Szeptember 12-én, pénteken délután és este hét döntőbe jutott fiatal csellista játszotta el választott versenyművét az idei Pablo Casals Nemzetközi Gordonkaverseny döntőjében, a Zene­akadémián. A Marta Casals Istomin és Onczay Csaba által társelnökölt zsűrinek nem volt könnyű dolga, ám annál több öröme telhetett a közönségnek a fiatal tehetségek felvonulásában. A nagy számok törvénye érvényesnek bizonyult: a hatalmas merítés (a programfüzet 147 versenyző adatait tartalmazza) nem is egy valódi értéket hozott felszínre. Örömérzetünket tovább fokozta, hogy a közreműködő zenekarnál, az MR Szimfonikusok együttesénél, és karmesterénél, Kovács Jánosnál aligha kívánhattunk volna jobb partnereket: az a koncentráció és alázat, no és persze tudás és tehetség, amellyel embert próbáló feladatukat ellátták, minden tiszteletet megérdemelt.

A versenyzők az utolsó, döntő fordulóra öt mű között választhattak, időrendben Haydn D-dúr csellóversenye, Schumann, illetve Dvořák koncertje, Csajkovszkij Rokokó variációi, illetve Sosztakovics 1. csellóversenye között. A hét ifjú művész és művésznő közül egyik sem játszott Haydnt, ami talán másképp történhetett volna, ha a nemcsak mutatósabb és virtuózabb, hanem egyszersmind zeneileg is vonzóbb és gazdagabb C-dúr koncertet választhatták volna. A többi négy mű között viszont meglehetősen egyenletesen oszlottak el a versenyzők választásai.

Amit a döntő résztvevőinek legfeltűnőbb vonásaként érzékelhettünk, az az érett, kiforrott, a valódi egyéniség jeleit magukon viselő produkciók nagy száma volt. Alig lépett fel olyan versenyző, akinek az előadásából ne emelhetnenk ki valamilyen meghatározó erényt, amely az­után a többiektől is megkülönböztette őket.

A négy résztvevőt bemutató első, délutáni hangverseny első szereplője, a mindössze 19 éves kolumbiai Santiago Cañón-Valencia (3. díj) játékát például mérhetetlen finomság és elmélyültség jellemezte, ami annál inkább figyelemreméltó, mivel a repertoár egyik legnehezebb darabját, Sosztakovics koncertjét választotta, s az említett erények csakis a legfölényesebb technikai biztonság talaján bontakozhattak ki - ismétlem, a mezőny egyik legfia­talabb tagjáról van szó. Cañón-Valencia játékának meghatározó eleme volt még a kissé sötét tónusú, szuggesztív csellóhang, amely igen harmonikusan illeszkedett az egész előadás valamelyest melankolikus, sőt helyenként baljós jellegéhez. A hang szépsége - mint később az est nem is egy további pillanatában - másfelől összeolvadt az élményszerű zenekari hangzással; a Sosztakovics-mű első tételében például a magas fafúvók kényes, magas hangjainak meglepő gömbölyűségével, vagy a kürtök mennyei tisztaságú megszólalásával. A második, lassú tételben a szólóhangszer játéka nem csupán éneklő, hanem a szó teljes értelmeben költői is volt. A külön tétellé szélesedő cadenzában Cañón-Valencia érdekes módon mintha személytelenebb hangon kezdett volna, ám a boszorkányos ritmikájú virtuóz részben már ismét rendkívül meggyőzőnek bizonyult.

Az őt követő lengyel versenyző, Tomasz Daroch (2. díj) a döntő két kevésbé emlékezetes résztvevője közé volt sorolható. Ő a Dvořák-versenyművet adta elő, s bár valóban szép pillanatokkal lepte meg a közönséget, például a zárótétel átszellemülten himnikus befejező részével, a kevés és lényegtelen intonációs megingástól eltekintve elismerésre méltó technikai perfekción és az olvadékony csellóhangon túl zeneileg egysíkúbbnak bizonyult társainál, játéka nélkülözte az igazi átütőerőt. A zenekar ugyanakkor ezt az egészen más természetű zenét, más jellegű partitúrát is ugyanolyan csiszoltsággal és tisztasággal szólaltatta meg, mint a Sosztakovicsét, s a zárótételben még egy remek hegedűszólóval is a kedvünkben járt.

Harmadikként Kokas Dóra lépett pódiumra Csajkovszkij Rokokó variációival - mint kiderült, a döntő egyik legjobbjaként. Az ő első pillanattól nyilvánvalóvá váló - bár nem egyetlen - alaperénye a nemes és tartalmas, kifejezetten izgalmas hang volt; ebből a szempontból magasan kiemelkedett az egész mezőnyből. De interpretációja emlékezetesnek bizonyult a kifejezés mélysége és a benne megnyilatkozó személyiség szempontjából is. „Édesség helyett komolyság" - jegyeztem fel magamnak az előadásról, Kokas tehát túl akart és túl tudott lépni e kétségkívül „bűbájos" darab triviális olvasatán. S bár az első néhány percben előfordult egy vagy két árnyalatnyi intonációs zökkenő, ettől eltekintve az előadást robusztus technikai biztonság is jellemezte. Ugyancsak az egész mezőny legjobbja volt Kokas Dóra a dinamika plaszticitása tekintetében is: az általában is széles és magától értetődő természetességgel kihasznált dinamikai skála ékességei azok a leghalkabb pianissimók voltak, amelyeket még mindig testtel bíró, valóságos hangként érzékeltünk. S még sok mindent említhetnénk, ami ebben az elő adásban figyelemreméltónak bizonyult: a finoman árnyalt agogikai megoldásokat, a cadenza robbanékonyságát, vagy - a zenekar vonatkozásában is - a beszédes csendeket, illetve a szépen és tudatosan felépített-felizzított tetőpontokat és feloldásaikat.

A délutáni koncert utolsó szereplője, a dél-koreai Lim Hee-Young - Tomasz Darochhoz hasonlóan - a Dvořák-koncerttel rukkolt elő, és csakúgy, mint ő, valamivel halványabb benyomást keltett versenyzőtársainál. Ez még mindig kifejezetten jó teljesítményt jelent: inkább a többiek képviseltek kivételesen magas színvonalat. Lim pódiumra termett, derűsen harmonikus egyénisége rányomta bélyegét a zenélésmódjára is. Játékát első sorban a mindenütt jelenlevő, kissé tapadós-élveteg legato játékmód determinálta, amely puha és érdekes módon kissé fénytelen hanggal párosult; ez Kokas Dóra zengő felhangjai után tűnt fel különösen. Lim Hee-Young kifejezésbeli megoldásai kifogástalanok és helyenvalóak voltak, de valahogy mindig a kiszámítottság és betanultság érzését keltették, hiányzott belőlük a spontaneitás, a személyes megnyilvánulás. Ez az összességében finomkodónak mondható előadásmód leginkább a lassú tételben tudott természetesen hatni, amikor Kovács János és a zenekar expresszív és érzelemgazdag játéka a szólistára is átsugárzott.

Az esti menetet, az alfabetikus haladás szeszélyéből, egy újabb koreai versenyző, az utóbb első díjjal jutalmazott Mun Taeguk nyitotta meg az addig nem hallott Schumann-csellóversennyel. (Sok helyen az alfabetikus névsor egy kisorsolt ciklikus permutációja szerint szervezik a fordulókat, hogy az A betűsöknek ne kelljen a világ összes versenyén az elsők között fellépniük.) Mun Taegukról az első benyomásom az volt, hogy hangja meglehetősen erőtlen, s ily módon a zenekart mintegy folyton arra ítéli, hogy „soknak" halljuk. A második pillanatban azonban már azt is érezni lehetett, hogy összefogott, szigorúan kontrollált és zeneileg nagyon is intenzív előadást hallunk, s hogy a fiatal művész játéka a hangszerrel való összeforrottság érzetét szuggerálja - egy olyan érzés, ami inkább pályájuk csúcsán járó művészekkel kapcsolatban szokott elfogni bennünket. Dallamívei nem csupán éneklő jellegükkel, hanem szabad, elasztikus mivoltukkal is feltűnést keltettek. A zenekarral különösen intenzív kapcsolatotban állt, sokszor különleges kamarazenei hangzásokat hozva létre velük együtt. Izgalmas hangsúlyai, briliáns vonótechnikája, különlegesen természetesen, gömbölyűen ható magas hangjai csak bónuszok voltak egy kifejezetten elmélyülésre hajlamos és kiváló drámai érzékkel rendelkező művész palettáján. Idővel pedig arról is meggyőződhettünk, hogy Mun „kis" hangja kifejezetten szép, s például a cadenzában erőteljessé is vált; ő tehát egyszerűen gazdálkodott az eszközeivel, s miután mindezek mellett virtuóznak is kiváló, az összbenyomás valóságos varázslónak mutatja őt.

Az őt követő francia Clara Pouvreau ugyancsak Schumannt játszott, s megint valamiféle ideált teljesített ki igen magas színvonalon. Tartalmas, bár a Kokas Dóra csellójának zengését el nem érő hangja, a hangok hangsúlyozottan gondos, szinte részletező kijátszása, az erőteljes, drámai hatásokra való hajlam, a lassú tétel intenzív, nagylélegzetű dallamívei, a kifogástalan virtuozitás és intonáció együttesen bizonyos fajta, mindenesetre nemes és a legjobb értelemben vett közönségbarát előadás alkotórészei. Ugyanakkor csereszabatosnak érezzük más kiemelkedő színvonalú közönségbarát előadásokkal, és semmiképp sem váltja ki az egyszeriségnek azt az érzetét, mint mondjuk Kokas vagy Mun interpretációja.

Utolsóként a második magyar döntőst, a 21 esztendős Szabó Ildikót (2. díj és közönségdíj) hallgathatta meg a zsűri és a közönség. Választott műve a Sosztakovics-koncert (a lagfiatalabbak kedvence) volt, amelyet egészen bámulatos folyékonysággal és lendülettel adott elő. Az ő differentia specificájának éppen ez a feltartóztathatatlan inercia bizonyult, amely azonban, nehogy félreértsük, semmiféle elnagyoltsággal nem párosult, sőt a legfinomabb, legszemélyesebb megoldásokat is lehetővé tette. Példának okáért a II. tételbeli, cselesztával folytatott párbeszédben, amelyben a két hangszer nem egymáshoz idomult, mint az előző előadásban: itt a cselló testetlen glissandói inkább különös, földöntúli kontraszthatást keltettek, még inkább torkonragadták a hallgatót. De a tétel korábbi szakaszában is igen szuggesztíven hatott Szabó lírai kifejezésének szívhez szóló őszintesége. Ugyanez az egyszerűsége révén ellen­állhatatlan kitárulkozás tette megindítóvá a cadenzát is. S miután a nyitótételben újra megcsodáltuk a fenomenális kürtszólókat, arra gondoltunk, hogy a maníroktól mentes, természetes megnyilatkozások s a zenélés elementáris lendülete milyen közeli rokonná teszi a pályája legelején, illetve csúcsán járó két rokonszenves művészt. Szeptember 12. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft. }