|
Parasztvakítás Mascagni és LEoncavallo egyfelvonásosai a Magyar Állami Operaházban
Miért kellett felújítani a Parasztbecsületet és a Bajazzókat? Valamirevaló operaház nem lehet meg hosszasan olyan alapművek nélkül, mint ez a kettő. S mivel a Magyar Állami sok energiát fektet abba, hogy valamirevaló operaháznak tűnjék, s repertoárjáról huzamosabb ideje, immár hét esztendeje hiányoznak Mascagni és Leoncavallo egyfelvonásosai, logikus, hogy évadnyitó premierként e darabokhoz nyúlt. Jöjjenek hát a veristák! Más kérdés, hogy valamirevaló operaházban más szempontok is motiválják a műsortervezést, mint hogy valamit már régen nem játszottak. Szempont lehet például, hogy a kockázatos végkimenetelű premierkísérletek (pl. rég nem játszott magyar operák feltámasztása) mellett biztosítani kell, hogy a kassza is megkapja a magáét. Ha - mint az sajnos előre sejthető volt - Dohnányi Ernő A tenorja nem produkál gigantikus nézettséget (elvégre majd bolond lesz a budapesti közönség megismerkedni valamivel, amit nem ismer), valamivel csak be kell csalogatni a nézőket, hogy helyreálljon az anyagi egyensúly - és van-e alkalmasabb párosítás erre a feladatra, mint az immár örökkön örökké összenőtt mostohatestvéreké? Ám úgy tűnik, az Operaház nem Mammon oltárán kívánt áldozni e felújítással - elvégre akkor bizonyosan nem a kisebb befogadóképességű Andrássy úti palotába helyezi a produkciót, miközben a Dohnányi-ritkaságot kiteszi az Erkel hatalmas nézőterén tátongó üres soroknak. Más motivációt kell hát keresnünk. Olvastam internetes fórumokon szigorúan névtelen véleményformálók tollából, hogy az operában kizárólag az énekhang számít - és mivel akik ezt írják, a műfaj kizárólagos hazai letéteményeseinek nevezik magukat, vagyis nyilvánvalóan igazuk van, ergo könnyen lehet, hogy a Parasztbecsület és a Bajazzók műsorra tűzésének hátterében is ez állt: alkalmat kívántak biztosítani a színház holdudvarában mozgó kiváló énekesgárdának, hogy megcsillogtathassa hangi kvalitásait. Bizonyosságomban azonban valamelyest megingat, hogy a két szereposztásban jelentős számban találok külföldi énekeseket, sőt a tenorszerepekben kizárólag vendégek léptek fel - s e vendégek némelyike sajnos olyan minőséget képviselt, mintha mégsem a rendelkezésre álló erőkhöz szabták volna a darabválasztást, hanem a ki tudja, miért kitűzött művekhez igyekeztek volna sebtében előadókat toborozni. De lássuk csak sorjában! A szeptember 11-i első premier hozott néhány valóban értékes alakítást - összességében azt mondhatjuk, hogy ezen az estén a hiányosságok dacára zenei szempontból korrekt volt a produkció. A hölgyeken kezdve a sort: a Bajazzók Neddája kiváló megszemélyesítőre talált Rost Andreában. Rost részleges szerepkörváltása sokakban kelt kétségeket; számomra az eredmények mindeddig meggyőzőnek bizonyultak. Éppen ezért nem is azt tartom most első helyen kiemelendőnek, hogy a vokális megformálás ezúttal is makulátlan, hanem hogy a mind dúsabbá és érzékibbé váló énekhang olyan rétegeit tárta fel Rost Andrea művészi énjének, melyeket korábban legfeljebb Traviata-alakításából ismerhettünk - az ártatlan romlottság, a kiszolgáltatottságában naggyá váló nőiség portréját. A Parasztbecsület Santuzzáját Lukács Gyöngyi énekelte: a szólam jellegéből adódóan kevésbé ütköztek ki vokális problémái, mint az elmúlt évek néhány bemutatóján, ám produkcióját sajnos így sem értékelhetjük hibátlanként. Lukács hangszíne most is lefegyverzően szép: a sötét drámai szoprán különösen a mély fekvésben képes borzongató indulatok közvetítésére - az elárult Santuzza pillanatnyi kétségbeeséséből fakadó bosszúszomjának hiteles hangja ez. A gondok nem a vocéval, hanem a technikával vannak: a dallamívek töredezettek, a hangok mintegy önállóan megformálva, és olykor hallható erőltetés árán szólalnak meg. A sok-sok pillanatnyi szépségből nem áll össze maga a szólam. Turiddut és Caniót a bolgár Kamen Csanev személyesítette meg. 2010-es pesti Cavaradossija után nem vártam tőle sokat - szerencsére annál többet kaptam: vonzó adottságokkal rendelkező spinto tenort, s az első félidőben kulturált, a szólam követelményeinek minden ponton megfelelő vokális produkciót. Canióval már jobban meggyúlt a baja Csanevnek, de meglepő módon nem a két karakter közti életkori különbség okozta a problémát, hanem hogy a Leoncavallo-opera tenorszólama jóval gyakrabban mozog mélyebb fekvésben - ez pedig érezhetően gyenge pontja az amúgy kvalitásos művésznek. A szerep csúcspontjai - a Kacagj, Bajazzo, vagy a commedia dell'arte-jelenet szólója - így is emlékezetesen szépen sikerültek. Alexandru Agachét egy koncertszerű előadáson hallhattuk már Alfióként. A szerep hosszúságához mérten luxus benne világsztárt foglalkoztatni, nehézségi fokához és a szerephierarchiában elfoglalt helyéhez képest azonban cseppet sem. Agache nem csak énekelnivalóját uralja fölényesen, de egyéniségének súlyánál fogva a színpadot is, amikor jelen van: nem pitiáner bosszúálló, hanem valóban a falu ura - valóban hatalommal bír. Éppen ezért úgy érezzük, hogy a Bajazzók Toniójaként Agache már-már túl jó - a púpos komédiás végtelenül kisszerű figurája és torz lelke nem azonos nagyságrendű a romantikus olasz operák hősbariton-szerepeivel. De lehet-e azért elmarasztalni egy alakítást, mert minden hangja kifogástalanul szólal meg, s mert az ennek fedezetéül szolgáló hanganyag nemhogy tökéletesen intakt, de egyenesen őserejű? A Parasztbecsület szereplőgárdáját Heiter Melinda hangilag kifogástalan, figurálisan kissé élettelen Lolája, valamint Balatoni Éva karakterében nagyon pontos Lucia mamája egészítette ki. A Bajazzók mellékszerepei több lehetőséget kínálnak alakítóiknak: Szappanos Tibor él is ezzel, Arlecchino szerenádját mozarti finomsággal adja elő, ebben az alig másfél percben felnőve az este legjobbjaihoz. Nagy Zoltán Silviója első megközelítésben inkább a fiatalos megjelenés miatt tűnt ideális választásnak: a hangot kicsit mattnak, az éneklést bátortalannak éreztem ekkor. A második szereposztást szeptember 28-án, vasárnap délelőtt láttam-hallottam. A két alkalom közötti időben történt egy s más Mascagniék háza táján: egyik este egy elégedetlen néző bekiabálásai zavarták meg az előadás lefolyását, pár nappal később pedig az elhangolódott orgona tette élvezhetetlenné a Húsvéti kórust a hírek szerint. Botrány - szóltak a vélemények; pedig az igazi botrány a második szereposztás színvonala volt. Mind a művekhez, mind a kevés jól teljesítő szereplőhöz, mind a Magyar Állami Operaház vélt vagy valós nívójához méltatlan, hogy olyan tenort hívnak meg - pardon: hívnak vissza - egy estén két főszerepre, akiről már a tavalyi évadban bebizonyosodott, hogy komoly vokális problémái vannak. Pedig Hector López Mendoza hangszíne kifejezetten szép, igaz, olyannyira lírai, hogy elképzelni sem tudtam, miként fog hatni Canio jó néhány számmal nagyobb és ércesebb orgánumra méretezett szerepében, főként azok után, hogy a Parasztbecsületben már első hangjai is rekedten szólaltak meg, s kezdeti elhatározásához mindvégig ragaszkodott. Ehhez képest, de csak ehhez képest Caniója viszonylag működőképesnek bizonyult: a hangok többé-kevésbé korrekten elhangzottak - hja, a mélyebb fekvés, ami Csanev esetében akadálya volt a kiteljesedésnek, ezúttal előnynek bizonyult. Elégedettségünk a tetőfokára hágott volna, ha az énekes nem felejti ki a Kacagj, Bajazzo áriából a „Kacagj, Bajazzo" sort - bár ez a hiba részben a karmester számlájára írandó, mint arra rövidesen kitérünk. Hasonló élményekkel szolgált a két baritonfőszerepben fellépő Luis Ledesma. Alfióként még csak tökéletes jelentéktelenségével tűnt ki, Tonióját azonban már a szólam betűjéért vívott harc jegyében követtük végig. Sajnos rendre alulmaradt: a partitúra írott és íratlan magasságait egyaránt kihagyta, megkímélvén ezzel minket a gikszertől, ám kitéve önmagát annak, hogy a kötözködő kedvű kritikus feltegye a kérdést: ugyan miért tűznek ki valakit olyan szerepekre, melyek megformálásához az alapvető adottságai is hiányoznak? Ezzel szemben a hölgyek egyenletesen magas színvonalat nyújtottak. Komlósi Ildikó Santuzzaként mindent egy lapra, jelesül a szerepformálás zenei részére tesz fel, s győz is: hangjának gazdag és árnyalt kifejezőeszközeivel képes megjeleníteni mindent, ami a szerep lényege - a szerelmet, a szenvedést, a megcsalatásból fakadó frusztrációt. Az elmúlt évadban Pasztircsák Polina több új szerepbe is beállt az Operaházban, és mindegyikben kifogástalan teljesítményt nyújtott - most Neddaként sokszínűségét nem egy, de számos új árnyalattal bővítette, újfent és megint hiánytalan zeneiséggel. S fontos kiemelnünk, hogy Pasztircsák az egyetlen a második csapatban, aki színészileg is hitelesen hozza figuráját, a két darab talán legizgalmasabb nőalakját: ha egyelőre nem is a maga komplexitásában, de jó irányból közelítve. A Parasztbecsület kisebb női szereplői közül Dobi-Kiss Veronika váltótársáénál vonzóbb hangon, de kevésbé emlékezetesen alakította Lucia mamát, Szolnoki Apollónia viszont rendezői utasításra teljesen félrevitte Lola karakterét: ez a lány lehet romlott, amorális, de nem közönséges prostituált - az ilyen finom különbségek igen ritkán jelennek meg az Operaház színpadán. Ez tehát nem az énekesnő hibája; hangjának hatalmas vibratóját azonban már nem tudom a rendezőre fogni, s bizony ez is zavarja a művészi élményt. A Bajazzók mellékszereplői ugyanazok voltak, mint az első premieren; közülük Nagy Zoltán alakítása, ha ki nem is teljesedett, de figyelemreméltó fejlődést mutatott mind színészi, mind zenei téren. Az énekkari teljesítmény - az új karigazgató, Strausz Kálmán betanítása nyomán - kifogástalan: a két opera sokféle megszólalásmódot követelő, cseppet sem könnyű feladatait fölényesen oldja meg a testület. Revelációszámba megy a zenekari produkció: magam nem emlékszem egyik darabnak sem olyan korábbi előadására, ahol a zenekar ne kifejezetten gyenge, vagy legjobb esetben szürke lett volna. Most azonban minden más: intenzíven éneklő vonósok, karcsú fafúvók simogatják hallójáratainkat - talán csak a rezek nem kellőképpen mozgékonyak, és szólnak a kelleténél vastagabban. A betanítás gondosságáért egyértelmű dicséret illeti Pinchas Steinberg karmestert; hogy azonban mégsem lehetünk munkájával maradéktalanul elégedettek, annak oka a színpaddal való olykor nem kielégítő, néha egyenesen rugalmatlan kommunikáció. Ennek eredménye néha borulásközeli állapotok előidézése, mint azt a 28-i előadáson López Mendoza kapcsán már említettük: a kihagyást a karmester könyörtelen tempója is elősegítette. Steinberg zenekarral szembeni igényessége különleges érték idehaza, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy valóban az opera-e az ő megfelelő terepe - korábbi és közelmúltbeli budapesti zenekari koncertjein sosem érzékeltem hasonló problémákat. Összességében úgy tűnik, mégsem a két opera szerepeire rendelkezésre álló énekesek kritikus tömege volt a felújítás kiváló oka - de akkor mi marad még? Horribile dictu esetleg valami mondanivalója is lett volna a színháznak ezzel a két darabbal a 21. század közönsége számára, s ezért olyan rendezőt kértek fel színpadra állításukra, aki határozott, újszerű koncepcióval bír velük kapcsolatban? Amikor olyasmit olvastunk előzetesen, hogy a színpadon az olasz neorealista filmek képi világát próbálják majd meg felidézni, még reménykedhettünk - ha a francia rendező nem is bizonyul olyan zseninek, mint Federico Fellini, de talán lehet még olyan avatott kezű mesterember, mint Vittorio De Sica. Ám hogy végül mi lett volna a célja a neorealizmus előráncigálásának, az - ócska szóviccel élve - homályban maradt. Nem érdemes belemenni abba a vitába, hogy a díszlet és a jelmezek világa, na meg az örökös köd harmonizál-e a zenével - sok néző ebből a szempontból közelíti meg az előadás sikertelenségének okát, szerintem azonban nem ez a baj Georges Delnon produkciójával. (Bár a Bajazzók második részének díszlete, a magas emelvényre helyezett színpad tökéletesen alkalmatlan a jelenet eljátszására: nem segíti, hanem akadályozza a darabbéli színpad és nézőtér közvetlen kapcsolattartását.) Sokkal inkább az a probléma, hogy a karakteres(nek szánt) látványvilág tökéletesen üres: nemhogy érdemi rendezői koncepció nem húzódik meg a színpadra állítás mögött - magyarán az előadás nem szól semmiről -, de az aprómunkát sem végezték el: terpeszben álló és karjukat lengető énekeseket látunk. A helyzet mindkét általam látott előadáson végig ez volt; pusztán egyéni kezdeményezések jóvoltából lépett túl egy-egy énekes a rendezőileg kidolgozatlan kereteken (ezt a megfelelő helyeken igyekeztünk is jelezni a korábbiakban). Ilyen minőségű külföldi rendezőt hívni nem a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódás jele, hanem szegénységi bizonyítvány. Ilyen rossz minőségű munkára nem volt értelme lecserélni Galgóczy Judit korábbi kifogástalan Bajazzók-rendezését (a Parasztbecsület esetében pedig maradt a színvonal olyan, amilyen volt: vállalhatatlan). A kérdés tehát továbbra is az: miért kellett felújítani a Parasztbecsületet Magyar Állami 2014. szeptember 11. és 28. Mascagni Turridu Kamen Csanev Leoncavallo Canio Kamen Csanev Nedda Rost Andrea Tonio Alexandru Agache Beppo Szappanos Tibor Silvio Nagy Zoltán Karmester Pinchas Steinberg Karigazgató Strausz Kálmán Díszlet Madeleine Schleich Jelmez Prisca Baumann Rendező Georges Delnon |