szemlélődő alkatú Kondor markáns gesztikája érintett újdonságként. Sokrétű és sokrétűen felhasználható kompozíció született - s itt a kompozíció szót elsősorban az egész sorozat megnevezésére használom. A nyitó oboa-zongora-kettős tíz tétele ugyanis egyenként, vagy tetszőleges ciklusokat képezve is megszólaltatható - természetesen a nagy egészben csak egyszer, folyamatukban. A Hattyúdalok rendkívüli virtuozitást és állóképességet kíván meg az előadóktól. Nyilván ennek tudható be, hogy A mű felhangzása előtt figyelmeztetést kaptunk: a tételek közben ne tapsoljunk. Így volt helyes, megtörte volna a folyamatot. Kíváncsian vártam: a végén kitör-e a közönség tapsviharban? Ritkán látni ilyen értő-érző publikumot. Hallható volt ugyanis, hogy méltányolják a szerző és az előadók jelentős teljesítményét, hogy kaptak valamit az estétől, többször visszatapsolták a zenészeket (a szerző, sajnos, Thaiföldön él, így ő nem hajolhatott meg), nem udvariassági tetszésnyilvánítás volt részükről a kitartó, de nem harsány taps. Az „eksztatikus" fogadtatás csak azt akarhatta volna mutatni, milyen mélyen értik a „narratívát", igen, ők tudják, mit hallottak. Senkit sem bántok azzal, ha megkockáztatom: nem tudták. Ahogyan az ilyen nehézségű zenét sokszor kell játszani, amíg az előadók vérévé válik, úgy éveken, évtizedeken át kell hallgatniuk azonos és különböző embereknek ahhoz, hogy a találkozás a művel megessék. A Rozmán Lajos vezette és vezényelte Qaartsiluni Együttes nehézséget nem ismerve, teljes odaadással, a tagok tehetségét és kortárs zenei tapasztalatát kiaknázva, a mű iránti mély elkötelezettséggel adta elő a Hattyúdalokat. Vendégként Lencsés Lajos és Peter Tavernaro oboázott, az együttesben Milan Pala és Razvan Negoita hegedült, Tornyai Péter brácsán, Kántor Balázs csellón, Rákóczy Anna fuvolán, Rácz Ottó oboán, Horia Dumitrache klarinéton, Borbély László zongorán játszott. |
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.