Regionális megmérettetésnek hihette az I. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt az, aki csak a döntőben kapcsolódott be az eseményekbe, s nem tájékozódott kellőképpen a korábbi napok eseményeiről: az egyetlen dán induló kivételével kizárólag volt és jelenlegi szocialista országok, vagyis a közép- és kelet-európai régió, valamint a Távol-Kelet fiai és lányai bizonyultak méltónak arra, hogy ringbe szállhassanak a Nagydíjért. Messze vezetne annak taglalása, hogy miért alakult ez így, hiszen az összes induló között bizony szép számmal találhattunk nyugat-európai és amerikai versenyzőket is - azt azonban mégis nehéz elképzelni, hogy a tehetség ma kizárólag keletre összpontosul, mint ahogy az sem tűnik logikus magyarázatnak, hogy ezen országok zeneoktatása lepipálná a nyugatiakét. Megkockáztathatjuk viszont azt a feltételezést, hogy egy most induló, gyökerekkel még nem rendelkező verseny elsősorban azon területek legjobbjai számára tűnik igazán vonzó lehetőségnek, melyeknek amúgy is szorosabb a kapcsolata a rendező intézménnyel; az már a jövő zenéje, hogy sikerül-e olyan rangot kivívnia az énekversenynek, mely méltó névadója teljesítményéhez. A lehetőség mindenesetre adott: a helyszín gyönyörű, a szervezés - legalábbis az általam élőben követett zeneakadémiai döntőn és operaházi gálán - problémamentes volt; Marton Éva neve pedig bárhol a világban hívószó.

Annak bizonyult a zsűri számára is, melynek tagjairól Marton Éva a döntőben egyenként mesélte el, hogy mikor, hol, milyen körülmények között dolgoztak együtt, vagy segítették egymás pályafutását. Ez minden nagyvilági vonás dacára is némi családias bájt kölcsönzött az eseménynek, mely abban csúcsosodott ki, hogy a döntő egyetlen magyar résztvevője történetesen Marton Éva egyik zeneakadémiai tanítványa, Vörös Szilvia volt - aki aztán a Nagydíjat is megnyerte. Bulvárújságíróként ezen tények ismeretében nyilván azonnal összeesküvést kiáltanék - a döntő résztvevőinek produkcióit végighallgatva azonban aligha lehet kétséges, hogy Vörös Szilviának (akinek átütő tehetségéről a Muzsika hasábjain korábban is beszámoltunk már) a díjazottak között volt a helye. Hogy hányadik helyen, az már nehezebb kérdés. Hallottunk ugyanis az övénél érettebb, teltebb, egységesebb matériát is a döntő mezzoszoprán résztvevőitől - másrészt olyan énekkultúrát és olyan átélt, színpadi indíttatású szólamformálást, mint amilyet tőle kaptunk, hiába vártunk mástól ebben a hangfekvésben. Igaz, Vörös Szilvia produkciója technikai kivitelezés tekintetében sem volt makulátlan. A Titus kegyelme Sextus-áriájában (Parto, ma tu ben mio) a koloratúrák nem voltak kellően könnyedek, a hangok nem is szóltak egységesen, a csúcshangok a kelleténél hangosabban, élesebben ugrottak ki a láncolatból. Donizetti Kegyencnőjének Leonórájaként viszont megérdemelten vette le a lábáról a közönséget Vörös Szilvia: úgy hiszem, a Nagydíj odaítélésekor ez a megformálás nyomhatott többet a latban.

Szokatlan, és épp ezért elgondolkodtató tény, hogy a közönségdíjat ezúttal nem a hazai versenyző nyerte: az ukrán Tetjana Zsuravel a Lakmé Csengettyűáriájával egy csapásra meghódította a publikumot, olyan mély benyomásokat téve ránk, hogy második számáról - egy szintén kifogástalanul elénekelt Gilda-áriáról - alig-alig tudok emlékeket felidézni. Mindvégig gondosan vezetett jegyzeteimben itt feladtam a harcot, s csak annyit írtam fel: Natalie Dessay? A nyilvánvaló túlzással a hanganyag szépsége, a technikai kivitelezés problémamentessége és bravúrossága, valamint a művészi megformálás szokatlan kifinomultsága iránti elismerésemet próbáltam tömören jellemezni. Meglepett, hogy a zsűri csak a II. díjra találta méltónak ezt a teljesítményt, s főleg azért, mert az első helyezett produkciója ellentétes volt mindazzal, amit magam az operaéneklésről gondolok, amiért ezt a műfajt szeretem. A román Alexandru Aghenie világos színű, kicsit érdes felületű, ám alapvetően értékes voce birtokosa; fontos adottság, amivel azonban élni is tudni kell. Aghenie viszont visszaél vele: Gounod Faustjának részletét olyan erőszakossággal, feszes, katonás ritmusban adta elő, mintha nem Valentin imáját, hanem a nem kevésbé népszerű Katonakórust prezentálná éppen. Ráadásul nemhogy elejétől végéig forte szólaltatott meg minden egyes hangot - ez még csak árnyalatlanság lenne -, de egyenesen kiabált, ami viszont kulturálatlanság. A második körben A trubadúr Luna-áriájával állt ki: ekkor valamelyest visszafogottabban teljesített - talán nem véletlen, hogy hangja is jóval fakóbbnak tűnt.

A III. díjat elnyerő lengyel Marcelina Beucher pasztelles szopránján kétségkívül értékes, bár némiképp üvegházi produkciókat mutatott be: a Figaro házassága grófnőjeként (Porgi, amor) egy villanásnyi időre még a hamisság is megkísértette, később azonban már nem emelhettünk technikai kifogást ellene - csak az életet hiányoltuk az egész megszólalásból. A denevér Csárdásában ezzel szemben bőven volt kedélyesség, de - ki tudja, lehet, hogy még mindig az első ária hatása alatt - ezt is inkább kedélyeskedésnek éreztem: tettetett, nem őszinte érzelmi megnyilvánulásnak. Marcelina Beucher tehát egyelőre inkább ígéret, mintsem kiteljesedett tehetség: kibic-okoskodásként leírom azt a benyomásomat is, hogy talán önbizalomhiány áll a szép, de fakó énekprodukciók mögött. Ezt valamelyest megerősíteni látszik, hogy Beucher volt az egyetlen, aki a szombati döntőt követő vasárnapi gálán jelentősen alulteljesített előző esti önmagához képest.

Kész a leltár? Közel sem; bár akadtak a döntőben nehezen értelmezhető produkciók is (mint például azon baritoné, aki csak egyetlen hangot tudott istenigazából kiénekelni - és balszerencséjére Rossini nem e hangfajra komponálta híres „egyhangos" áriáját), feltétlenül feljegyzésre érdemes, hogy a dán Signe Ravn Hei­berg, amennyiben sikerül valamelyest mérsékelnie hangjának lebegését, még a német repertoár megbízható támaszává válhat; s hogy az orosz Vlada Borovko akár előkelőbb helyezést is elérhetett volna, ha bájosan kacér Musette-je után másodszorra nem egy egyéniségétől teljesen idegen, s hangjánál is egy számmal nagyobb áriát kell megszólaltatnia (Leonóráét A trubadúrból). Ez már feltétlenül jelent annyi pozitív hozadékot, amire lehet építeni a jövőben, a remélhetőleg belátható időn belül megrendezésre kerülő, és az ideieknél is kvalitásosabb versenyzőket hazánkba csalogató II. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyen. }